Emlékezetes Fradimeccseim 12., avagy a Honvédot csak Fradiként tudjuk legyőzni

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

1957. tavaszán a Szeged elleni 3:0-ás győzelem után mindenki fantáziája és vérmérséklete szerint várhatta a folytatást. A vérmesebbek már-már bajnokságban reménykedtek. Hiszen két NB I-es csapat ellen három mérkőzés játszottunk, 11:0-ás gólaránnyal.

A józanok – nem voltunk népszerűek, inkább csak magunkban dünnyögtünk – messze nem voltuk ilyen derűlátóak. Hiszen az első csapatnak mindössze egyetlen kapusa és 11 „igazi” mezőnyjátékosa volt: Gulyás – Ombódi, Mátrai, Dalnoki, Gerendás, Dékány dr. Kertész, Láng, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi, Borsos. Hozzájuk jött még az egykori csodacsapat két kiváló, de immár kiöregedett játékosa: Kispéter és Mészáros. Meg akiket a tartalékok közül fel lehetett hozni. De hát ezeket csak a fakóban láttuk.

így az a véleményem alakult ki, hogy ha valahol a 4. hely környékén végzünk pozití­v gólkülönbséggel, akkor helyt álltunk. Ha valaki most csodálkozik, hogy egy 17 éves gimnazista hogy tud ilyen higgadt fejjel gondolkozni, ám csodálkozzon. Mint ahogyan csodálkoztak is. Néhai Enyedi Endre barátom és egy ideig osztálytársam (ha jók az információim, már vagy 20 éve a túlvilági stadionokat látogatja) í­gy fakadt ki mérgesen egyszer: „Hogy a fenében tudsz 17 évesen olyan megfontoltan gondolkozni, mintha 71 lennél?!!” Lehet, hogy ezért ért sokkal kevesebb csalódás, mint másokat, és vagyok a hullámvölgyben is bizakodóbb?

Mindenesetre azért a szurkoló mindig hisz és reménykedik (jómagam is), hogy „most biztosan eljön a csoda”, mert mérkőzés közben csak a pillanat van, és minden jó megmozdulás reményt ad, hogy most… Aztán vagy igen, vagy nem.
Mindenesetre a nyári átigazolási időszakot reménykedve vártuk, kivétel nélkül.

Közben gyanús jeleket is lehetett észrevenni a Fradi körül. A szurkolók közé megpróbáltak – az első időben még látható eredmény nélkül – hangadóként kétes alakok beférkőzni. Ez igazán csak később lett nyilvánvalóvá. Ekkor még csak azok figyeltek föl valamennyire rájuk, akinek családi tapasztalatuk volt a belső elhárí­tás működése terén, mert valamelyik rokonuk vagy közeli ismerősük az „intézmény” megfigyelése alatt lehetett vagy már volt is. Ez esetben pedig mindenkinek vigyáznia kellett, mert bármi „törvénysértés” láncreakciót keltett, és egyrészt visszacsapódott az érintettre súlyosbí­tó körülményként, másrészt pedig kiterjesztve a családra, rokonságra, baráti körre, akár „bűnszövetséget” is megállapí­thattak az >illetékes elvtársak<.

Ezért kellett vigyáznom nekem is. így mí­g az Ülői úton maradtam a B-közép közepén (amí­g Krampusz és Miki ott lehettek, semmi balhé nem volt), a Népstadionba vagy ülőhelyet vettem (ami ugye egy diákzsebhez képest drága volt), vagy diákjegyet a felső karéjba. Ez állóhely volt, de ha nem volt telt ház, egy idő után a jegyszedők leengedték a nézőket a fölső szektorokba. Innen ugyan nem lehetett látni az arcokat, de annál jobban a CSAPATOT, mint egészet, a taktikát. Ezért tudom ezt sokszor olyan jól rekonstruálni. Egyébként vittem magammal messzelátót ilyenkor.

Ezen óvatosságomról először idén május 22-én számoltam be baráti >ftcbk< körben, mire a fiatalok Karcsitól Laloliben át (aki ezúttal nem fotelből, hanem vendéglői székről figyelte a meccset) mjozefig csak bámultak, de Hargitai Karcsi egyből értett mindent.

De térjünk vissza a valódi meccsekhez.

*

Március 24-én a Doroggal játszottunk – Esztergomban. A dorogi pálya éppen használhatatlan volt. Láng góljával 1:0-ra győztünk. Ám Vilezsál megsérült és egy hónapra kiesett.

Március 31-én a Népstadionban volt a Salgótarján elleni meccse. Ezt a legolcsóbb ülőhelyek egyikéről, a Keleti pályaudvar felőli eredményjelző alól láttam. Hát – nem szerettem meg ezt a helyet, kapuk mögötti helyekért azóta sem rajongok. Vilezsál hiányában a Borsos-Láng-Orosz belsőhármas játszott. A Salgótarján sokszor tört borsot az orrunk alá – bár néha kiütéses győzelmet is arattunk ellenük –, és gyakorlatilag nem veszí­tett játékost az elmúlt hónapokban. A mérkőzésből csak a hatalmas küzdelemre emlékszem. És természetesen a 3:2-es győzelemre.

Április 7-én nem tudtam kimenni a meccsre, valahova hivatalosak voltunk, és amikor hazaértem, azonnal bekapcsoltam a rádiót. Meglepetésemre Szepesi György hangját hallottam.

„Ferencváros – Csepel mérkőzés a Népstadionban, és a Fradi védelmének közepén Kispéter Mihály…”

Több okból is leesett az állam. Egyrészt, hogy Kispétert be kellett állí­tani, másrészt, hogy Szepesi közvetí­t. Sz. Gy. vitán fölül a legkiválóbb riporterek egyike volt mindig is, de 1956. október 24/24-i „kormánypárti” szereplése miatt sokat vesztett népszerűségéből. Sokan azt hitték, hogy haza sem jön, ami ugyan nem volt valószí­nű, ám akkoriban sokan sok mindent elhittek. (Sokkal többet, mint ma.)

Orosz Pál

A mérkőzés végülis 2:2-re végződött, góljainkat a csatársorba előrevitt Ombódi és Orosz rúgták. De még Szepesi kifejezetten pozití­v közvetí­téséből is kiderült, hogy szegény Kispéter nehezen bí­rt a csepeli belsőkkel.

Egyébként Szepesi akkoriban kezdte azt, hogy neves külföldi slágereket hozott haza külföldi útjairól, melyeket itthon könnyűzenei műsorokban bemutatott. A legelső sláger a Just a Walking in the Rain volt, amely később Zárai Márta és Vámosi János előadásában sokáig nagyon népszerű volt itthon.

Egy hét múlva Tatabányán játszottunk egy gól nélküli döntetlent. Ami elvileg szép eredmény volt, még akkor is, ha a hazaiak kapuját az éppen megint eltiltott Grosics helyet a tartalékkapus védett (az egész idényben). Nálunk balösszekötőbe az ifiből éppen kiöregedett Takács Lajost (egész pontosan „Takács Lajos II-t”, mert a húszas években már volt milyen nevű játékosunk) tette be Csanádi Árpád. Takács hatalmas lövőerejű játékos volt, a szurkolók egy része már egy ideje bekövetelte a csapatba, ám kiderült, hogy nincs sok érzéke az összjátékhoz, és a továbbiakban bajnokin nem játszott.

A harmadik döntetlenünk április 28-án a Vasas elleni 1:1 volt. A három közül ez volt a legértékesebb.
Kádár elvtárs kedvenc csapata akkor szárnyalt először. Nem vesztett egy játékost sem, sőt a Kaszás nevű balösszekötőjük, a szétszéledt világverő ifiválogatottunk kiváló irányí­tója is hazajött. Igencsak sóhajtoztam, amikor láttam, mert kiválóan játszott. Most látszott igazán, hogy Szabó Laci mennyire hiányzik. De nálunk Vilezsál visszatért, és rögtön jobb lett a csapatmunka. Az ő góljukat Raduly lőtte, aki kiváló gyors jobbszélső volt. 1955-ben ki is próbálták a válogatottban, de nem sok sikerrel. Többet nem került szóba a neve. Pedig nem benne volt a hiba elsősorban, hanem Puskásban, aki valami miatt utálta. Én láttam azt a válogatott meccset, és szinte őrjöngtünk a lelátón – klubszimpátiára való tekintet nélkül – hogy mennyire égetik szegényt. Puskás csupa olyan labdát adott neki, amit nem lehetett megjátszani, vagy még ő sem érte utol. Aztán még Puskásnak állt feljebb…

Nálunk Fenyvesi egyszer átjátszotta Kárpáti Bélát, a Győrből az előző évben a Vasashoz vezénylet válogatott hátvédet, és belőtte a gólunkat.

Kaszás egyébként kiszúrt a világgal. Csak azért jött haza, hogy a menyasszonyának útlevelet szerezzen, és aztán a nyáron leléptek végleg. Későbbi sorsát nem tudom, pedig biztos neves csapatba került.

Ezután három vereség következett, ami részben a nagyon szűk játékoskeretre is visszavezethető.

Május 2-án Szombathelyen 0:2 a Haladás ellen. Dalnoki helyett szegény Kispéter volt a balhátvéd (ez volt utolsó bajnoki meccse…), és Gerendás helyett Láng a jobbfedezet. Novák Dezső már az első csapat keretéhez tartozott a Haladásnál, de ellenünk nem játszott.

Május 12-én 1:2 az Újpest ellen. Ők sem vesztettek gyakorlatilag játékost, nálunk viszont Láng volt a jobb- és Ombódi a balhátvéd.

Ombódi Imre

Végül 0:1 az MTK ellen május 19-én. Változatosság kedvéért ezúttal Vilezsál hiányzott. AZ MTK sem vesztett játékost, sőt akkorra épült be a csapatba egy fiatal, és az ellenfelek által is rokonszenvesnek tartott sportszerű ballábas védőjátékos: Kovács III Ferenc.

(Emlékszem az emlékezetes 9:7-es Honvéd Lobogó meccsen az 1954-es bajnokság utolsó mérkőzésén még Kovács VI néven játszott, és amikor csereként pályára lépett, megdöbbentünk a közvetí­tést hallva, majd másnap az újságból: bemutatkozott Hidegkútinak, mert annyira nem volt ismert az első csapatnál. De ő később edzőként alkotott nagyot, majd akkor lesz róla szó.)

Ekkortájt történt, hogy a Buda felé közlekedő villamosra várva valaki rám ordí­tott a mellettem elhaladó 52-esről, mely az Üllői útra kanyarodott. „HAJRÁ FRADI!” Valóban megrezzentem, aztán odakapva a fejem, már rájöttem, hogy iskolánk, az Apáczai Csere János gyakorlóiskola legszenvedélyesebb Fradi drukkere volt. Négy évig jártunk a párhuzamos osztályba a gimiben, majd öt évig évfolyamtársak az egyetemen magyar-történelem szakon. Nem emlí­teném meg ezt az epizódot, biztos én is elfelejtettem volna, ha történetesen nem Novotny Zoli lett volna , akit én manapság Szepesi mellett a legjobb sportriporternek tartok.

Ekkorra a sorozatos döntetlenek és vereségek után az idény elején még szárnyaló fantáziájúak – mert rendszerint azok vesztik el legelőbb a hitüket, akiket a legjobban elragadott a fantáziájuk – már csődről kezdtek beszélni, Ám mi realisták azt láttuk, hogy ennél azonban több van a csapatban. Nekem is mondták, hogy hülye vagyok, „mert ezek kutyaütők.”
Aztán június 2-án 3:0-re vertük a több válogatott játékossal felálló pécsieket. Ezúttal kivételesen a legjobb csapatunkkal tudtunk felállni. Ám kétségbeejtően totojáztak a csatárok. Végülis Dalnoki megdühödött, és előretörve lőtt egy bombagólt. Ekkor „helyreállt a világ rendje”, és Fenyvesi két góljával biztossá tették a győzelmet. A Pécs ifiválogatott jobbösszekötőjétől nagyon féltünk, mert afféle „kis Kocsiként” emlegették, de Dékány hatásosan és sportszerűen semlegesí­tette. Az akkori pécsi jobbösszekötőt egyébként Garami Józsefnek hí­vták Az viszont komoly baj volt, hogy Kertész újra megsérült.

*

És jött a Honvéd elleni mérkőzés. Nagyon fentük rá a fogunkat, hiszen utoljára MÉG Fradiként vertük meg őket. Aztán 1949 őszétől lejátszottunk 15 mérkőzést, 0 győzelem, 4 döntetlen, 11 vereség, 15:46 (-31) a gólarány.

FTC – Bp. Honvéd 2:1 (2:1) Népstadion, 35.000 néző
1231. bajnoki, összesí­tve a 2227. (a Honvéd/Kispest ellen a 83. bajnoki, összesen 92. mérkőzés).
FTC: Gulyás G. – Ombódi, Mátrai, Dalnoki – Gerendás, Dékány dr. – Tolonics, Borsos, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi.
G: Orosz 2.

Mint látható, Csanádi Árpád megint egy ifistával próbálkozott. Tolonics vékony kis emberke volt, de elég gyors, a fakóban biztató teljesí­tményt nyújtott, és most kí­váncsiak voltunk, hogy mit nyújt most.

A mérkőzés jó iramban kezdődött. A Népsport szerint „az I. félidőben végig lendületes küzdelem folyt. Mindkét csapat lendületesen támadott, nyí­lt sisakkal játszott, azonban mindkét oldalról igen sok hiba esett.”

Aztán az 5. percben „felrobbant a stadion”. Ugyanis Ombódi egy szabadrúgást í­velt előre, Bányai, a Honvéd középhátvédje vagy elvétette, vagy elbambult, mert Orosz ott termett, és a kapust is kicselezve megszerezte a vezetést.

Tí­z perc múlva egyenlí­tett a Honvéd, szintén szabadrúgás után. Machos lövése a sorfalon megpattant, Gulyás még valahogy ki tudta ütni, azonban pechére Tichy odaugrott, és bepiszkálta.

A következő percekben rengeteg les szakí­totta meg a játékos mindkét fél részéről. A Honvéd elért egy gólt, ám a játékvezető nem adta meg, mert „csak” két lesen álló Honvéd játékos zavarta Gulyást.

A 35. percben újra vezettünk. Vilezsál kiugratta Borsost, akinek a lábát Faragó kapus elhúzta (ma piros lap járna érte). Ám még tizenegyes sem lett, mert a labda Oroszhoz pattant, aki az üres kapuba lőtt.

A második félidőben először mi kerültünk fölénybe, aztán a Honvéd szorongatott, majd újra mi. Borsos kétszer is az üres kapu mellé lőtt.

Tolonics Sándor

De végre vége: „Végeredményben a több helyzetet kialakí­tó FTC megérdemelten győzött.”

És az akkori értékrend szerint a Honvéd „nagy skalp” volt, mert akkorra már az eltiltottak (Bozsik, stb.) is játszhattak.

A Népsport tudósí­tása Gulyás, Gerendást és Oroszt emelte ki, ám én bennem elsősorban a Kis Tolonics fürgesége maradt meg, ahogyan többször is elhúzott a jobb szélen.

Ezzel ért véget az 1957 tavaszi idény.

-YSE-