Féltettem a csapatot. A Videoton elleni „történelmi” vereség után felállni a padlóról, nem könnyű feladat. Óhatatlanul jutott eszembe az őszi Újpest utáni hazai vereség, ahol szintén nem tudtunk megbirkózni a ránk nehezedő mázsás súllyal, mely a Győr ellen is agyonnyomta a csapatot. Ezzel felmentést is lehetne adni, főleg úgy, ha hozzá vesszük azt, hogy egy olyan mérkőzésen kaptunk ki, mely tipikus egygólos találkozó volt, és bár igazi helyzetei a hazaiaknak voltak, de ahogy a Honvéd ellen, itt is „találhattunk” volna egy gólt.

Nem találtunk, helyettünk a győriek vették be Ranilovic kapuját egy olyan támadás után, melyre Prukner László szerint felkészültünk, hiszen hasonló találatot kaptunk a Videoton ellen. Felkészülni azt lehet, ki is lehet elemezni egy ilyen gólt, de ha nincsenek hozzá gyors védők, akkor bizony törvényszerű, hogy egy gyors kontraakciónál lemarad a belső alakzat. Itt kell visszatérnem a féltéshez. Nem csak amiatt féltettem a fiúkat, hogy ki tudnak-e mászni a gödörből, hanem akkor is elkezdett vibrálni körülöttem az izgalom, amikor megláttam az összeállí­tást. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Győr elleni találkozó előtt mindenki tisztában volt azzal, hogy mennyire fontos mérkőzés előtt állunk. Győzelemmel ott ragadnánk az élmezőnyben, plusz jó ajánlólevél lenne a derbi előtt, mely minden Ferencvárosi szurkoló számára, a „mérkőzés”.  Másrészt az össze-vissza tologatott időpont miatt, a klub vezetése ingyenessé tette a szurkolók számára a mérkőzést. A szándék dí­jazható, a cél az volt, hogy visszacsalogassa a nézőket a Szentélybe. Az, hogy mennyire jött be az ötlet, arról lehetne elmélkedni, a várt telt ház elmaradt ugyan, de remélhetőleg voltak olyanok, akik a látottak után ismét visszatérnek a lelátókra.

A hí­rek szerint több ismert személyiség is eljött, és csak remélni lehet, hogy őket nem az ingyenesség vonzotta, és nem a Fradit akarták felhasználni arra, hogy ismét a reflektorfénybe kerüljenek, mert amit ma a csapat produkált, az minden pénzt és minden népszerűséget megért! Egy olyan varázslatos estét produkáltak a fiúk, amire már nagyon régen vártunk, és ami a Videoton elleni mérkőzés után, talán benne is volt a levegőben. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Nyugodtan készültem a mérkőzésre. Nem voltam ideges, hiszen a csapat edzője előre megnyugtatott. Egy jó csapat kétszer nem kap ki egymás után – mondta bizakodóan a mérkőzés előtt. Persze arról nem beszélt, hogy vajon a mostani Fradit be lehet-e sorolni a jó csapat kategóriába, de hát végül is vagyunk annyira elfogultak, hogy még akkor is képesek vagyunk elhinni amit mondanak nekünk, amikor már lassan tükörbe sem merünk nézni.

Mert akkor elég csúnya dolgokkal kéne szembesülni. Ahhoz meg nincs kedvem. Egyrészt már elég késő van és szeretném nyugodtan eltölteni az éjszakát, másrészt ahhoz sincs kedvem, hogy rám ragasszák az örök kritikus jelzőt. Miért legyek én a huhogó, miért vállaljam fel a nyitott ablakon állandóan bekiabáló szerepét? Van valami értelme a kritikai hangnak? Ebben az esetben nincs. És nem csak azért, mert úgy sem hallják meg azok, akiknek meg kéne hallani. Az indokom ennél sokkal prózaibb: lassan már az is fájdalmat okoz, ha bí­rálnom kell a csapatot. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Amikor kifutottak a csapatok a pályára, kí­váncsi lettem volna, hogy vajon mi járhatott a játékosok fejében. Nem zúgott az aréna, nem lengtek a zászlók, több ezer torokból nem dübörgött a Hajrá Fradi, a levegőben nem lehetett érezni a győzelem iránti igény leheletét. Csend honolt, talán még autók sem közlekedtek a felüljárón. Kopár is kietlen volt minden. Nem csak a lelátón, de a lelkekben is. Arra is kí­váncsi lettem volna, hogy vajon az a több ezer Fradi szurkoló, aki ilyenkor fázva és vacogva is a lelátókon szokott szurkolni, vajon hogyan élte meg azt, ahogy otthon, a négy fal magányában kellett a csapat bevonulását átélnie. Vajon az elmúlt napok eseményei után magunkra húztuk a zöld-fehér mezt, a nyakunk köré tekertük azt a sálat, amelynek ilyenkor nem ott, hanem kifeszí­tve, a cí­merrel a pálya felé kellett volna néznie? Vajon halkan, vagy esetleg teli torokból énekeltük az indulót?

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A hét elején még az járt a fejemben, vajon hogyan adagolom be kedvenc fotelemnek, hogy pénteken megkí­mélem az esetleges sérülésektől, hiszen a Győr elleni mérkőzést a Szentélyben akartam végigizgulni. Már a Strepsils torokjaví­tó gyógyszert is megvettem, mert úgy gondoltam a hideg levegő, a szintén hideg sör és a folyamatos „Hajrá, Fradi!” szurkolás után biztosan szükségem lesz rá. Kedden, mikor megvettem, még nem gondoltam, jobban járok, ha egy adag idegnyugtatóval térek haza, mert amit a héten a magyar foci irányí­tói műveltek a Ferencvárossal, azt legfeljebb egy laza infarktussal lehetett csak átvészelni.

Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →