Schlosser Imre

Az FTC, az MTK, a Wiener AC, majd a Ferencváros FC balösszekötője, 1906 és 1927 között 68 mérkőzésen játszott a válogatott csapatban és 59 gólt ért el. Tagja volt az 1912. évi olimpiai tornán vigaszdí­jnyertes magyar együttesnek.

A „karikalábú”, nyúlánk, jellegzetes mozgású „Slózi” labdarúgósportunk kiemelkedő egyénisége, nagyszerű képességű képviselője. A magyar játékosok közül az ő hí­rneve kelt először szárnyra Európa-szerte. Nemcsak kiváló képességeivel, hanem szerény, rokonszenves magatartásával és sportszerű játékmodorával is számtalan hí­vet szerzett a labdarúgásnak. Szereplésének legnagyobb jelentősége talán éppen játékának óriási népszerűsí­tő hatásában kereshető. Fénykorában, legalább egy évtizeden át, sok ezer érdeklődő — a fővárosban és vidéken egyaránt — az ő kedvéért zarándokolt ki hétről hétre a pályákra. (Ezek a nézők azután fokozatosan a labdarúgósport hűséges hí­veivé váltak.) „Slózi” ugyanis nagyon tudott — futballozni! Bár erősen ballábas volt, a labdát kifogástalanul kezelte, ördöngösen cselezett, fáradhatatlanul dolgozott, önzetlenül osztogatott a mezőnyben.

Gólképesség terén — Schaffer feltűnéséig — vetélytárs nélkül állt a magyar labdarúgásban. Minden helyzetből, közelről és távolról, lábbal és fejjel egyaránt nagy biztonsággal vette célba a kaput. Sikereinek csúcsán, a népszerűség sugárözönében is egyszerű, mindig becsületesen, odaadóan küzdő tagja maradt klubcsapatának és a válogatott tizenegynek. Ennek köszönhette azóta is példátlan népszerűségét. Több mint két évtizeden át játszott az élvonalban. A válogatottban is 21 évig szerepelt. A 38. életévében járt, amikor utoljára lépett pályára cí­meres mezben. Ennek alapján „Slózi” a válogatott játékosok több mint félezres seregének „korelnöke”. Legnagyobb sikerét 1911. október 29-én, a Svájc elleni mérkőzésen (9:0) aratta. Ekkor hat góllal „örvendeztette meg” a vendégeket. 1912-ben a cári Oroszország csapata ellen (12:0) öt gólt ért el. További három mérkőzésen (1909. Ausztria 4:3, 1911. Franciaország 3:0 és 1912. Németország 3:1) három-három góllal gyarapí­totta gazdag „termését”.

Már a Petőfi téren lezajlott rongylabdás meccseken is kitűnt a társai közül. Erre figyelt fel egyszer a „nézők” között álldogáló Podmaniczky Frigyes báró, aki először egy gumilabdára, majd egy bőrlabdára elegendő összeggel „szponzorálta” a Petőfi téri srácokat.

Schlosser Imre 1904-ben, 15 éves korában lett az FTC labdarúgója, első meccsét 1906 februárjában játszotta a Brüll serlegért, majd 1906 szeptemberében már hivatalos bajnoki mérkőzésen is bemutatkozhatott. Egy hónap múlva, néhány nappal a 17. születésnapja előtt pedig már a válogatottban is pályára lépett.

Schlosser es fia

Nyolc szezonon át az FTC legeredményesebb játékosa volt. Tizenhétszer lőtt mesterhármast, kilencszer négy, kétszer öt, egyszer hat és egyszer nyolc gólt (1912.06.09. Üllői út, FTC – III. ker 11:3) lőtt ellenfelünknek.

Az FTC-be kerüléséről í­gy emlékezett:

– Mindkét bátyám az FTC tagja volt, s ők hí­vták fel Malaky figyelmét rám, aki mérkőzésre rendelt. Malaky Mihály végignézte a meccset. Úgy látszik, hogy a látottakkal meg volt elégedve, mert a meccs végén szó nélkül elém tette az igazolási blankettát. Boldogan í­rtam alá, hisz ekkor már komoly fiatalember voltam, majdnem 16 éves …

Elérkezett a nevezetes aktus, amikor eddigi társaim által nagyon irigyelve és boldogan magamra húztam a sokat í­gérő zöld-fehér dresszt. Az FTC harmadik csapatába állí­tottak be, itt szerepeltem először, s mondanom sem kell, hogy óriási lámpalázzal. Úgy látszik azonban, hogy játéktudásom legyőzte ezt a lámpalázat, mert az első játékom után betettek a második csapatba. Ez nagyon nagy szó volt. így tehát egész hamar megnyí­lottak előttem a lehetőség kapui, hogy valamikor a nagy FTC játékosa lehessek. Akkor még más divat járta a csapat összeállí­tásánál. Ha a center lesérült, elővették a második csapat centerét, s az volt a legtermészetesebb megoldás, ha a második csapatból állí­tották be a megfelelő játékost. Ezért volt az, hogy akkoriban a második csapatból már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy bejuthassunk az első csapatba. Ez a lépés hamarabb megtörtént, mintsem remélni mertem volna.

Mindössze talán három meccset játszottam a második csapatban, amikor valaki megsérült és betettek az FTC első csapatába. Minden álmok beteljesülését jelentette számomra ez. A Postás csapata ellen játszottam első meccsemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a premier valami jól sikerült. Ellenkezőleg. Sehogy se ment a játék. Alig tudtam a labdához nyúlni. A Postások tankjai engem formálisan lehengereltek, s én amúgy is izgatott és elfogult lévén, nagyon csúfosan játszottam végig életem első komoly mérkőzését. Könnyes szemmel vonultam be a meccs végén az öltözőbe. Csüggedten és pityeregve ültem a vesztes csata után az öltöző sarkában, úgy, hogy szegény jó Malaky Misi jött vigasztalni.

– Ne sí­rj fiam! Minden gyümölcsnek érnie kell! – mondta.

Schlosser Imre

– Amint vártam is, visszatettek a második csapatba – érni. Hozzászoktam az erős meccsekhez, s itt kezdtek amúgy is gyermekkorom óta erősen igénybe vett, de mind ez ideig egyenes lábszáraim görbülni, hogy azután hosszú éveken át bő anyaggal lássák el a sportkarikaturistákat.

Száműzetésem a paradicsomból körülbelül 3 hónapig tartott. Ekkor újból visszakerültem az I-be, ahol a balszélső helyén játszottam. Most már ment a játék. Meg voltak velem elégedve és én mindent elkövettem, hogy szégyenszemre ne tegyenek ki az első csapatból. Ez nem is történt meg többé.

A bajnoki küzdelmek késhegyig menő izgalmas harcokat eredményeztek, s mi megnyertük a bajnokságot. Képzelhető, hogy mit éreztem, mikor a bajnoki esztendő végén Magyarország bajnokcsapata tagjának vallhattam magam. Nagyon szép idők voltak ezek. Trénerünk nem volt. A gyakorlat vezetett rá bennünket arra, hogy hetenként leghelyesebb két tréninget tartani. Ezeket mi minden kedden és csütörtökön tartottuk. Tökéletesen elég volt. Az FTC akkori vezetői, dr. Springer Ferenc, dr. Gregersen Ferenc és Malaky Mihály úgy kezeltek bennünket, mintha a fiaik lettünk volna. Soha nem hallottunk tőlük szemrehányást, számonkérést, tudták ők jól, hogy mi úgyis minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. Ha kikaptunk, ők voltak azok, akik egy-egy gyengébben sikerült játék után bennünket vigasztaltak és jókedvre derí­tettek. Ilyen körülmények között természetes az a nagy rajongás és a végletekig menő kitartás, melyet klubunk és a zöld-fehér szí­nek iránt éreztünk. Ez az összetartás, a bajtársi érzésnek az ápolása akkor korántsem volt olyan könnyű, mint ma. Nem volt klubház, klubhelyiség, ahol a játékosok minden kényelmet megtaláltak, és ahol ápolhatták a bajtársi szellemet.

A külső Soroksári úti FTC pálya bizony igen szerény volt, úgy külsőre nézve, mint belsőleg is. Klubházról még csak nem is mertünk álmodni, sőt a pályán tribün sem volt, hanem ezt közönséges falócák helyettesí­tették, amely kényelmi szempontból igen nagy változatosságot nyújtott a nézőknek. Fel is lehetett rá állni, meg le is ülhettek… Pályánkkal szemben az FTC II. játékosának, Weisz Dezsőnek volt a vendéglője. Minden tréning és mérkőzés után ott gyülekeztünk, megbeszélni a játék eseményeit.

Nem szabad megfeledkeznem a szurkolókról sem. A derék jó békebeli franzstadtlerek, a ferencvárosi polgárok szí­vvel-lélekkel, ferencvárosi szí­vük minden szeretetével állottak az FTC mögött. Minden estére kijutott valamilyen szórakozás az ő révükön. Valamelyik este egyiknél vacsoráztunk, máskor pedig a másik hí­vott meg bennünket. Ha egy ilyen meghí­vást visszautasí­tottunk volna, halálos sértődések következnek a dologból, ezért lehetőleg sohasem utasí­tottuk vissza. Akármilyen jól éreztük is magunkat azonban valahol, amikor az óra elütötte a kilencet, összenéztünk és felálltunk a legjobb vacsorától is, s gondolva a vasárnapi mérkőzésre, időben hazatértünk. Életem hosszú futballista útjának emlékei közül mindig ez a régi FTC-ben eltöltött idő marad a legkellemesebb. Jöttek idők, amikor működésem további sok sikert és szép eredményt hozott, de a régi futballista szí­v, a klubtársakkal szemben érzett testvéri együvé tartozás legjobban mégiscsak a régi FTC-ben mutatkozott meg.

Tagja voltam az FTC-nek, Magyarország bajnokcsapatának. Egyetlen ellenszolgáltatás, amit klubomtól kaptam, az volt, hogy használhattam az FTC mezt. A cipő, amellyel a győzelmet jelentő gólokat rúgtam, azonban már nem a klubé volt. Azt már magamnak kellett beszerezni. Egészen természetesnek találtuk, hogy ha játszani akarunk, ahhoz cipőt is kell venni, s ha az FTC-nek nem lett volna pénze, a zöld-fehér trikót is megvettük volna.

Akkor a csapat javarésze kényelmes, jól fizetett állásban volt, amelynek jövedelméből meg lehetett élni. Ha túrára mentünk, a klub a pályaudvaron megvette számunkra a III. osztályú vasúti jegyeket, és ezzel részéről minden anyagi kérdés el volt intézve. A többit mi intéztük. A győzelmi és egyéb érmek sem hullottak akkoriban olyan sűrűn. Jól emlékszem, hogy amikor csapatom, az FTC megnyerte az 1906/07. évi bajnokságot, a játékosoknak egy-egy kis ezüstérem jutott. Azonban ez a kis érem is hosszas vita után született meg, mert voltak, akik még ezt is sokallták.

Hosszú éveken át tartó jó és eredményes szereplésem, melyet klubcsapatban és válogatott mérkőzéseimen mutattam, a közönség kedvencévé avatott. Népszerűségem vetekedett a leghí­resebb pesti primadonnákéval. Ez különösen kifejezésre jutott szűkebb hazámban, a Ferencvárosban. A ferencvárosi pálya és a hozzá tartozó teniszpálya közötti kis utcát a köznyelv Slózi utcának keresztelte el. Általában hihetetlen az a népszerűség, amelyet a Ferencvárosban élveztem. Emlékszem, hogy egy kis FTC drukker, minden meccs után futott azután a villamos után, amelyre szálltam. Egyszer megváltottam villamosjegyét. A gyerek magához szorí­totta az általam vásárolt jegyet és kijelentette, hogy ez a jegy legkedvesebb emléke lesz, és nem válik meg tőle soha. Valaki próbára akarván tenni, 10 koronát í­gért a jegyért, de a kisember nemcsak mondta, de érezte is a rajongást, mert a jegyet az akkor nagyon nagy összegnek számí­tó 10 koronáért sem adta oda …

Egy nehéz válogatott meccsünkön történt. Az ellenfél vezetett, és én kiegyenlí­tettem. Erre a kedélyek kissé felengedtek. Szí­vvel-lélekkel küzdöttem, s még a szokásosnál is nagyobb hévvel játszottam, amikor egy kitörésemnél az elfojtott izgalom és halotti csönd közepette a BTC akkori játékosa, Késmárky Dudus lelkendezve kiáltotta el magát, hogy az osztrákok is értsék, németül: – Na, jetz kommt der Slózi! (Na, most jön a Slózi!)

Én, mintha csak igazat akartam volna adni Késmárky barátomnak, tényleg gólt lőttem. A közönség pedig felkapta Késmárky kiáltását, melyből később valóságos szállóige lett. Innen ered különben a Slózi elnevezés is, mely azóta annyira összeforrott velem, hogy egyesek talán nem is tudták becsületes nevemet, nem is beszélve a külföldről, ahol a legtöbbször ezen a néven aposztrofáltak.

A lapok állandóan képeimet, de még gyakrabban karikatúráimat közölték. Népszerűségemet a film terén is felhasználták. Gustav Fröhlich legelső pesti filmjének „A 11 ördög” cí­mű sporttal és a filmmel kapcsolatban prológot mondtam. Itt is sikert arattam, amit csak fokozott az, hogy a pódiumon válogatott dresszben jelentem meg.

Slózi sikert sikerre halmozott, pályafutása 1915-ben váratlan fordulatot vett. Schlosser és az FTC vezetősége összekülönbözött, s az óriási feltűnést keltő vitasorozat után Slózi új klubjául az MTK-t választotta! (Az 1916/17 évi szezonban elért gólátlaga (16 mérkőzésen lőtt 38 gólja) a mai napig magyar csúcs.) Ott játszott évekig (1916-22: 115 bajnoki / 135 gól; hat bajnokcsapat tagja; 1x gólkirály), majd külföldön folytatta pályafutását. Erről í­gy emlékezett:

– Titokban sok könnyet hullattam az elhagyott zöld-fehér szí­nekért, melynek még ma is változatlanul hí­ve vagyok és az is maradok. Könnyen meg lehet ezt érteni, hiszen az igazi klubszellemet ott szí­vtam magamba és az FTC-ből lendült futballkarrierem a magasba. Mindig igazi örömet éreztem, mikor a zöldfehér sávos trikót magamon feszülni éreztem. A zöld-fehér szí­nek iránt érzett szeretetemet azon reménykedésem is bizonyí­tja, hogy kisebbik fiam, aki jelenleg még a kölyökcsapatban rúgja a labdát, néhány év múlva fel fogja elevení­teni azokat az időket, amikor az FTC-ben Slózi rúgta a gólokat…

A zseniális játékos Slózi az edzői pályán nem aratott visszhangos sikereket, sem Magyarországon, sem a határokon kí­vül. Három külföldi országban trénerkedett, váltakozó sikerekkel. Svédországban az IFK Norrköping együttesét irányí­totta 1923 márciusától szeptemberig. A csapatot a körzeti bajnokságban sikerült ugyan az élre kormányoznia, de a regionális döntőben már alulmaradt az IFK Göteborggal szemben, amelynek edzője régi klub- és válogatottbeli társa, Bródy Sándor volt. Bár Schlosser csak edzőként működött csapatánál, azért néha be-beszállt játszani is, például Göteborg városi válogatottjába.

Szeptember 23-án jutalomjátékot is rendeztek számára, amelyen az IFK 5:1-re legyőzte a Djurgardent, s melynek bevételét, 1.500 svéd koronát, Slózinak adták. (Havi fizetése 400 korona volt…)

A csapat ezután lengyelországi túrára indult, ahol valamennyi találkozóját megnyerte. A sikeres portya után a krakkói Wisla tett neki edzői ajánlatot, havi 120 dollárt ajánlva fizetésül. Az üzlet létre is jött, Schlosser átköltözött Lengyelországba. Az 1925. évi bajnokságban a déli csoportban győzött is a Wisla, pontazonosság után rájátszásban 6:3-ra legyőzve az LKS Lódz együttesét. A csoportgyőztesek döntő tornáján azonban csak a 3. helyet tudta megszerezni.

Közben a gazdasági válság „begyűrűzött” Lengyelországba is, a krakkói vezetők nem tudtak fizetni, í­gy Slózi 1925 őszén Bécsbe szerződött, a magyar futball nagybarátja, Hugo Meisl közvetí­tésével. Bécsben egyszerre dupla edzősködést is vállalt. Profi csapatában, a WAC-ban az ifiket oktatta, s mellette másodállásban a másodosztályú Brigittenauer AC csapatát dirigálta. Az utóbbit nagy sikerrel. A csapat feljutott az első osztályba, s a következő bajnokságban – többek közt a WAC-ot is jócskán megelőzve – a második helyen végzett a legjobbak között!

De addigra már az exedző profiként Magyarországon rúgta a labdát. 37 évesen, szí­ve örök csapatában, a Ferencvárosban …

1927-től a Budai „11” játékos-edzőjeként fejezte be pályafutását. A Ferencváros többször is rendezett részére búcsúmérkőzést.

a századik magyar – osztrák

Pályafutása végén Schlosser több csapatnál – az FTC amatőröknél is – edzősködött. Milyen edző és milyen üzletember volt Schlosser Imre a fia személyében?

– Amilyen csodálatos futballista volt az édesapám, annyira nem boldogult az edzősködésben. Egyszerűen nem volt jó edző. S ahogy nem volt jó edző, ugyanúgy nem volt jó üzletember. Volt egy kis sportszerboltja, de ott is inkább a szí­vére, mint a zsebére hallgatott. Ha bejött egy gyerek, s kért egy labdát, s előszedte a kuporgatott pénzét és bevallotta, hogy… ennyivel meg ennyivel kevesebbje van – apám levette a labdát a polcról, odanyomta a kezébe, mondván: – Vidd csak el, s rúgjál vele sok gólt… A rengeteg tiszteletdí­jból is nagyon sokat elosztogatott a gyerekeknek. Kivitte a pályára, s a legügyesebbnek egyet-egyet a kezébe nyomott. Mindenki szerette, tisztelte.

Visszavonulása után néhány évig sí­ppal is szolgálta a hazai labdarúgást. Még megérte a nagy vetélytárs, az Ausztria elleni 100. találkozót. Az 1955. október 16-án lezajlott mérkőzésen, Kocsis és Puskás között állva, a meghatottságtól remegő lábbal, százezres tömeg elismerő ünneplése közben a feledhetetlen „Slózi” végezte el a kezdőrúgást. Ez volt a búcsúfellépte. 1959 júliusában távozott el végleg körünkből.

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán, Hoffer József, Nagy Béla í­rásainak és az MTK kiadványainak  felhasználásával készült)