Visszajátszás: Égig érő Üllői úti fák

Egy régi római bölcselet szerint az emlékek házába csak akkor kérjünk bebocsájtást, ha biztosak vagyunk abban, hogy az ajtó mögött nem Nero császár vár minket, mert akkor nem a szépre fogunk emlékezni, hanem a saját halálunkra. Amióta tudom, hogy a Sport-tv műsorra tűzi a Ferencváros 1995-s BL csoportkörének a mérkőzéseit számos gondolat és érzés kerí­tett hatalmába és úgy gondoltam, ha ezeket nem í­rom ki magamból, akkor talán én sem leszek biztos abban, hogy az ajtó mögött nem Nero császár fog várni rám. Talán elsőre suta és talán nehezen is érthető a hasonlat, hiszen mégis csak egy olyan sorozatra fogunk emlékezni, mely sokunk számára egyet jelent a Fradizmussal, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb sikerével (azóta is csak egyszer sikerült a Debrecennek az „ismétlés”). Ezek után miért is tartok egy kicsit a visszajátszástól?

Erre nem könnyű felelni, pedig a válasz nagyon is egyszerű és kézenfekvő, ha visszapörgetjük az eseményeket és gondolatban felidézzük a sorozat eredményeit. Abban biztos vagyok, hogy akik átéltük a csodát 1995-ben, és akik órákig álltunk sorba jegyért, hogy bejussunk a Real vagy az Ajax elleni mérkőzésre, nekünk csak a szépre való emlékezés marad meg, de vajon azok, akik 1995-ben születtek, vagy a rendszerváltás gyermekei voltak, vajon milyen érzéssel fognak felkelni ha végignézik a BL sorozatunk mind a hat mérkőzését?

Vajon számukra is „égig fognak nőni az Üllői úti fák”? 17 év nem nagy idő, főleg akkor ha nehezen vesszük tudomásul az idő múlását. Akik 1995 őszén születtek, már középiskolások, már felnőttkor küszöbén toporognak, már beléjük ivódhatott a Fradi iránti szerelem és minden bizonnyal sokuk néhány héttel ezelőtt a Tábor tagjaként tombolta végig a Pécs elleni mérkőzést és úgy ünnepelte Jennert, Bödét és Ionescut, mint 1995 őszén mi Nyilas Eleket, Kunticsot, Vincze Ottót, Lisztes Krisztiánt és sorolhatnám tovább, ha néhány név után nem akadnék meg. Persze tudnék „puskázni”, hiszen csak egy kattintás az oldalunkon és minden apró rezdülést fel tudnék elevení­teni, de most „szabályos” akarok maradni és úgy szeretném még „álmomban” is felmondani az összeállí­tást, mint ahogy a 68-s bajnokcsapatét és a Dalnoki féle csikócsapatét bármikor tollba tudnám mondani. Pedig az 1968-s csapatot igazán nem is láttam „élőben” játszani (10 éves voltam akkor), de a Fradizmusom kiteljesedését jelentő 1975/76-s bajnokságból már több mérkőzést is láttam élőben, de mivel ugyanez elmondható a BL mérkőzéseiről is, ráadásul azok még „közelebb” is vannak, mégsem tudtam kapásból összerakni a csapat összeállí­tását.

Albert gólja

Könnyű lenne ezt az amúgy is hézagosan működő memóriámra fogni (szerkesztőtársaim szoktak is élcelődni vele), de belül érzem, hogy itt teljesen másról van szó, és valahol itt függ össze az elején idézet római mondás a jelennel. Ha most feltenném a kérdést, hogy ki mire is emlékezik a dicsőséges BL menetelésből, szinte biztos vagyok benne, hogy elsőként Knézy Jenő ugrana be Vincze Ottóval („Hohó-hohó-hohó, Vincze Ottó!” – azóta sem hallgattunk olyan érzelmektől átfűtött közvetí­tést), majd Lisztes első Fradi BL gólja, majd Nyilas tizenegyese az Ajax ellen, majd Albert zseniális emelése, mely a vezetésünket jelentette a Real ellenében. Ennyi csupán? – lehetne kérdezni, de felesleges, mert mindannyian tudjuk, hogy itt nem elsősorban a gólokról és a győzelmekről szól az emlékezés, hanem sokkal többről.

Hanem magáról a csodáról. Arról, hogy olyan sok keserves év után újra az „égig nőttek az Üllői úti fák”, hogy oly sok év után a Ferencváros ismét tagja lett az Európai elitnek, hogy oly sok év után olyan nagyszerű csapatokat láthattunk a Szentélyben mint a Real és az Ajax. És arról a semmivel sem pótolható érzésről, mely közel négy hónapon át meghatározta a napjainkat. Ezzel keltünk és feküdtünk, vele álmodtunk, róla beszéltünk szinte egész nap.

A „visszajátszás” előtt ezt féltem egy kicsit. Vajon azok, akik nem élhették át azokat a hónapokat, vajon ők hogyan élik meg a Real és az Ajax elleni súlyos vereségeket? Vajon nem fogja lerombolni az emlékezés illúzióját? Őszintén még én sem döntöttem el, hogy minden mérkőzést megnézek-e újra. Persze a svájci diadalt, a Real elleni döntetlent biztosan át akarom újra élni, de abban már nem vagyok biztos, hogy a vereségekre is kí­váncsi leszek. Ez nem félelem, hiszen az Ajax elleni 1:5-t „élőben” láttam és ahogy akkor, úgy most sem gondolom azt, hogy a világ akkori egyik legjobb csapatától (Van der Sar, Bogarde, Boer testvérek, Litmanen, Davids, Kanu, Overmars – még 17 év után sem felejtős nevek) elszenvedett vereség kí­nos lenne, de abban már nem vagyok biztos, hogy a „rendszerváltás gyermekeiben” milyen érzéseket fognak kelteni ezek a vereségek.

Állnak (balról): Hajdú, Lisztes, Páling, Hrutka, Kuznyecov, Kuntic. Elől: Kopunovic, Nyilas, Telek, Albert, Keller

Valószí­nűleg arra is sokan emlékeznek még, hogy a BL sorozatunkat akkor sem fogadta egyöntetű „hozsánna”. Emlékszem „jóllakott Fradiról” meg „pánikról”, meg „összezuhanásról” is, voltak akik „vágóhidat” emlegettek, sőt még maga a sikerkovács, Novák Dezső is megfogalmazott számos kritikát. Még ma is a fülembe csengenek azok a mondatai, mely szerint az első bekapott gól után a magyar játékosok első gondolata nem az egyenlí­tésen jár, hanem azon, hogy mi lesz, ha újabb gólt kapnak. Visszagondolva ezekre és összehasonlí­tva a jelen sajtójával, mely szinte az egekig emelte a Videoton UEFA szereplését, lehet, hogy az akkori média volt túl szigorú, vagy a mostani nem tudja elhelyezni pontosan a magyar labdarúgás erejét Európa térképén.

Az igazság valószí­nűleg középen van, hiszen az akkori győzelmeket is elképesztő médiafelhajtás övezte, a játékosok olyan sztárok voltak, mint manapság a különböző „tehetségkutatók” celebjei. Még a csapból is Vincze Ottó és Lisztes Krisztián folyt, de ők teljesí­tettek is, és egy olyan élménnyel ajándékoztak meg, mely 17 év után is melengeti a szí­vünket. Mégis tartok egy kicsit a „visszajátszástól”, attól, hogy nem az eredeti kommentár szólal meg, í­gy elveszik az a plusz varázs amit Knézy Jenő halhatatlan közvetí­tése jelentett. Abban persze biztos vagyok, hogy azokkal együtt, akik részesei lehettünk annak a varázslatos ősznek, számunkra még visszajátszva is örömet fog szerezni.

Mert nekünk 1995 őszén, égig értek az Üllői úti fák.

– lalolib –