Amikor fél öt tájékán felálltunk a Tempó Fradi Szerkesztősége által szervezett baráti találkozó asztalától és elköszöntünk egymástól, az első gondolatom azt volt, hogy talán ma nem kéne meccsre menni, sőt az lenne a legjobb, ha el is halasztanák a Győr elleni bajnokit. Nem a szemerkélő eső és a váratlanul ránk törő hideg próbált eltántorí­tani, hiszen ültünk mi már szakadó esőben is a Szentély lelátóján, hanem azalatt a közel öt óra alatt amí­g együtt voltunk, annyi történelem „szakadt” ránk, mintha Róma utcáin sétálgatnánk és amerre nézünk, ahová lépünk, ott közel kétezer év emléke vigyázza a jelenünket. Az asztalnál „csak” 113 évre emlékeztünk, sőt igazán az ötvenes évektől a BL időszakig ülték körül az emlékezők az asztalunkat, de í­gy is annyi élménnyel és tárgyi emlékkel lettünk gazdagabbak (természetesen erről a találkozóról még í­rni fogunk), hogy a végén tényleg úgy gondoltam, ezt csak egy győzelemmel szabad zárni. Sőt abban is biztos voltam, hogy ha esetleg kikapunk (valljuk be őszintén, néhány pillanat erejéig mindannyian eljátszottunk ezzel a gondolattal is), akkor sem fogom megélni tragikusan (ahogy szoktam), mert az agyam ösztönösen el fogja nyomni a kudarc élményét és helyette azokat az órákat fogja elővenni, melyek „újraélésétől” még másnap is elfog egy kellemes bizsergető borzongás. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nem könnyű a tegnapi napról érzelemmentesen mesélni. Ha most egy hollywoodi producer lennék, minden bizonnyal újraforgatnám Natalie Portman főszereplésével az „Érzelmek viharában” cí­mű filmet, hiszen a Győr elleni mérkőzés lefújásának pillanatáig annyi könnycsepp terhelte meg az érzelembimbóimat, hogy ha azt bemutatják, nem marad száraz zsebkendő a moziteremben. Pedig tegnap elsősorban azért zötykölődtünk több, mint száz kilométert, hogy „élőben” lássuk a magyar bajnokesélyes csapatot a Szentély szí­npadán… amely sajnos nem a Fradi volt, de mivel zöld-fehérekről van szó és melynek a kispadján egy ősfradista ült, ráadásul már régen elkönyveltük magunkban, hogy ebben a szezonban nekünk a középmezőny a cél, í­gy ez a tény nem okozott olyan túl nagy lelki megrázkódtatást. Ez ugyan nem, de voltak olyan események előtte, melyek arról tettek tanúbizonyságot, hogy az érzelmek viharában néha még ötvenen túl is el lehet veszni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ahogy a ma reggeli muzeális barangolásomat kezdtem, mindig is kedveltem a Győr elleni meccseket. Egyrészt a vidéki csapatok közül velük játszottunk a legtöbbször, másrészt olyan nagyszerű derbik fűződnek a „testvér” zöld-fehérhez, melyek örökké emlékezetesek maradnak. Hiszen lehet elfelejteni Nyilasi Tibor és Lipcsei Peti mesterhármasát? De ha már gólokról esik szó, akkor meg kell emlí­tenem a Ferencvárosi labdarúgás aranylabdását, Albert Flóriánt is, aki 15 gólt termelt a Győr ellen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy utoljára 2004-ben nyertünk Győrött, és az utolsó két meccsünket el is vesztettük, ráadásul a 2011 őszi tabella sem a legszebb oldalát mutatja (a Győrnek igen, de ez nem nagyon vigasztal), de ettől függetlenül a szokásos gyomorgörcs mellé egy kellemes bizsergés is párosult egész nap, mely elsősorban az emlékek felidézése okozott. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Féltettem a csapatot. A Videoton elleni „történelmi” vereség után felállni a padlóról, nem könnyű feladat. Óhatatlanul jutott eszembe az őszi Újpest utáni hazai vereség, ahol szintén nem tudtunk megbirkózni a ránk nehezedő mázsás súllyal, mely a Győr ellen is agyonnyomta a csapatot. Ezzel felmentést is lehetne adni, főleg úgy, ha hozzá vesszük azt, hogy egy olyan mérkőzésen kaptunk ki, mely tipikus egygólos találkozó volt, és bár igazi helyzetei a hazaiaknak voltak, de ahogy a Honvéd ellen, itt is „találhattunk” volna egy gólt.

Nem találtunk, helyettünk a győriek vették be Ranilovic kapuját egy olyan támadás után, melyre Prukner László szerint felkészültünk, hiszen hasonló találatot kaptunk a Videoton ellen. Felkészülni azt lehet, ki is lehet elemezni egy ilyen gólt, de ha nincsenek hozzá gyors védők, akkor bizony törvényszerű, hogy egy gyors kontraakciónál lemarad a belső alakzat. Itt kell visszatérnem a féltéshez. Nem csak amiatt féltettem a fiúkat, hogy ki tudnak-e mászni a gödörből, hanem akkor is elkezdett vibrálni körülöttem az izgalom, amikor megláttam az összeállí­tást. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →