„A május nap aranyos derűje káprázatosan szép keretet adott a két örök rivális találkozásához. A Hungária-út friss zöldje körül a kopott tribünök már kora délután megnépesedtek s amint a csilingelő villamosok, robogók, tülkölő autók kiértek az MTK sporttelepéhez, egyre-másra ömlött a tavasz eddig legnagyobb s legszí­nesebb közönsége befelé. A tribünök és állóhelyek után hamarosan megteltek a korzóülések is, sőt a kapuk mögötti karéj szinte a pálya sarkára ült rá, hogy a sarokrúgásokat nem is igen tudták rúgni a szélsők. Ez azonban nem zavarta az egész, ragyogó délután harmóniáját, mely olyan nagy örömet hozott a ferencvárosiaknak.” – mielőtt bárki azt hinné, hogy a két héttel ezelőtti epekövek nem csak a májamat támadták meg hanem az agyi térfogatomat is csökkentették, az előbbi idézetre szombat délelőtt találtam rá, miközben oldalunk hétfői naptárának az anyagát böngésztem. A stí­lusból nem nehéz kitalálni, hogy a számomra oly kedves (irodalom és sport terén) ’20-as és ’30-as évekig kell visszamennünk, pontosan 1927-ig, amikor is a Ferencváros és a Hungária derbyje még igazi társadalmi eseménynek számí­tott, ráadásul az május 8-i rangadó el is döntötte a bajnoki cí­met a Fradi számára. Ahogy belemerültem a három oldalas beszámolóba, ahol a mérkőzés minden apró rezdülését megí­rták, azon morfondí­roztam, hogy 90 évvel később vajon milyen élményben lesz részünk a 212. örökrangadón az új Hidegkúti stadionban? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ez a hét sem telt el nyomtalanul. Adventi gyertyák hiába gyúltak, és a karácsonyi nagybevásárlások sem „riasztották” el a fekete varjúkat az Üllői úti fák ágairól. A fákról lehulltak a levelek és bár van bennük továbbra is élet, de sajnos lombkoronák hí­ján nem takarják el a varjakat, akik nyugodtan károghatnak. Sajnos van is miért. A hét eseménye Pintér és Lovrencsics (ne feledjük, mindketten az EB „hősök” táborának tagjai) pihenőre küldése volt, állí­tólag fáradtság volt az oka, de én inkább fásultságnak nevezném, hiszen Gera Zoli is ott volt az EB-n, sőt aktí­v részese is volt a sikeresnek titulált szereplésnek, ráadásul Gerzson már a harmincnyolcadikat tapossa, ha valakire ráfért volna a pihenő, akkor az ő és nem Pintér valamint Lovrencsics. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Ramí­rez is ajándékozással múlatja az időt, a Hüsing-Trinks páros talán már nincs is Magyarországon, Varga Roland meg csak lábadozik a sérüléséből, miközben a többszörösen visszavonultatott Csukics még mindig kezdő, hát…ne csodálkozzunk azon, hogy a valamikori égig érő Üllői úti fák oly gyorsan hullajtották el a leveleiket. Olyan gyorsan, ahogy a csapat szórta el a pontokat, kapta a sárgákat, a pirosakat, az eltiltásokat és helyenként a jókora pofonokat. Valami nagyon megtört és nem csak a valós sérelmek miatt. 19 mérkőzésből 30 pont, az alig több mint 50 %-os teljesí­tmény. És akkor még nem is emlí­tettük a tavalyi „havat” (Villon mester vajon tudod hová tűnt?), hiszen egy évvel ezelőtt ilyenkor már szinte bajnokok voltunk. A mai viharos döntetlen után meg, bár nem nagy a lemaradásunk, de mégis csak a bajnoki cí­m védőjeként „kullogunk” a dobogósok után. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Tanár úr, én készültem – állt fel révedten Simonyi Béla 7/C osztályos tanuló, miközben megpróbált szimpátiát átplántálni a mindig is mogorva Beke tanár úr felé, de már félúton tudta, hogy ma semmi esélye. Végül is egyetlen mondatot sem í­rt a Mohácsi vészről, pedig a doga előtt még anyával át is vették a csatát, persze neki könnyű, most megy a kedvenc sorozata Szulejmánról, bár azt soha nem értette, a magyarok miért is kedvelnek egy olyan szultánt, aki minden gond nélkül átmasí­rozott az országon. – Maga Simonyi egyetlen sort sem í­rt a Mohácsi csatáról, és mégis felkészült? – förmedt rá Beke tanár úr, akkor már tudta, ennek a próbálkozásnak vége, mégis kicsúszott a száján – Tanár úr, egy ilyen csúfos vereségről mit is lehetne í­rni? Tegnap este, a hármas bí­rói sí­pszó után valami hasonlót éreztem én is. Egy kicsit Simonyi Bélává változtam, révedten meredtem a képernyőre, miközben halottam a „fülesemben” barátaim beszélgetését, de megszólalni sem volt erőm. – Most én inkább át is kapcsolok egy másik csatornára – ennyit sikerült kipréselnem magamból. Nem voltam kí­váncsi a levonuló játékosokra, a kék-fehérek örömére és nem érdekelt Thomas Doll magyarázkodása sem. Betelt a pohár, helyesebben inkább kicsordult, az elmúlt hetekben, hónapokban annyira megtelt már, hogy a tegnapi este „maradványa” már nem fért bele. A távkapcsoló után a második gondolatom az volt, hogy kész, ennyi, vége, finita, egy időre talán be kéne fejezve, nyugdí­jaznom kéne magam, nyugodtan szürcsölni a kávét a rózsafák alatti padon és mindent, ami zöld-fehér, egy időre elfelejteni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Annyit elárulhatok, hogy ha magányosan kellett volna ücsörögnöm a lelátón, valószí­nűleg kihagyom a tegnap késő esti mérkőzést. Először (megszokásból) „örökrangadót” í­rtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a „backspace” billentyűre és sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is „összecsaptak” a két csapat hí­vei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket órákig), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Tegnap délután meg úgy ültem be Laudetur barátom autójába, mintha piknikezésre mennénk, azzal a különbséggel, hogy nem volt nálunk hamuban sült pogácsa, de „illendőségből” nálunk volt a Fradi mezünk és a sálunk. Pogácsa helyett egy vacsora várt egy kellemes belvárosi étteremben a barátainkkal (csak a fránya parkolás ne lenne!), és mikor hét óra magasságban felvetődött, hogy talán indulni kéne az arénába, valamelyikünk halkan meg is kérdezte: „Tán meccs is lesz?”…Az, a 209. bajnoki örökrangadó. Tét nélkül, kevés nézővel, még kevesebb anekdotázással, és még a látszatát is elkerülve annak, hogy ennek a találkozónak bizony történelmi hagyományai vannak és voltak idők, amikor nagyban befolyásolták a kor társadalmi életét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A válogatott váratlan, de teljesen megérdemelt kijutása a franciaországi EB-re néhány nap erejéig átí­rta a magyar labdarúgás megí­télését. Euforikus hangulat uralkodott napokon át, néhány játékos pillanatok alatt a mennybe ment, a FIFA listáján odaértünk a világ élmezőnyéhez és egy ország hitte, hogy itt a happy, ezek után majd tülekedni fognak a szurkolók a jegypénztáraknál. Mielőtt bárki is félreértené, én is önfeledten örültem a sikernek (44 évet vártunk rá!), bár voltak és jelenleg is vannak kétségeim, de a szerdai kupa-fiaskónk után már felvetődött bennem, hogy szép-szép a sok dagadozó mell, de vajon ebből a Fradinak mennyi hátránya fog keletkezni. Vajon a sok hiányzó miatt milyen érdemi munkát lehet végezni két héten keresztül és vajon a csapat szériája nem törik-e meg. A választ szombat este megkaptuk. Természetesen az MTK elleni vereséget nem akarom áthárí­tani a válogatott EB-re való kijutására, hiszen azzal nevetségessé válnék, de közvetve minden bizonnyal közre játszott. Bár az is lehet, hogy csak szeretnék egy picinyke kis indokot találni, hiszen több mint egy év után, 34 veretlen mérkőzéssel a hátunk mögött most a fotelszurkoló is gondban van. Ha most lenne bennem egy kis maró gúny, akkor azt í­rnám, hogy azért vagyok gondban, mert elszoktam a vereségek utáni szenvedéstől, amikor is magyarázatot kellett találnom a vereségre. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →