Nem í­gy terveztem a szombat délutánomat. Bár a győri vereség nem esett túlzottan jól, de már hétfő délelőtt terveztük a szombati örökrangadóra a programot. Melyből végül is nem lett semmi, maradt a fotel és a skype. Jobb lett volna személyesen ott lenni, találkozni „élőben” a játékosokkal, a barátokkal, a szurkolótársakkal. Bárhogyan is alakulnak a dolgaink és bármennyire is messze kerültünk a dobogótól, azért a hazai mérkőzéseknél a szí­v akaratlanul is beindí­tja az autót, és 120 km ide-vagy oda, Laudetur barátommal fogjuk a batyut, melyben néha még hamuba sült pogácsa is landol, útközben végigverjük az egész NB I-et, és a megbeszélt időpontban, szinte óramű pontossággal parkí­rozunk le szerkesztőtársam otthona előtt. A legtöbb esetben még mobilon sem kell értesí­tenem az érkezésünkről, már ott toporog zöld-fehér mezben, sállal a nyakában és kezében a „beugró” dobozos sörrel. Irány a stadion ahol már órákkal a kezdés előtt összefutunk barátokkal, akik már évek óta bérlet és padtársaink, akik eredményektől és időtől függetlenül mindig ott vannak. Ahogy mi is – kivétel ma, amikor is csak képzeletben foghatunk kezet és csak a skype-n keresztül ölelhetjük át egymást. Nem lustaságból, nem csalódottságból. Az autó is rendben van, benzint is tudnánk venni és talán még pogácsát is kapnánk útravalónak. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →