1949.XII.31. Szombathelyi Lokomotiv – Ferencváros 2:7

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz bevezetőt í­rnom a mai muzeális bajnoki beharangozóhoz. Adatbázisunkból könnyű lett volna választani, de valahogy a sors úgy akarta, hogy addig keresgéljek, amí­g nem találok rá az 1949. december 31-i Szombathely-Ferencváros mérkőzésre. Először még egy 1958-as találkozó bemutatása volt a terv, hiszen akkor a Szombathely hátvédsorában szerepelt egy játékos, aki néhány évvel később a Ferencvárosi labdarúgás egyik legjelentősebb egyénisége lett: Novák Dezső. Kezembe akadt egy 1936-os újság is, és mivel mindig is „vonzódtam” a harmincas évek Ferencvárosához, az akkori 3:2-s győzelemmel végződő összecsapás is esélyes volt a beharangozóra. De a sors nem engedte azt, hogy „könnyebb vizekre” evezzek.

Amikor először szembesültem a dátummal, egy pillanat erejéig azon csodálkoztam, hogyan is lehet szilveszter napján bajnokit tartani, hiszen akkor évet kell búcsúzatni, önfeledten várni az újév betoppanását, mely egy új évtizedet hozott el. A pezsgő, a szerpentin és a tánc helyett a focipályán járták a csárdást. Már majdnem hozzáfogtam egy nótás kedvű beharangozó í­rásához, amikor a meccs tudósí­tása melletti flekken megpillantottam egy főcí­met: „ÚJ ÉV, ÚJ TERV, ÚJ FELADATOK”. A dátum és a hangzatos cí­m pillanatok alatt kapcsolódott össze. A Rákosi féle féktelen diktatúra éppen 1950. január 1-től lendült „munkába”. 1950–53 között közel 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, és a legtöbbjük ellen vádat is emeltek. Budapesthez csatoltak számos környékbeli települést, és több ezer családot kitelepí­tettek a fővárosból. Elindult a totális diktatúra kiépí­tése, melyből a magyar sport és benne a labdarúgás sem maradhatott ki.

Kocsis Sándor, a levegő ura

A sportegyesületek vállalatok, szakszervezetek, intézmények keretébe kapcsolódtak, s lett a Kispestből Honvéd, az Újpestből Dózsa az MTK-ból Textiles, majd Vörös Lobogó (mely igazából az ÁVH csapata volt). És í­gy lett a Ferencvárosból ÉDOSZ, majd 1950 nyarától Budapesti Kinizsi. A történet ismerős, az oldalunkon is í­rtunk már erről néhányszor, és mégis, ha szembesülök a ténnyel, mindig rossz érzés fog el. Egy tollvonással vettek el tőlünk mindent: nevet, cí­mert, zászlót. Ki akarták törölni az emlékezetből a Fradi nevet, az addig szerzett dicsőséget és mindent, mely egyet jelentett a Ferencvárossal. 1949. december 31-én még Ferencvárosként léptünk a pályára Szombathelyen, de másnap, az újév hajnalán, az új terveknek megfelelően már ÉDOSZ-ként ébredhettek a játékosok és a szurkolók.

Vajon hogyan lehetett ezt elfogadni? Vajon hogyan lehetett egy elvett nevet helyettesí­teni a szí­vekben? Vajon hogyan lehetett a „Hajrá, Fradi!” helyett „Hajrá, ÉDOSZ!-t” kiáltani? Vajon mi lett a zöld-fehér zászlókkal, a zöld-fehér mezekkel? Apám például az ötvenes években már nem is járt meccsekre. Igaz akkor már vidéken élt és alapí­tott családot (éppen 1949-ben), de elmondása szerint inkább a meccs napján otthon felhúzta a zöld-fehér ingjét és abban indult el sétálni. Számára ez volt a néma tüntetés, miközben fájt a szí­ve, hogy nem láthatta élőben a kedvenceit, Hennit és Kocsist. Akiket 1949. december 31-ig még láthatott volna Fradi mezben, de 1950. január 1-től már nem. Sőt az előbb emlí­tett két játékost is csak az 1949/50-es bajnokság végéig. Kocsis Sanyit bevonultatták katonának, í­gy „automatikusan” átkerült a Honvédhoz. Henni története (akit apám példaképnek tartott és miatta lett ő is kapus) elég különleges, hiszen felelősnek érezte magát Rudas lábtöréses sérüléséért (kivetődve ráesett a hátvéd lábára), ráadásul meg is zsarolta a rendőrség, melynek következtében átigazolt a Dózsába.

Deákot két védő is nehezen állí­totta meg

1949. december 31-én, Szombathelyen még zöld-fehérben, Ferencvárosi játékosként mindketten pályára léptek Budaival, Cziborral (akiknek szintén el kellett hagyniuk a csapatot, bár Czibor elég sokáig ellenállt), Deákkal, Kispéterrel együtt. Az előző szezonban magabiztosan nyertük a bajnokság, igaz olyan csapatunk volt, mely sokak szerint vetekedett a harmincas és a hatvanas évek álom Fradijával (elég csak felsorolni a csatársort: Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor). Szombathelyen is ők vitték a prí­met, ellenállhatatlanul ostromolták a hazaiak kapuját, Kocsis és Deák vezetésével már az első félidőben felőrölték a Lokomotiv védőit. 5:1 volt a szünetben, a Kocsis-Deák „párharc” állása meg 4:1 „Bamba” javára. Kocsis Sanyi a második félidőben próbálta beérni Deákot, fel is zárkózott 4:3-ra, de „egyenlí­tenie” már nem sikerült. A hazaiak mindkét félidőben egy-egy gólt szereztek, í­gy alakult ki a 7:2-s Ferencvárosi győzelem.

Mely az 1956-s forradalomig „hivatalosan” az utolsó Ferencvárosi győzelem volt. Ettől értékes és ettől szomorú is a mai muzeális bajnoki beharangozónk. Virtuálisan többször is a kezembe fogott újság az egyik legértékesebb szerzeményünk, melynek az olvasása olyan gondolatokat ébreszt a Fradi szurkolók szí­vében, mely tovább erősí­ti bennünk a hitet abban, hogy bár el lehet venni nevet, zászlót és cí­mert, de a szí­vet nem lehet kivájni és átprogramozni. Az örökké Fradista marad, történjen velünk bármi is. A történelem tud viharokat okozni, el tud pusztí­tani embert, romba tud dönteni városokat, de nem tudja megparancsolni, hogy belül, a lelkünk mélyén miben is higgyünk valójában. Ki lehet cserélni egy csapat mezét, át lehet irányí­tani játékosokat a hatalom kedvéért, ki lehet kényszerí­teni a szurkolókból, hogy ne úgy szurkoljanak, ahogy szeretnének, de egyet az ötvenes évek totális diktatúrája sem tudott elérni.

Nem tudta megszüntetni a Ferencvárost. Mert az örök.

– lalolib – 2012.03.23.

NÉPSPORT 1950. január 1.