Születésnapi beszélgetés Rátkai Lászlóval

Rátkai László 1944. március 1-én született Budapesten. A 65. születésnapja alkalmából telefonon sikerült elérni az ünnepeltet.

– Úgy tudjuk, teljesen természetes volt, hogy az Üllői úton kezded el futballista pályafutásodat?
– Igen, 1956-ban bátyámat, Jánost, aki három évvel idősebb nálam, követtem az Üllői útra. A serdülő I és II után közvetlenül az ifi I-be kerültem, ahol – nagy örömömre – együtt játszhattam a testvéremmel. Nagyon jó kis csapatunk volt. Ma már hihetetlenül hangzik, de előfordult, hogy a hátsó homokos pályán, egy-egy meccsünkön több ezer néző volt. Az ifi csapattal szép nemzetközi sikereket értünk el, gondolok itt a Calligaris és Viareggio tornagyőzelmekre.

– Az ifjúsági válogatottban is helyet kaptál?
– Hatszor játszottam az ifjúsági válogatottban, részt vettem az angliai UEFA-tornán. Ezen túlmenően kétszeres utánpótlás válogatott is vagyok.

– Tehetséged révén hamarosan a bemutatkozhattál a Fradi első csapatában is.
– Még ifista voltam, amikor 1963. március 23-án a Népstadionban játszhattam a Honvéd elleni 1:0-s győzelemmel zárult mérkőzésen, a gólt Fenyvesi Máté lőtte. Tulajdonképpen ennek az egy szereplésnek köszönhetően lettem tagja az 1962/63. évi bajnokcsapatnak.

– Milyen volt abban az időben egy fiatalnak bekerülni a nagycsapatba, milyen volt a fogadtatás?
– Nagyon jó volt az öltözői hangulat, segí­tőkészek voltak az idősebb játékosok, sok biztatást kaptam. Példaként emlí­tem, hogy Dalnoki Jenőhöz hasonlóan én is Pestújhelyen laktam, í­gy Jenő bátyám edzések után hazavitt a kocsijával. Igyekeztem helytállni, de természetesen tisztában voltam azzal, hogy nagyon nehéz lesz állandósí­tanom a helyem egy olyan csapatban, amelyben a Varga, Albert, Rákosi világklasszis belsőhármas játszik.

– Ennek ellenére 68 mérkőzésen szerepeltél a Fradiban, ebből 28 volt bajnoki mérkőzés. Összesen 22 gól rúgtál az ellenfelek hálójába, háromszoros bajnok lettél, s részese voltál a magyar futball máig legnagyobb klubcsapat sikerének, az 1965-ös VVK-győzelemnek.
– 1964-ben és 1967-ben is tagja voltam a bajnokcsapatnak. Talán többször is szerepelhettem volna, de ebben megakadályozott egy térdsérülés. 1964. július 22-én Martfűn, MNK-mérkőzésen ütköztem az ellenfél kapusával, aminek műtét lett a következménye. Hosszú kényszerszünet után, 1965. március 10-én Rómában, az AS Roma elleni VVK-meccsen léphettem újra pályára. Szükség volt rám, mert 1965 elején a csapat 9 játékosát, köztük Albert Flórit is, bevonultatták katonai szolgálatra.

– Engedd meg, hogy ezzel a mérkőzéssel, illetve a VVK szerepléseddel kapcsolatban akkori edződ, Mészáros József mondatait idézzem:
„Nos, bár két kitűnőségünk, Albert és Rákosi hiányzott a csapatból, mégis fordulópontnak látom ezt a márciusi, római estet. Itt kóstolták meg a játékosaink, milyen nagy siker idegen pálya idegen közönségét a magunk oldalára állí­tani. Itt bizonyosodott be, hogy ez a Fradi taktikailag beérett, és – szerintem – itt lett teljes értékű csatáregyéniség Rátkai Laci. A felfedezés öröme kivételes öröm. Laci római játékának láttán én ilyesfélét éreztem. Huszonegyedik évének elején járt a fiú a római mérkőzés idején. Az FTC neveltje. 1964 nyarán kupamérkőzést játszott Martfűn. Egy összecsapás: a martfűi kapus Laci lábára vetődik, de olyan szerencsétlenül, hogy Rátkai térde megsérül: porcleválás. Még az őszön megoperálják. Kitűnően. S amilyen karakán kis legény, ahogy lehet, tüstént kemény edzésbe fog. És jön nagy római pillanata – a kapásgólja. Az első félidő dereka táján Fenyvesi kitűnő beadására pontosan érkezik, és operált lábával ragyogóan eltalálja a labdát: gól! Ez volt a mérkőzés fordulópontja. Ekkor állt mellénk a közönség, és ettől kezdve „tisztelt” bennünket az AS Roma. „Tüske” nagyszerű második gólja végleg biztosí­totta győzelmünket. (A kettőre az egyet néhány perccel a befejezés előtt kaptuk. Persze – mint a gól általában – ez sem jött jól, de tudj’ Isten, valahogy nem izgatott. 2:1-re győztünk.)
S most ugrom kissé az időben, mert Laci történetét ki szeretném kerekí­teni. Bilbaóra és Manchesterre a fiatal játékos büszke lehet. A csapat taktikai terheinek egyik fő hordozója volt. Korát meghazudtolóan higgadt. És Manchesterben megtörténik vele a baj: egy hirtelen mozdulat s már csak azt látom, hogy a földön fetreng. Senki nem volt a közelében, látnivaló volt, hogy saját szervezete mondott csődöt. Ismét a térde. Azóta laborál. Zalka András speciális gyógytornát állí­tott össze számára, különleges térdgumit is kapott. Talán az idei ősz visszahozza közénk.”

– Jó érzés hallani ezeket a mondatokat. A manchesteri találkozó krónikájához hozzátartozik, hogy mivel akkor még nem volt cserelehetőség, az első félidőben szerzett térdsérülés ellenére végig játszottam a meccset. Nagyon bedagadt a térdem, később úgy kellett a hosszúnadrágot levágni róla. Nagyon nagy élmény volt a VVK-mérkőzéseken való szereplés. Sajnos a Juventus elleni döntőn a sérülésem miatt nem vehettem részt, ki sem utaztam Torinóba. Bár VVK-győztes vagyok, éremmel nem rendelkezem, mert mire hazaért a csapat, azokat szétosztották maguk között a küldöttség tagjai. Szó volt róla, hogy majd kapok egy itthon legyártott másolatot, de az is elmaradt. A lényeg azonban az, hogy a cí­met viselhetem, a krónikákban az én nevem is szerepel a diadal szereplői között.

– Az 1965-ös év azonban hozott számodra egy, az érem elmaradásánál nagyobb csalódást. Mi is történt pontosan az amerikai utazással kapcsolatban?
– A csapat hivatalos volt a New York-i Kupára. Abban az időben nagyon nagy dolog volt az Egyesült Államokba eljutni, sokat jelentett egy fiatalember számára. Az elutazás előtti napon edzőmérkőzés volt. Azt mondták, ha tudok játszani, a lábam bí­rja, akkor én is utazom. Végig játszottam a meccset, majd azt követően kihirdették az utazó keretet. Nem voltam a névsorban, Németh Miki került a helyemre, aki addig még alig szerepelt az első csapatban. Nagyon szí­ven ütött a döntés. Nyugodt ember vagyok, de akkor nagyon „kiakadtam”, kiabáltam Mészáros „Dodó” bácsival.

– Ez a történet mintha egy kis törést hozott volna a pályafutásodban, hozzájárult a Szombathelyre igazolásodhoz is?
– Nem tudtam gyökeret verni az első csapatban, amit a sérüléseknek is köszönhetek. Az 1967. évi bajnokcsapatban mindössze háromszor játszottam. Ekkor jött a Haladás hí­vása. A Fradiban azt mondták, ha akarok menni, elengednek, de egy év múlva visszatérünk a témára. Hosszú töprengés után a távozás mellett döntöttem. Egy év után Orosz Pali valóban meg is keresett, hogy visszajönnék-e az Üllői útra. Nemet mondtam, mert a biztosat nem akartam feladni a bizonytalan miatt. Az egy év alatt lakást kaptam, megnősültem, s szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy Szombathelyen közönségkedvenc lettem. 1974-ig játszottam a vasi csapatban.

– Játékos pályafutásod befejezése után edzői diplomát szereztél, ezt is a második zöld-fehér egyesületednél hasznosí­tottad.
– 1983 és 1986 között a szombathelyi első csapat edzője voltam, de utánpótlás szakág vezetőként, szakosztály igazgatóként, elnökségi tagként is tevékenykedtem. Az utánpótlás képzést mindig nagyon fontosnak tartottam, az 1996-ban alakult Lurkó Utánpótlás Futball Klubnak is alapí­tó elnökségi tagja voltam 2003-ig. 2004. június 30-ával vonultam nyugdí­jba.

– Hogyan telnek a nyugdí­jas évek? Milyen a kapcsolat a Fradival, a régi játékostársakkal?
– A Balaton mellett élek, s figyelemmel kí­sérem labdarúgásunk eseményeit. Korábban, mint szombathelyi utánpótlás szakág vezető rendszeresen találkoztam a régi játékostársakkal, elsősorban Albert Flórival, Rákosi Gyuszival és Szűcs Lajossal, mivel a Haladás és a Fradi egy csoportban volt, s mindig együtt utaztam a csapatokkal. Manapság meghí­vnak egy-egy születésnapi ünnepségre, de sajnos egyre gyakrabban találkozunk temetések alkalmából.

-Hogyan látod a Fradi jelenlegi helyzetét?
– A feljutással ezúttal nem lesz gond, de úgy látom, hogy az NBI-ben ez a teljesí­tmény kevés lesz, erősí­tésre van szükség. Amit egy kicsit visszásnak látok jelenleg, a saját nevelésű játékosok hiánya. A mi időnkben arról volt hí­res a Fradi, hogy a csapat gerincét saját nevelésű játékosok jelentették. Nem tudom pontosan megí­télni, hogy mi a baj, kevés lehetőséget kapnak, vagy nem kellőképpen felkészí­tettek a fiatalok. Nagyon fontos az akadémia létrehozása, jól mutatja ezt a szombathelyi példa, a Haladás játékosok többsége saját nevelésű.

– Kedves Rátkai Laci! Köszönjük a beszélgetést. Nagyon boldog születésnapot, jó egészséget kí­vánunk! Találkozzunk minél többet az Üllői úton!

Balaginho

Vélemények Rátkai Lászlóról:

Albert Flórián: „Rátkai Laci nagyon tehetséges játékos volt, de nemcsak ő, hanem a bátyja, János is, aki kitűnő centerhalf volt, az ifiben együtt játszottunk. Laci nem csak játékosként, hanem edzőként és vezetőként is kiváló eredményeket mondhat magáénak.”

Horváth László (Api): „Rátkai Laci nagyon jó játékostárs volt, az ifiben, a tarcsiban és az első csapatban is együtt szerepelhettem vele. Ha nincs az a szerencsétlen térdsérülése, akkor még többre vihette volna. A mai napig tartjuk a baráti kapcsolatot.”