A románok elleni siker, Európa legjobb négy csapata közé kerülés egycsapásra megváltoztatta a közvélemény lesújtó véleményét. Az apátiát egyfajta reménykedés próbálta legyűrni, miközben a fülekben folyamatosan zakatolt még a „marseille-i” expressz, mely úgy elgázolta a hatvanas évek dicsőséges korszakát, hogy kő-kövön nem maradt semmi. Pedig az alapokat még nem zúzták szét, kiváló edzők dirigálták a magyar csapatokat, és bár sokan kiöregedtek az „aranylábú gyerekek” közül, de jöttek új titánok, akik fiatalon robbantak be az európai labdarúgás elitjébe. Azt nehéz lenni vitatni, hogy Páncsics, Fazekas, Bálint, Bene, Kű, Zámbó, Dunai nem fért volna be bármelyik európai topcsapatba. Őket olyan tapasztalt, sok-sok nagy csatát megélt játékosok segí­tették, mint Géczi, Juhász és Szűcs. Minden adott volt egy remek szereplésre és a fülekben zakatoló hangok ellenére is sokan reménykedtek abban, hogy az EB-k történetének legjobb eredményét fogjuk elérni 1972 nyarán, Brüsszelben. Ami már csak azért sem volt annyira elképzelhetetlen, hiszen a labdarúgó Európa-bajnokságok története akkor még 12 éves volt és a belgiumi EB a negyedik volt a sorban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Az EB kvalifikációk lezárása után, sorsolással döntötték el a nyolc csoportgyőztes párharcait. A sorsolás szeszélye Romániát sodorta az utunkba. Annak ellenére, hogy a két ország már akkor sem “szerette” túl magát, a sorsolásnak örültünk. Akkoriban a román labdarúgás még nem volt annyira erős (fénykorát a ’90-s években érte el), de figyelmeztető jel volt az, hogy ők 1970-ben kijutottak a világbajnokságra. Az előbb már utaltam rá, hogy két ország viszonya még a kommunista blokkban sem volt zökkenőmentes, mely befolyásolta a sportkapcsolatokat is. Szomszédországok vagyunk, mégis 1972-ig csak 13 mérkőzést játszottunk, melyből 3 nem is tekinthető hivatalosnak. Igazi tétmérkőzést először 1952-ben, az olimpián játszottunk a Finnországi Turkuban (nyertünk 2:1-re, a végén meg is nyertük az olimpiát). Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

1972-t í­runk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnamban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, miközben Magyarországon annyi vészharangot kongattak meg, hogy azok zúgása még a Mariana-árokban is érezhető volt. Még három év sem telt el a magyar labdarúgás “Titanic-ja” óta. A mai napig sokak szerint az 1969. december 3-i, Marseille-i “jönnek a csehszlovákok” zárta le a magyar labdarúgás legendás korszakát. 1969-ben a Sós Károly vezette magyar válogatott elbukott és utána annyi fej és láb hullott a porba, hogy azt hittük, a világ labdarúgása örökre bezárja a kaput Magyarország előtt. Ebből a káoszból és teljes kiábrándultságból kellett újjá varázsolni a válogatottat. Ráadásul 1972-ben elég kaotikus volt labdarúgás, hiszen az EB mellett készülni kellett az olimpiára és a ősszel kezdődő VB selejtezőkre is. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →