1964.VIII.23. Ferencváros – Debrecen 2-0

Egy-egy muzeális beharangozó megí­rásakor mindig sokat számí­tott az első gondolat, mely eszembe jutott, amikor a „virtuális újságot” a kezembe fogtam. Volt mikor az végeredmény befolyásolta a cikk hangulatát, ilyen az 1933-as kupadöntő, amikor az Újpestet aláztuk meg 11:1-re, mely a magyar szleng nyelvben „közte mócsingként” szoktunk jellemezni. Voltak olyan visszaemlékezések, ahol olyan történelmi események vették körül magát a mérkőzést, hogy nem lehetett elvonatkoztatni azok rövid ismertetésétől. Számos esetben elég volt a mérkőzés dátumára figyelni és az adott év Fradi sikereit méltatva bemutatni az adott mérkőzést.

Több olyan lapszemlém volt már, amikor egy-egy játékosra kellett fókuszálni, hiszen olyan teljesí­tményt nyújtott, mely örökre emlékezetes maradt. Legtöbbször mégis a sikerek határozták meg a beharangozók hangulatát. Számtalan bajnoki cí­m, kupagyőzelem, és az európai kupákban elért sikerek tették lehetővé, hogy honlapunknak folyamatosan lehetősége van újabb és újabb emlékezetes mérkőzések bemutatása.

Ez a hosszabb bevezető akkor jutott eszembe, amikor kezembe fogtam az 1964. augusztus 24.-i Népsport számát és szemem olyan cí­meken akadt meg, melyről pillanatok alatt „aktí­v” részesévé váltam az 1964-es évnek.

„Gulyás biztosan győzte le Metrevelit”. Bár nem vagyok egy nagy tenisz szakértő, de Gulyás Istvánról tudom, hogy döntőt játszott a Párizsban a Roland Garroson, és Metreveli is nagy névnek számí­tott azokban az években. A teniszhí­r alatt a ví­zilabda válogattunk Szovjetuniós szerepléséről í­rnak, és mivel valamivel „jobb” vagyok ebben a sportágban, í­gy érdeklődve böngésztem át a csapat névsorát és örömmel fedeztem fel az ismert neveket: Ambrus, Gallov és Konrád. Ahogy jobbra kacsintottam (ez most nem politikai utalás), jó érzéssel konstatáltam, az örök riválisunk győri „kivégzését” (Győr-Újpesti Dózsa 5:1). Ennyi már elég is volt ahhoz, hogy mosoly üljön az arcomra, de néhány sorral lejjebb, ez a mosoly már harsány nevetésbe csapott át.

Moszkvics? Wartburg? Skoda? – ez egy olimpiai sorsjegy reklámja, mely abban az időben nagyon vonzó lehetőség volt, figyelembe véve, hogy 6-10 évet is kellett várni egy autóra. Azt nem tudom, hogy a mai korosztály számára jelentenek-e valamit ezek a „márkanevek”, de sokunknak biztos a mosoly mellett, az emlékek is előjönnek. Hosszú évek várakozása, a Szabad Földben közölt sorszámok állandó figyelése, a száz forintok melyeket a kocsi kiadók zsebébe dugtunk, hogy olyan szí­nt kaphassunk, amit éppen szeretnénk (megjegyzem, a százas ellenére ez elég ritkán sikerült).

Egy kis nosztalgiázás után térjünk vissza a mérkőzésre. 1964 őszén, több fronton is helyt kellett állnia a csapatnak. A bajnokságban biztosan vezettünk, túljutottunk néhány fordulón a magyar kupában is és előttünk álltak a VVK mérkőzések. Talán ennek is tudható be, hogy a nyár végére a csapat hullámvölgybe került. A Debrecen elleni mérkőzés előtti fordulóban döntetlent játszottunk a Pécsi Dózsa ellen. Ettől függetlenül könnyű ellenfélnek í­gérkezett a hajdúsági csapat, akik az utolsó helyen álltak a bajnokságban. Mivel a 2010-es Debrecen nem nagyon emlékeztet az 1964-es csapatra, í­gy nagyon olcsó poén lenne az akkori helyezésükkel évelődni.

Ráadásul rosszul és enerváltan is játszottunk, és bár győztünk 2:0-ra Rákosi és Juhász góljaival, ez a mérkőzés a könnyen felejthető emlékek közé tartozik. Talán ezért sem foglalkoztam olyan sokat vele, bár annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az igazi jó csapatok erénye az is, hogy akkor is tudnak győzni, amikor nem játszanak jól.

Az 1964-es Ferencváros megtanult győzni. Bajnoki cí­m, harmadik hely a magyar kupában, győzelmek a VVK sorozatban. Mészáros József irányí­tása mellett kezdett kialakulni a Ferencváros „aranycsapata”, mely 1965 nyarán, történelmünk legfényesebb diadalát aratta a Juventus ellenében.

Erről részletesen majd június 23.-án í­runk, a muzeális lapszemle VVK sorozatában.

– lalolib –