Ahhoz elég későn kerültem ágyba és ahhoz túl korán ébredtem, hogy kitaláljak valami bulváros cí­met a mai fotelos jegyzetemnek. Könnyű lett volna simán csak 5/5, 12-2 (a kedvenc közte mócsingós jelzőmmel, bár itt csak gólkülönbségről van, de olyan jól hangzik!) vagy „itt a 25.” (26. esetleg a 27.?), vagy ami már a fellegekbe vitte volna a magabiztosságomat: „fényesedik a 29.” cí­meket adni, de valamiért megmakacsoltam magam. A reggeli kávé sem javí­tott a helyzeten, villás reggelit sem akart senki sem feltálalni, ráadásul az éjszaki vihar is eléggé megviselte az alvókámat. Most aztán itt ülök a számí­tógép előtt, a néhány órai alvás következtében mintha szikráznának előttem a pixelek, és még egy frappáns cí­met is kéne adni, mellyel esetleg lendületbe jönnék és rövid időn belül papí­rra tudnám vetni a tegnap esti újabb győzelmünk rövid történetét, ezzel lehetőségem lenne újra meglátogatni a puha ágyikómat. Addig talán a lakásba megágyazott fulladt levegőt is sikerül egy jókora huzattal kisöpörni. Tegnap késő este az arénában is tikkasztó volt a hőség, erre mondta volna nagypapám szeretett MTK-s barátjának Toni bácsinak, hogy olyan hőség van Tonio (soha nem tudtam meg miért hí­vta í­gy), hogy az a szép kövér gúnárod már kovászos uborkával kí­nálja magát az asztalomon. És ha ezeken a számomra örökké emlékezetes ugratásokon nagypapám vitte a prí­met, akkor ez annyit jelentett, hogy a Fradi nyerte meg az örökrangadót. Gyerekkorom legszebb emlékei közé tartozik a két öreg barát viccelődése, melyek néha olyan szintet értek el, hogy manapság már mindkettőt simán több millióra büntetné az MLSZ. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A magyar labdarúgás történetében a Ferencváros-MTK mindig is örökrangadónak számí­tott. Azt persze én is tudom, hogy erre a „titulusra” elsősorban a két csapat 112 éves múltja adja az érvet, és főleg a 20-as és a 30-as évek összecsapásai, melyek igazi társadalmi események voltak akkoriban. Azokban az években nem csak a pályán, de a kulturális életben is „összecsaptak” a hí­vek és olyan glosszák jelentek meg a sajtókban, melyeket a mai, egy kissé túlérzékeny világunkban nem is jelenhetnének meg. A történelem viharai ezt a fajta előcsatározást végleg kií­rták a kulturális életből, gondoljunk csak az MTK vesszőfutására a 40-es években, a Fradi helyzetére az 50-es években, melyek bár összekapcsolták a két csapat sorsát, még sem tudott idővel visszatérni az örökrangadók társadalmi „fillingje”. Ettől függetlenül voltak olyan baráti közösségek, ahol nem feledték a két csapat közötti „különbséget”. Ilyen volt nagypapám is, akinek szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből) MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, í­gy az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ilyen mérkőzések után megy el az ember kedve a focitól. Természetesen nem számí­tottam könnyű győzelemre, de arra sem, hogy semmi ne köszönjön vissza abból, amit ez előző fordulókban láttunk. Talán az én szememre is vékony fátyol húzódott az újoncok legyőzése után? Meg lehet. Magamnak még meg tudom bocsájtani, mert szurkoló vagyok, aki az elmúlt évek eredménytelensége után már a legkisebb sikernek is tud lelkesedni. Ehhez persze párosult az új Szentély varázsa, mely úgy látszik sokkal jobban elvarázsolt a kelleténél. Ma délután szembesültünk a valósággal, a végkövetkeztetés elég szomorú. Hazai pályán, gyenge ellenfél ellen tudunk szépen és eredményesen játszani, de olyan csapat ellen aki felkészült a Fradiból és ismerte annak minden gyengeségét, már csak küszködünk. Ettől függetlenül menthettünk volna pontot, és a második félidő elején még be is gyömöszölhettünk volna még egy gólt, de ha az összképet nézzük, el kell ismernünk, az MTK megérdemelt nyert. Ez meg egyenlő egy jó nagy taslival. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →