Szeretett kockáztatni és nyerni

Nem szeretett balszélsőt játszani Sárosi László, de mi lett volna, ha szeret, hiszen ezen a poszton lett ifjúsági válogatott és standard NB I-es futballista. Ám ő még tí­zes éveinek közepén középhátvédként szeretett volna futballozni, csakhogy a Kőbányai Törekvés ifjúsági csapatában nem fért a poszt közelébe, viszont a balszélen átlagon felüli gyorsaságát, remek fizikai adottságát és jó viszonyát a labdával kiválóan kamatoztatta. Olyannyira, hogy 16 évesen már az NB II-es csapat felnőtt együttesében riogatta a jobbhátvédeket és Szűcs Gyula, az ifjúsági válogatott kapitánya sem tétlenkedett, kipróbálta a cí­meresmezben az ifjú titánt. így aztán már nem sokáig járt Sárosi a kőbányai tréningekre, mert több fővárosi nagycsapat is ,,megtámadta”. A Vasas nyert 1949 nyarán, de arra talán akkor nem gondolt az öltözőben csókolommal köszönő ifjú, hogy több mint másfél évtizedig tartó ,,házasság” kerekedik ebből a kapcsolatból. Hogy szokja az NB I légkörét és emlékezetes legyen a bemutatkozása, az Újpest 4:1-re kiütötte csapatát. Ám harmadik mecscsén már feliratkozott a góllistára, mindjárt két találattal, ugyanis a Vasas 2:0-ra legyőzte a Haladást, vagyis a 17 éves Sárosi főszerepet vállalt. Csatárként az 1952-es év sikerült neki a legjobban, három bajnokin duplázott, összesen kilencszer volt eredményes és számolatlanul küldte középre a gólpasszokat.

Akinek a 9:2 köszönhető

Az akkor rangos Közép-Európa Kupában 1956-ban a Vasas nevezett, de a szervezők nem akarták elfogadni, ugyanis a Bp. Honvédot, vagy a Vörös Lobogót várták. Sebes Gusztávnak, a magyar bizottság vezetôjének minden tekintélyét és kapcsolatát be kellett vetnie, hogy indulhasson a magyar kupagyôztes. Végső érvként azt mondta: ,,Meg fognak lepődni, a Vasas olyan jó, hogy képes megnyerni a kupát!”

A döntőt természetesen a Vasas játszotta a Rapid együttesével. Az itthoni döntetlen után Bécsben már 3:1-re vezetett a Rapid, Baróti Lajos edző előreküldte Sárosit is csatárnak. Ki is egyenlí­tettek az angyalföldiek, majd néhány perccel a befejezés előtt Sárosi remek cselsorozattal az ötösig jutott, de ott óriási helyzetben a földbe rúgott és mentettek az osztrák védők. Ezután következett a két csapat harmadik összecsapása, amely a Népstadionban 100 ezer néző előtt 9:2-es Vasas-diadalt hozott. Ha Sárosi Bécsben berúgja helyzetét, nincs az a fantasztikus harmadik mérkőzés. Ha tudta volna, nem is bosszankodik. Viszont soha többé nem játszott csatárt.

Védőként a válogatottban

A következő évben azonban meg sem közelí­tette korábbi teljesí­tményét. Baróti Lajos, a Vasas mestere látta, hogy nem egyszerű formahanyatlásról van szó és korszakalkotó elhatározásra jutott: játsszon Sárosi védőt. És azt játszott, pályát, pontosabban posztot módosí­tott 21 évesen. Hamar bevált négyes mezben, és védőként is meghí­vást kapott a válogatott néhány edzésére.

,,Törökországban rendeztek egy olyan gálameccset, ahol a magyar keretet két részre osztották és török játékosokkal egészí­tették ki a csapatokat. Húsz percig egy török legénnyel derekasan futkostunk a partvonal mellett, de labdát nem küldtek arra. Szóltam az ellenfélnél játszó Hidegkutinak, hogy néha indí­tsa már a török gyereket, majd leszerelem. Nándi kétszer í­velt a török játékoshoz, ő mindkétszer kicselezett és a kapuba lőtt. Aztán Hidegkuti kérdezte: küldjek még labdát?”

A válogatottban 1957 szeptemberében játszott először (szerk: miután az 1956-os Libanon elleni meccset hivatalossá nyí­lvání­tották, í­gy az lett az első válogatottsága), a bolgárok ellen 2:1-re megnyert vb-selejtezőn. Már magyar bajnokként játszott Szófiában, mert 1957 tavaszán a Vasas története során először az élen végzett. Egy évvel később fantasztikus klubsiker részese volt. A Bajnokcsapatok Európa Kupájában a CSZKA Szófia, majd az Ajax kiverése után az elődöntőben a Real Madriddal mérkőzött a Vasas.

,,Nem volt reális esélyünk, ráadásul a madridi meccs előtti napon vendéglátóink bikaviadalra vittek bennünket, amit nehezen bí­rtunk gyomorral. Nekik ez szórakozás, minket viszont nagyon felkavart a látvány.”

Az Aranycsapat romjain gyorsan ütőképes válogatott alakult, amelynek stabil tagja volt Sárosi, aki az 1958-as vb-n a magyar csapat mind a négy meccsén játszott.

„A Wales elleni továbbjutást eldöntő második meccsen egy-egynél láttam, hogy Grosics Gyuszi nekem akarja kidobni a labdát. Láttam, hogy a walesi jobbszélső Medwin a közelben van, szóltam, hogy nem jó és kocogtam előre. Aztán Medwin megiramodott és akkor láttam, hogy Gyuszi mégis arra dobta a labdát, ám már nem tudtam beavatkozni és a walesi csatár megszerezte a győztes gólt, kiestünk.”

Ugyancsak bosszúsan búcsúztak Sárosiék a négy évvel későbbi vb-n, igaz más okok miatt. A roppant nehéz csoportból könnyen jutott tovább a válogatott. Aztán:

,,Pályafutásom legfájdalmasabb mérkőzése volt a csehszlovákok elleni negyeddöntő. Gólokkal kellett volna nyernünk és kikaptunk. Óriási lehetőség előtt álltunk, hiszen a szakemberek többsége magyar-brazil döntőt tippelt.”

Eb-diadal a fiatalokkal

Az 1964-es madridi Eb-elődöntőben elszenvedett 2:1-es vereség után a dánok elleni bronzmeccsen nem került be a csapatba, s úgy vélte, vége a válogatottságnak. Ám tévedett, Baróti kapitány továbbra is számí­tott rá, viszont a Vasasban ingott meg a helyzete. Majdnem tovább volt válogatott, mint klubjátékos. A Vasas 1965-ben megnyert bajnoki cí­mében már csak epizódszerep jutott neki, akárcsak 1966-ban. És ugye ebben az esztendőben rendezték Angliában a vb-t, de már Sárosi nélkül.

Bár nem készült edzőnek, rövid számí­tástechnikai tevékenység után már a kispadon ült, méghozzá az NB II-es Debrecent próbálta az első osztály felé kormányozni – sikertelenül. Aztán évekig egy nagyon jó szellemű társasággal dolgozott, a Szállí­tók csapatával, ugyancsak a másodosztályban. A hetvenes évek elején felkérték az ifjúsági válogatott irányí­tására, majd hamarosan az utánpótlás-együttest is rábí­zták az Eb-sorozaton. Sárosi ekkor szerzett igazán nevet edzőként. Remekül felépí­tett csapatot alakí­tott ki, bizonyí­tva, hogy a sokat szapult utánpótlásból igenis lehet számottevő nemzetközi eredményekre képes együttest kiállí­tani. Az 1974-es tavaszi mérkőzéseket már kisebbfajta futballáz kí­sérte, a szurkolók egyre jobban magukénak érezték a kezdetben nem túl sokra taksált fiatalokat.

Nem sütkérezett a siker fényében, hanem elfogadta a Haladás invitálását. A szövetség vezetői nem értették, miért nem marad, de neki hiányzott a rendszeres pályamunka, a napi kapcsolat a játékosokkal. Számára a szombathelyi csapat addig arról volt emlékezetes, hogy első bajnoki góljait a Haladásnak rúgta, ezúttal pedig NB I-es edzőként mutatkozhatott be az együttesnél. Az első idényben nagy csatában maradt bent a csapat az élvonalban, és a tapasztalokat hasznosí­tva egy masszí­v alakulatot rakott össze, többek között Kereki Zoltánból ő faragott beállóst, aki hamarosan a válogatott alapemberévé vált. A második szezonban a szisztematikus munka eredményeként, óriási meglepetésre a 7. helyen végzett az együttes, az 1976/77-es idényben pedig a legjobb vidéki csapatként 5. lett a Haladás, a klub fennállásának azóta is legjobb bajnoki teljesí­tményét produkálva. Öt Szombathelyen töltött év után váltott, az újonc Volánt tartotta bent az NB I-ben, majd a fennállása során első í­zben a kiesett MTK csapatát kormányozta vissza a legjobbak közé. Szerette a nehéz, kockázatos feladatokat és rendre megoldotta őket. 1985 tavaszán egy másik bajba jutott sztárcsapat kérte a segí­tségét. A Ferencváros szokásával ellentétben a kiesés ellen hadakozott, egyre kevesebb reménnyel, amikor Sárosi László átvette a csapat irányí­tását. Játékosként és edzőként is mindig csak ellenfele volt a zöld-fehér együttesnek, kicsit furcsa is volt számára az Üllői úton edzést tartani, ám ezen külső körülmények eltörpültek amellett, hogy egy nagymúltú csapatot kellett a kieséstől megmentenie. Ezúttal is sikerrel dolgozott, noha nem volt ideje elmélyült munkára, hiszen azonnal eredmény kellett és folyamatosan. A Fradi pedig elkezdett nyerni és bentmaradt.

Siker után váratlan búcsú

A nyolcvanas évek második felében ugyancsak „lécrezgős” feladatokat vállalt, szerette a kiélezett helyzeteket. Öt év alatt három együttest hozott fel a másodosztályból: a Szegedet, a Volánt és régi szerelmét, a Haladást. Az 1991-es szombathelyi siker után megbeszélésre készült a vezetőkkel és még az irodába vezető úton sem tudta eldönteni, hogy milyen feltételekkel í­rja alá az új szerződését, ám a vezetők nem erről akartak tárgyalni vele, hanem megköszönték a munkáját.

Számtalanszor tapasztalta, hogy mennyire rögös az edzői pálya, de ez a pofon, amit Szombathelyen kapott, sok volt neki. Bár még dolgozott a BKV Előre csapatánál, más feladatot már nem vállalt. Talán ha a Vasas hí­vta volna.

Névjegy:

A játékos:

Posztja: Balszélső, majd balhátvéd
NB I-es mérkőzés/gól: 316/25
Válogatottság/gól: 46/0
Klubjai: Törekvés (1946–49), Vasas (1949–66)
Legnagyobb sikerei: 5x magyar bajnok (1957, 1961, 1962, 1965, 1966), 1x Magyar Kupa-győztes (1955), 3x Közép-Európa-Kupa-győztes (1956, 1957, 1962), BEK-elődöntős (1958), Eb-bronzérmes (1964), vb-negyeddöntős (1962)

Az edző:

Klubjai: Debrecen (1968), Fősped Szállí­tók (1969–71), ifjúsági és utánpótlás szövetségi kapitány (1971–74), Haladás (1974–79), Volán (1979–81), MTK (1981–83), Vácszentlászló (1984-85), Ferencváros (1985), al-Naszr (kuvaiti, 1985–86), Szeged (1986–87), Volán (1987–88), Haladás (1990–91), BKV Előre (1993–95)
NB I-es mérkőzésszám: 301 (1974–1987)
Legnagyobb sikerei: Utánpótlás Eb 1. hely (1974), NB I 5. hely (Haladás, 1976–77), Bajnoki cí­m a másodosztályban: MTK (1982), Szeged (1986), Volán (1987), Haladás (1991)

Budai Miklós, Nemzeti Sport, 2002 november