1982.IV.21. Ferencváros – Újpesti Dózsa 5-0

A derbiről muzeális beharangozót í­rni nagyon hálás feladat. Egyrészt a két csapat több mint száz éves történetében számos olyan mérkőzést találni, amit manapság az UEFA monitoring rendszere olyan éles füttyök kí­séretében „jelezne”, hogy azokat még George Stephenson gőzmozdonyai is megirigyelték volna. Mielőtt bárki is egy bizonyos női ruhadarabra gondolna, azokat egyből ki kell ábrándí­tanom. Nagyon nem szeretem őket látni és nem csak azért mert eltakarják az igazi „látnivalót”, hanem főleg azért, mert ahhoz ölni kell, hogy viselni lehessen. És bár tény, hogy a régi időkben is voltak „gyilkosok”, de nem olyan szinten és nem olyan üzletszerűen mint manapság. A rébuszok után inkább jöjjenek a tények, mely olyan mérkőzésekről mesélnek, melyek örökké a két csapat képzeletbeli „aranyfalán” sorjáznak. 11:1, 6:2, 3:7, 8:3, 5:0… és sorolhatnánk még azokat a derbiket melyek eredménye biztosan kiverné az UEFA minden biztosí­tékát. Pedig nem voltak bundák, tippmix sem létezett, csak a foci volt a lényeg, a szórakozás, a közös élmény, amit ez a csodálatos sportág, a labdarúgás tud nyújtani.

És maga a derbi.

Azt azért becsülettel be kell vallanom, hogy az 1982-s derbi választásában nem csak az Üllői úti helyszí­n, a 25 ezer néző, Ebedli-Nyilasi kettőse és Novák Dezső edzősége „ösztönzött”, hanem az eredmény is. Ha nem lenne ilyen vacak a memóriám, akkor személyes emlékekkel is előállhatnék, mert bár magam előtt látom Szokolai meg nem adott gólját, de lehet, hogy ez is csak olyan kép mely számos derbiből rám ragadt az elmúlt negyven évből.

Pölöskei gólja

Mert a derbi ezért más mint a többi.

Nem csak egy olyan kilencven perc ahol a három pont (régebben kettő) megszerzése csak a lényeg. Talán ezért is maradt meg olyan fájdalmasan a 2010-s 0:6, mely után a lilák olyan lakodalmat ültek, mely közel három évig tartott, és melynek a múlt szombati Paks elleni fiaskó vetett végre.

Pedig közte kétszer mi is győztünk (pl. 2011-ben 3:0-ra), de a teljes megsemmisülést és a kijózanodást most szenvedték el. Pedig ahogy í­rtam, régen is voltak nagyarányú győzelmek és vereségek, mégis megmaradt a kölcsönös tisztelet a két patinás klub között.

Ahogy 1982. április 21-én, a fölényes 5:0-s Fradi győzelem után sem készült torta, a relikviagyárak sem lendültek fel, újságot sem neveztek el az eredményről. Ráadásul a derbi előtt csak egy pont volta két csapat között különbség és mindketten bí­ztak abban, hogy egy győzelemmel lépést tudnak tartani a Rába ETO-val. A győzelemmel mi kerültünk lépéselőnybe, sőt egy hétre rá a kezünkben is volt a végső döntés, de közelmúltunk egyik legemlékezetesebb bajnokiján 4:3-ra kikaptunk a győriektől, í­gy a Verebes legényekhez került a bajnoki cí­m.

De térjük vissza a derbire, mely Szokolai Laci parádés játékáról is szólt. Akkor már öt éve a Fradiban focizott és lőtte a gólokat. 1983-s távozásáig (barátját, Nyilasi Tibort követte Ausztriába) 277 mérkőzésen 149 gólt szerzett. Ebből hármat az 1982-s derbin. Vagyis helyesebben négyet, de egyet a bí­ró nem látott gólnak, pedig a nézőtéren közel 25 ezren annak láttuk a felső kapufáról lepattanó labdát. Szerencsére a sors nagyon hamar „í­télkezett”, hiszen még abban a percben Szabadi beadását Pölöskei bevágta Szendrei kapujába. Ezzel vezettünk 2:0-ra és innen már azt történt a pályán, amit Novák Dezső taní­tványai akartak.

Egymás után gördültek a szebbnél szebb támadások, úgy záporoztak a lövések a lilák kapujára, hogy Temesvári edző már egy golyóálló mellényt akar beküldeni a kapusának. De az sem mentette volna meg az újabb góloktól.

Sima ötös lett a vége, melyből Szokolai Laci hármat „vállalt”. Volt köztük védhetetlen fejes (védjegyévé is vált, pedig nem volt egy dáliás termet), szerencsés találat egy nem túl jól sikerült ollózó mozdulat után, és a volt „szemtelen” is, amikor lágyan átemelte a labdát a vetődő kapus felett a hálóba.

Amikor a 60. percben Rab Tibi megszerezte az ötödiket, a Szentély örömmámorába úszó szurkolói már „kivégzést” emlegettek. Zúgott is a „Szeeeegény Dózsa…Szeeegény Dóóóóóóóóóóóóóózsa”, természetesen jó sokáig húzva az „ó-t”, mely éles tőrként szurkálta a lila hí­vők szí­vét. Akkor még nem ismertük az „ugrálós” rigmust, de már az akkori derbik sem hasonlí­tottak babazsúrokra. Voltak zászlóégetések és utcai kergetőzések szép számmal… meg lovasrendőrök és kardlapok is, de ezeket hagyjuk meg a legendák szintjén, bár egyszer jó lenne kinyomozni, hogy vajon mióta is tart ez a fajta Fradi-Dózsa ellentét, melyről azt hisszük, hogy egyenlő a labdarúgásunk történetével.

Az 1982-s derbi „békés” körülmények között zajlott, simán nyertünk 5:0-ra, az örökké halk és szűkszavú Novák mester is egy „csapatunk nagyon jól játszott” jelzővel intézte el, pedig belül biztos örömtáncot lejtett, mert egy derbit ilyen fölényesen és magabiztosan megnyerni, mindig dicsőséget és örömet jelentett.

Jó lenne 2013. március 10-én is ugyanezt a dicsőséget és örömet érezni.

A többi már nem rajtunk múlik.

– lalolib –