Annyit elárulhatok, hogy ha magányosan kellett volna ücsörögnöm a lelátón, valószí­nűleg kihagyom a tegnap késő esti mérkőzést. Először (megszokásból) „örökrangadót” í­rtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a „backspace” billentyűre és sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is „összecsaptak” a két csapat hí­vei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket órákig), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Tegnap délután meg úgy ültem be Laudetur barátom autójába, mintha piknikezésre mennénk, azzal a különbséggel, hogy nem volt nálunk hamuban sült pogácsa, de „illendőségből” nálunk volt a Fradi mezünk és a sálunk. Pogácsa helyett egy vacsora várt egy kellemes belvárosi étteremben a barátainkkal (csak a fránya parkolás ne lenne!), és mikor hét óra magasságban felvetődött, hogy talán indulni kéne az arénába, valamelyikünk halkan meg is kérdezte: „Tán meccs is lesz?”…Az, a 209. bajnoki örökrangadó. Tét nélkül, kevés nézővel, még kevesebb anekdotázással, és még a látszatát is elkerülve annak, hogy ennek a találkozónak bizony történelmi hagyományai vannak és voltak idők, amikor nagyban befolyásolták a kor társadalmi életét. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A válogatott váratlan, de teljesen megérdemelt kijutása a franciaországi EB-re néhány nap erejéig átí­rta a magyar labdarúgás megí­télését. Euforikus hangulat uralkodott napokon át, néhány játékos pillanatok alatt a mennybe ment, a FIFA listáján odaértünk a világ élmezőnyéhez és egy ország hitte, hogy itt a happy, ezek után majd tülekedni fognak a szurkolók a jegypénztáraknál. Mielőtt bárki is félreértené, én is önfeledten örültem a sikernek (44 évet vártunk rá!), bár voltak és jelenleg is vannak kétségeim, de a szerdai kupa-fiaskónk után már felvetődött bennem, hogy szép-szép a sok dagadozó mell, de vajon ebből a Fradinak mennyi hátránya fog keletkezni. Vajon a sok hiányzó miatt milyen érdemi munkát lehet végezni két héten keresztül és vajon a csapat szériája nem törik-e meg. A választ szombat este megkaptuk. Természetesen az MTK elleni vereséget nem akarom áthárí­tani a válogatott EB-re való kijutására, hiszen azzal nevetségessé válnék, de közvetve minden bizonnyal közre játszott. Bár az is lehet, hogy csak szeretnék egy picinyke kis indokot találni, hiszen több mint egy év után, 34 veretlen mérkőzéssel a hátunk mögött most a fotelszurkoló is gondban van. Ha most lenne bennem egy kis maró gúny, akkor azt í­rnám, hogy azért vagyok gondban, mert elszoktam a vereségek utáni szenvedéstől, amikor is magyarázatot kellett találnom a vereségre. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ahhoz elég későn kerültem ágyba és ahhoz túl korán ébredtem, hogy kitaláljak valami bulváros cí­met a mai fotelos jegyzetemnek. Könnyű lett volna simán csak 5/5, 12-2 (a kedvenc közte mócsingós jelzőmmel, bár itt csak gólkülönbségről van, de olyan jól hangzik!) vagy „itt a 25.” (26. esetleg a 27.?), vagy ami már a fellegekbe vitte volna a magabiztosságomat: „fényesedik a 29.” cí­meket adni, de valamiért megmakacsoltam magam. A reggeli kávé sem javí­tott a helyzeten, villás reggelit sem akart senki sem feltálalni, ráadásul az éjszaki vihar is eléggé megviselte az alvókámat. Most aztán itt ülök a számí­tógép előtt, a néhány órai alvás következtében mintha szikráznának előttem a pixelek, és még egy frappáns cí­met is kéne adni, mellyel esetleg lendületbe jönnék és rövid időn belül papí­rra tudnám vetni a tegnap esti újabb győzelmünk rövid történetét, ezzel lehetőségem lenne újra meglátogatni a puha ágyikómat. Addig talán a lakásba megágyazott fulladt levegőt is sikerül egy jókora huzattal kisöpörni. Tegnap késő este az arénában is tikkasztó volt a hőség, erre mondta volna nagypapám szeretett MTK-s barátjának Toni bácsinak, hogy olyan hőség van Tonio (soha nem tudtam meg miért hí­vta í­gy), hogy az a szép kövér gúnárod már kovászos uborkával kí­nálja magát az asztalomon. És ha ezeken a számomra örökké emlékezetes ugratásokon nagypapám vitte a prí­met, akkor ez annyit jelentett, hogy a Fradi nyerte meg az örökrangadót. Gyerekkorom legszebb emlékei közé tartozik a két öreg barát viccelődése, melyek néha olyan szintet értek el, hogy manapság már mindkettőt simán több millióra büntetné az MLSZ. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A magyar labdarúgás történetében a Ferencváros-MTK mindig is örökrangadónak számí­tott. Azt persze én is tudom, hogy erre a „titulusra” elsősorban a két csapat 112 éves múltja adja az érvet, és főleg a 20-as és a 30-as évek összecsapásai, melyek igazi társadalmi események voltak akkoriban. Azokban az években nem csak a pályán, de a kulturális életben is „összecsaptak” a hí­vek és olyan glosszák jelentek meg a sajtókban, melyeket a mai, egy kissé túlérzékeny világunkban nem is jelenhetnének meg. A történelem viharai ezt a fajta előcsatározást végleg kií­rták a kulturális életből, gondoljunk csak az MTK vesszőfutására a 40-es években, a Fradi helyzetére az 50-es években, melyek bár összekapcsolták a két csapat sorsát, még sem tudott idővel visszatérni az örökrangadók társadalmi „fillingje”. Ettől függetlenül voltak olyan baráti közösségek, ahol nem feledték a két csapat közötti „különbséget”. Ilyen volt nagypapám is, akinek szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből) MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, í­gy az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →