2014/15
Feljegyzések a fotelból – 21 avagy álom luxuskivitelben
„…azok, akik szeretik egymást, összetartoznak, és csak együtt lehetnek igazán boldogok.” – Truman Capote írta le ezt a nagyszerű gondolatot az Álom luxuskivitelben című regényében (film is készült belőle, amit minden idők egyik legjobb vígjátékának tartanak), mely tegnap késő este, zuhogó esőben több mint tízezer boldogan ölelkező Ferencvárosi szurkolónak lett a „védjegye”. Nehéz, vagy talán nem is lehet szavakba önteni azokat az érzéseket, melyek még egy órával a kupadöntő után is betöltötte az arénát. Hiába szakadt az eső, hiába vált az első nyolc sor az eső martalékává (köztük voltam a barátaimmal én is), a stadion aulája még 11 óra tájékán sem akart kiürülni. Jó volt együtt lenni, jó volt 11 év után újra magyar kupát nyerni és 20-ról 21-re lépni, mely lehet, hogy kis lépés volt a magyar labdarúgásnak, de nagy lépés volt a Ferencvárosnak. Megmerem kockáztatni azt is, hogy a 2006-os jogtalan kizárásunk után tegnap száguldott be a Fradi-vonat az állomásra, miközben porrá zúzta a magyar bajnokot, akik különféle statisztikákban már Európa élmezőnyébe tartozott. Azt persze én sem állíthatom, hogy a 50. percig nem volt méltó ellenfél a Videoton (bocsi, ez egy kicsit fellengzős kijelentés – de ugye most meg lehet bocsájtani?), de amit a Fradi az utolsó 40 percben produkált azt még az esőistenek sem fogják tudni elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2015.V.20. MK Döntő, Videoton – Ferencváros: 0-4
Gólzápor a zivatarban – kupagyőztes a Ferencváros!
Tizenötezer néző előtt a 2. félidőben négyet vágott a Fradi – 21. alkalommal hódította el az MK-t.
A labdarúgó Magyar Kupa 2014–2015-ös kiírásának győztese a Ferencváros lett azzal, hogy az Üllői úton 15 ezer néző előtt rendezett fináléban 4–0-ra legyőzte a Videotont. A gólokat Varga Roland, Batik Bence, Roland Lamah, illetve Szolnoki Roland szerezte – a Vidi jobbhátvédje saját kapujába talált be.
HLSZ: Gera a szezon játékosa, Dzsudzsák a legjobb légiós
A Hivatásos Labdarúgók Szervezetének nagyszabású gáláján a labdarúgó NB I 2014–2015-ös szezonjának legjobbjait díjazták. A játékostársak szavazatai alapján a Ferencváros középpályását, Gera Zoltánt választották meg az idény játékosának, míg az év edzője a Videotont bajnoki címig vezető Joan Carrillo lett. A legjobb légiósnak járó elismerést Dzsudzsák Balázs érdemelte ki.
21-re várva: Magyar Kupa-döntők zöld-fehér szemmel
A Sport-Világ hasábjain már 1899-ben (nekünk az egyik legkedvesebb év) megjelent olyan vélekedés, mely bizonyítja, hogy a labdarúgásunk születésével szinte egyidőben a magyar vándordíj eszméje is létezett. A klasszikusnak számító nemzeti trófeát, a Magyar kupát 1910-ben írták ki először, összesen 74 döntőt rendeztek meg (többször idő előtt félbeszakadt a kupasorozat), a lebonyolítási formát pedig többször módosították. Előtte azonban már létezett egy rangos vándordíj, az Ezüstlabda, melyről manapság nagyon kevés szó esik, pedig valójában a Magyar Kupa előhírnökének számított. Először 1903-ban mérkőztek meg a csapatok a serlegért (Polonyi Géza országgyűlési képviselő anyagi támogatásával, Paár János tervei alapján, Fábry János műötvös készítette), amit vándordíjnak szántak és az a csapat nyerte meg végleg, amely háromszor egymás után, vagy sorrend nélkül ötször győzött a döntőben. A sorozat számtalan „buktatót” élt meg, volt mikor alig jelentkezett csapat, volt mikor a az egyik csapat a megismételt döntőben nem tudott kiállni. Ettől függetlenül 1909-ig minden évben megrendezték, az elsőt a Ferencváros nyerte, ahogy az utolsót 1909-ben is, mely az ötödik győzelmünk volt, így végleg az Fradi birtokába jutott az Ezüstlabda. Még ment az Ezüstlabda sorozat amikor 1908-ban felvetődött egy angol mintára lebonyolítandó kupa megrendezésének lehetősége, amit az MLSZ támogatott és amikor a Fradi végleg elnyerte az Ezüstlabdát, azt megszüntetve, létrehozta a Magyar Kupa sorozatot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Már csak egy lépés az ezüst
Májusi eső aranyat ér – tartja a népi mondás mely több évszázados tapasztalaton alapul és a mezőgazdaságban egy kicsit járatosaknak nem is nagyon kell magyarázni az értelmét. Erre még rá tesz egy lapáttal Zsófia napja, melyre a megfigyelések szintén esőt jósoltak… és milyen igazuk volt (pedig akkortájt még nem léteztek műholdak, számítógépek és a manapság oly népszerű Lajosok, Noémik és Luciák sem). A Duna középső szakaszán napok óta esett, aminek a paprikatermelők örülnek (kalocsai „piros arany”), de a focikedvelők már nem nagyon. Főleg azok a csapatok nem, akiknek ilyen esős időben kell pályára (már mikor nem marad el a meccs) lépniük Pakson. Nekünk meg ma délután ez volt a kötelező penzum. Amikor reggel felébredtem és felötlött bennem, hogy ma Pakson lépünk pályára, miközben a májusi eső rendületlenül esett, először is egy 2013 őszi meccsünk jutott eszembe, ahol döntetlent értünk el (talán 2:2 lett az eredmény), és már akkor felvetődött, vajon egy ilyen pálya hogy a fenébe kaphat NB I-s licencet? Most úgyis divatos licencelni és tudva levő, hogy több csapatot szándékozik annullálni a bizottság. Azzal egyet is lehet érteni, hogy elsődleges szempont a pénzügyi stabilitás, de talán figyelembe lehetne venni a pályák állapotát is. Azt nem tudom, hogy a paksiak szerepelnek-e a nagy stadionrekonstrukciós programban, de abban biztos voltam, ha délutánig nem áll el az eső és a nap nem fogja felitatni a paksi pálya mocsarát, akkor a hazai csapat remek formája mellett, a talajjal is meg kell küzdenünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
2015.V.16. Paks – Ferencváros: 0-1
Lakatos István
2015.V.12. LK, Ferencváros – Bp. Honvéd: 3-0
Feljegyzések a fotelból – Egypontos ajándék
Nem kedvelem a Debrecen elleni meccseket. 12 évvel ezelőtt, egy május végi borzalom úgy égett a csontjaimba és olyan mély sebet ejtett, hogy utána 6 évig még az Üllői úti felüljárót is elkerültem. Nehéz volt feledni azt a pénteki napot, de ahogy mondani szokás, az idő végül is minden sebet begyógyít. A bajnoki lebonyolítási rend miatt talán nem törvényszerű, de ha május, akkor Debrecen. És nem csak 2003. május 30.-a, amikor elvesztettük a bajokságot és sokan a hitünket is, hanem szinte napra pontosan egy évre rá egy újabb bajnoki döntő a Loki ellen, ahol már nem hibáztak Geráék, igaz a 28. bajnoki címünkhöz (de régen volt már!) kellett az ellenfelek botlása is. 11 évvel később, a III. Szentélyünkben nem a bajnoki cím volt a tét (talán majd jövőre), sőt ha jól belegondolunk az izgalmakat száműzhettük is volna. A bajnoki cím eldőlt, kupadöntősként biztos a kora nyári kupaindulás, az meg, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk, statisztikailag fontos, de érzelmileg nekünk csak a végső diadal adhat megnyugvást. Ennek fényében eléggé nyugodtan készülődtem a 81. Ferencváros-Debrecen bajnoki rangadóra, magamban talán csak annyi feltételt szabtam, hogy játsszunk egy jót és lehetőleg folytassuk a veretlenségi sorozatunkat. Az eredménytől függetlenül a barátaimmal úgyis jól fogjuk érezni magunkat. A végén mégis „fancsali” mosoly ült az arcunkra. Szeretek ajándékozni, de nem egy pontot…és főleg nem a Lokinak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....