1940.XI.17. Kispest – Ferencváros 3:4

Mindig szerettem úgy gondoltam, hogy a muzeális bajnoki beharangozó mérkőzését nem célzottan választom (vagy szerkesztőtársam nem célzottan ajánlja). Egy-két évvel ezelőtt még talán igaz is volt, főleg akkor amikor még kevés „kordokumentum” állt rendelkezésünkre, bár akkor is ügyeltem arra, hogy lehetőleg ne vereséggel hangolódjunk a soros bajnoki mérkőzésünkre. A választás során azt is szerettem volna elkerülni, hogy az eredménnyel bármit is „üzenjek”, hiszen a foci nem egy e-mail szolgálgatás és nem is egy távirat. Azt persze nem állí­tom, hogy ezekben a választásokban a reményeim nem jelentek meg. Tudom jól, hogy a felkészülés során, amikor először olvastam el a kiválasztott mérkőzés tudósí­tását, szinte mindig olyan utalásokat is kerestem, mellyel (ha még nem is szándékosan), de utalni lehet a jelenre is. A Kispest-Honvéd elleni vasárnapi bajnokink muzeális beharangozójára is egy olyan mérkőzést találtam (vagy inkább kerestem), ahol az akkori Nemzeti Sport főcí­mének elolvasása után már tudtam, megtaláltam az „igazit”.

„A Kispest majdnem megállí­totta diadalútjában a Ferencvárost” – ebben a mondatban meg benne van minden. Benne van az 1940/41-s bajnokság feszültsége, de benne van a jelen reménye is. A Dózsa elleni sokáig emlékezetes győzelmünk után vasárnap Kispesten kell folytatni a „diadalútat”. Ennek fényében meg a választásom is érthető, még akkor is, ha ezzel megszegve a „szabályokat”, mégis csak egy olyan találkozót választottam, mellyel a jelent próbálom „befolyásolni”. Ami természetesen lehetetlen, főleg egy 73 évvel ezelőtti találkozó felidézésével, de néha az ember óhaja erősebbnek akar látszani, mint a lehetősége.

Mai muzeális beharangozónk is egy olyan időpontra kalauzol el, amikor a világon már tombolt a borzalom, ahol a politika már a sportot is maga alá gyűrte, ahol Gidófalvi Pál „uralta” a labdarúgást és egy olyan bajnokság zajlott, melyből hiányzott az MTK Hungária (1940. július 8-án mondták ki a klub megszűnését). Ez a tény bár befolyásolta a bajnokság kimenetelét, de az igazi változások a következő idényben következtek be, amikor is Nagyvárad, Újvidék és Kolozsvár is tagjai lettek a magyar első osztálynak.

De most térjünk vissza az eredeti dátumhoz, 1940. november 17.-hez. 11 forduló után veretlenül vezettük a bajnokságot, Sárosi doktor vezetésével sorra nyertük a mérkőzéseket és közeledvén az őszi szezon végéhez, a szakma már előre elkönyvelte a Fradi cí­mvédését, mely a 16. bajnoki cí­met jelentette. Az eltelt 11 fordulóban 46 gólt lőttünk, köztük 5 gól az Újpesti kapuban kötött ki két héttel a Kispest elleni rangadó előtt.

A kort jól ismerők szerint „könnyű” volt diadalúttá változtatni a bajnokságot, ahol olyan játékosok alkották a csapatot, mint Csikós, Polgár, Lázár, Gyetvai, és a Sárosi testvérek.

A szeles, hideg időben lejátszott találkozó még sem az előre „eltervezett” forgatókönyv alapján zajlott le. Pedig a Kispest négy állandó kezdőjét nélkülözte, a Fradi meg egy ötmeccses győztes szériát produkált. Ráadásul az első félóra után már 3:0-ra vezettünk, a közönség további gólzáport várt Sárosiéktól, de a folytatásban a Kispest szépí­tett, í­gy kétgólos előnnyel zártuk az első félidőt.

A második félidő felért egy lidércnyomással a zöld-fehérek számára. Végig a Kispest uralta a játékot, a Fradi hátvédsor nem volt a helyzet magaslatán, de ma a szerencse is a Szoyka-Pósa kettős mellé állt, mert a sorozatos hibáikat a hazaiak nem tudták gólja váltani. Amikor 4:2 után Kincses belőtte a Kispest harmadik gólját, már megjött a hazai szurkolók hangja is. Elemi erővel tört fel a „Hajrá Kispest”, a hazai szurkolók szerint a lélektani előny már náluk volt, csak ki kellett volna használni.

Szerencsénkre a hazai csatárok a legnagyobb helyzeteket is elpuskázták, í­gy maradt a 4:3, mellyel tovább folytatódott a „diadalmenet”, bár a Kispest elleni győzelem egy kicsit göröncsösre sikeredett.

Ahogy leí­rtam az utolsó mondatot, a gondolataim ismét visszaugrottak a jelenbe és visszataláltak oda, ahonnan valójában elindultak. Mert hiába barangoltam a múltban, hiába utaztam vissza 73 évet, tisztában voltam azzal, a mai muzeális beharangozót az akkori Nemzeti Sport főcí­me miatt választottam.

„A Kispest majdnem megállí­totta diadalútjában a Ferencvárost” – de nem sikerült neki. Ezt már én tettem hozzá, és ezek után, balgaság lenne magyaráznom, hogy miért is ezt a mérkőzést választottam a Budapest Honvéd (most í­gy hí­vják őket) elleni bajnoki mérkőzésünk „előfutárának”.

Mert Fradista vagyok, mert ha nehezen is, de megnyertük a Kispest elleni rangadót. Ez meg 73 év távlatából is lehet ajánlólevél.

Még akkor is, ha nem emiatt í­ródott a mai muzeális bajnoki beharangozónk.

– lalolib –