DVSC
1961.VI.18. DVSC – Ferencváros 2:1
1960.XII.11. Ferencváros – DVSC 7:0
Amikor először megláttam az évek alatt nagyon megviselt Népsport 1960. december 12.-i számát (szerkesztőtársam sokat dolgozott rajta, hogy „bemutatható” állapotba kerüljön az újság), az első gondolatom az volt, hogy talán még sem kéne erről a mérkőzésről bajnoki beharangozóként megemlékezni. Ha a kedves olvasó is rápillant a 7:0-s győzelemmel végződő mérkőzésre talán megérti a dilemmámat. Bár negyven év választja el a két dátumot, és 1960-ban a erőviszonyok is olyanok voltak, hogy a Fradi simán tudott „gurítani” egy hetest az akkori Lokinak, de 2010-ben már egy kicsit provokációnak tűnhet az akkori mérkőzés felidézése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1958.VIII.10. DVSC – Ferencváros 2:4 (edzőmérkőzés)
1950.III.25. ÉDOSZ – Debreceni Lokomotív 7:1
Igazából fel sem fogható az a fajta érzés, amit 1950-ben a Ferencváros játékosaira kényszerítettek. Az egyik nap még zöld-fehérben, Fradi címerrel a szívük felett, a lelátóról feléjük áradó „Hajrá, Fradi!” szurkolással kísérve futottak ki a pályára, majd néhány „órával” később, már piros-fehérben, ÉDOSZ feliratú mezben (bár ilyen mezt még nem sikerült fellelnünk) és szinte hallgatag szurkolók között kellett a pályára lépniük. Azt nem tudom, hogy produkált-e már ilyent a világtörténelem, de valószínűleg nem. De az 1950-s évek elején, a hatalmát az 1949-s új „alkotmánnyal” megszilárdító Rákosi diktatúra úgy gondolta, hogy a sikeres múlt minden csiráját el kell törölni. Nem elég csak a politikai ellenfeleket félreállítani, betiltani, börtönbe vetni, de az élet minden területén az elmúlt időszak sikeres embereit félre kell állítani, mert az új hatalomnak új „ideákra” van szüksége, melyek kizárólagosan az ő dicsőségét zengik. 1950-ben, a politikai leszámolások mellé, a rendszer totális támadást indított a kultúra és a sport irányába is. A kultúrát aránylag „könnyű” volt kordában tartani, ott simán be lehetett tiltani írókat, ott simán „máglyára” lehetett vetni könyveket, de a sport és ezen belül is a labdarúgás már nem ígérkezett ilyen könnyű feladatnak. Betiltani még sem lehetett a kor legnépszerűbb szórakozási lehetőségét, ezért inkább más eszközökhöz folyamodtak. Átneveztek, átirányítottak, központosítottak, melynek eredményeként a magyar válogatott néhány év múlva már a világ élvonalába tartozott. De vajon milyen áron? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1949.XII.11. Debreceni Lokomotív – Ferencváros 1:1
1949.II.6. Diósgyőri Vasas – Ferencváros 2:4 (edzőmérkőzés)
1948.IV.11. DVSC – Ferencváros 1:2
1947.XI.12. Ferencváros – DVSC 4:2
1947.III.23. Ferencváros – DVSC 3:2
1946.IX.22. DVSC – Ferencváros 0:2
Mint a ma élő nemzedékből oly sokan én is csak a történelemkönyvek lapjaiból ismerem a második világháború borzalmait. A történéseket – a kegyetlen emberirtást, a nagy csatákat, a hősies városvédőket, a szőnyegbombázásokat a Sztálin-orgonákat és a doni áldozatokat – leírásokból ismerjük, de vajon a hétköznapi ember hogyan élte túl ezeket a borzalmakat? „Amit az ember eltervez, azt véghez is viszi… és közben meg is szenvedi.” – mondta valamikor nagyon régen egy római hadvezér, de igazán arra ő sem tudta a választ, hogy vajon a véres tervekhez milyen út is vezeti az embert. Persze vannak klisék melyeket bármely háborúra „ráhúzható”, de vajon az a fajta kegyetlenség, mely a fasizmust végigkísérte, nevezhető egyáltalán emberinek? Mivel igazán soha nem tudtam megérteni a kegyetlenség ilyen szintjét, sok könyvet olvastam a második világháborúval kapcsolatban, de válaszokat nem nagyon leltem. Miért is hozakodok elő ezzel egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán? A válasz egyik oldalról nagyon is egyszerű: egy olyan mérkőzést választottam a hétvégi Debrecen elleni bajnokink felvezetésére, melyet 1946. szeptember 22-én játszottunk a „kálvinista Róma” vagy ismertebb nevén a „cívisváros” csapatával, a DVSC-vel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....





