1978.VIII.20. MNK Döntő, Ferencváros – Pécsi MSC 4-2

Annak ellenére, hogy szerkesztőségünk könyvespolcai roskadoznak a könyvektől és az újságoktól, a legtöbb esetben csupán egy-egy cikket vagy képet találunk a mérkőzésekhez és igazán ezek „kiegészí­téseként” indí­tottuk el a muzeális lapszemle sorozatunkat, hogy plusz információkkal hozzuk közelebb az olvasót a mérkőzésekhez. Az is igaz, hogy egyre kevesebb a „hézag”, egyre több információ kerül fel az oldalunkra, de még í­gy is előfordulnak hiányosságok, de előfordul olyan eset is, hogy igazán „fölöslegesnek” érzem magam mert annyi í­rott emléket sikerült egy számunkra fontos mérkőzésről beszerezni, hogy ezekhez túl sok egyéb információt fűzni már teljesen fölösleges. Ezt éreztem először amikor az 1978-as magyar kupadöntőre került a sor a muzeális lapszemle sorozatunkban.

Egy olyan döntőről emlékezünk meg, mely több szempontból is emlékezetes, ráadásul ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, egy kicsit el kell „kalandozni” az előzményekben. Ha egy focikedvelőnek azt mondják, hogy 1978, akkor minden bizonnyal kapásból rávágja: Argentí­na, VB, bí­rói túlkapások, Nyilasi és Törőcsik kiállí­tása. Csak néhány szó, de ezek az elkövetkezendőben alapjaiban rengették meg a magyar és azon belül a Ferencvárosi labdarúgást is. Mert ki ne emlékezne a hazautazás után mondvacsinált botrányról, az eltiltásról, majd annak visszavonásról. „Megbélyegzett embernek éreztem magam, s nem javí­totta a közérzetemet, hogy néhány hét, hónap alatt — hol több, hol kevesebb okkal — több bí­rálatot, kemény szót, gúnyolódó megjegyzést kell elszenvednem, mint egész addigi pályafutásom alatt.” – emlékezett vissza Nyilasi Tibor azokról a hónapokról melyek lezárásaként 1979-ben bejelentette, hogy befejezi a labdarúgó pályafutását.

De most kanyarodjunk vissza 1978 augusztusához és a kupadöntőhöz. Nem sok idő maradt a sebek gyógyí­tására, hiszen Argentí­nából idő előtt utaztunk haza (a közvélemény még VB döntőben is reménykedett), és emiatt néhány hét múlva már folytatódtak is a magyar kupa küzdelmei. A bajnokság véget ért (Újpesti sikerrel), ahol a Fradi rangjához és hagyományaihoz mérten eléggé gyenge teljesí­tményt nyújtott. Éppen 50 %-os eredményt produkálva a kilencedik helyen végeztünk a tabellán, melyre utoljára 1952-ben volt példa, í­gy létfontosságú volt a magyar kupaszereplés, amit egy szűk hónap alatt „zavartak” le a szervezők. Július 26-án kezdtünk a Győr ellen, majd szinte háromnaponta volt mérkőzés. Nem volt könnyű menetelés, ráadásul az elődöntőt az Újpesttel ví­vtuk EGY NAPPAL a döntő előtt! Ezt azért emeltem ki, hiszen manapság már elképzelhetetlen lenne egy ilyen sorozat, ahol egy hónap alatt hét mérkőzést játszanak le melynek zárásaként pihenőnap nélkül jussanak el a döntőig!

Ilyen előzmények után futottak ki a csapatok a Népstadion gyepére 1978. augusztus 20-án. Mindkét csapat számára a kupán felül a nemzetközi szereplés lehetősége volt fontos, de igazán a Fradinak volt „veszteni” valója, hiszen ahhoz, hogy ki tudja engesztelni a szurkolókat, győznie kellett. Bár a Fradi játszotta a nehezebb elődöntőt a bajnok Újpesttel, de a PMSC csak hosszabbí­tásban tudta legyőzni a Vasast, í­gy a vidékiek lábában plusz félóra volt, ami egy ilyen rövid pihető esetén sokat számí­tott.

Ez a plusz félóra a döntő elején nem nagyon érződött, sőt inkább a Fradi játékosai voltak tompábbak. Mire feleszméltek a zöld-fehérek, a Pécs már 2:0-ra vezetett és bár a félidő végén már nyomasztó fölénybe játszottunk, úgy mentünk pihenőre, hogy ahhoz óriásit kell változnia a játéknak, hogy fordí­tani tudjunk. Amilyen hamar szerezte meg a Pécs az első félidőben a vezetést, olyan hamar szépí­tettünk is a második félidő elején. Mivel a vendégek ekkor már bunkerfocit játszottak csatár nélkül, í­gy Bálint is előrejött a középpályára, Martos meg szinte jobbszélsőt játszott és Pusztaival felváltva rohamozták a pécsiek kapuját. Bálint gyors gólja után mindenki várta a fordulatot, mely először nem éppen úgy következett be ahogy a szurkolók remélték. Ebedli Zolit lekönyökölték, le is kellett cserélni, Mészöly ált be helyette.

Ettől aztán pillanatok alatt a küzdelmes mérkőzés megkapta a durva minősí­tést, előbb Nyilasit kaszálták el, majd az amúgy is zaklatott lelkiállapotban játszó Nyí­l rúgta meg Dárdait (a név ismerős, a Hertha ma már legendás játékosának az édesapjáról van szó) amit Pádár a Fradisták „kedvenc” bí­rója kiállí­tással honorált (Ebedli K.O. kiütését azonban nem vette észre). A „háborús” viszonyok főleg a Fradit paprikázták fel és tí­z emberrel is a kapujukhoz préselték a pécsi csapatot. Amikor a 72.percben Pogány belőtte a jogosan megadott büntetőt (itt már Pádár is „tehetetlen” volt), már a zöld-fehérek voltak helyzeti előnyben. A szurkolók hangorkánja közepette az Ebedli-Nyilasi tengelyt vesztett Fradi, Bálint irányí­tásával totális offenzí­vába kezdett és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a már a rendes játékidő alatt eldöntsük a kupadöntőt.

Ez nem sikerült, í­gy következett a hosszabbí­tás. A Fradi tí­z emberrel, a Pécs meg két nap alatt két olyan mérkőzéssel, mely a hosszabbí­tásban dőlt el. Vajon melyik csapat tud még mozgósí­tani annyi erőt, hogy maga javára döntse el a döntőt? Vajon melyik csapatban lesznek olyanok, akikben van még annyi plusz, hogy egy-egy váratlan megoldással hozzák megoldhatatlan feladat elé az ellenfél védelmét? A választ nagyon hamar megadták a zöld-fehérek. Szokolai góljával már a hosszabbí­tás negyedik percében eldőlni látszott a mérkőzés. A Pécs egyre fáradtabban tűnt, Dárdai mellett Kincses is csak sántikált a pályán, a Fradi meg olyan elánnal támadott, mintha most kezdődött volna a találkozó. Martos adta meg a kegyelemdöfést amit önfeledt fieszta követett a nézőtéren.

A gyászos bajnoki szereplés után örömmámorban úszott a Fradi tábor! A mérkőzés legjobbja Bálint László a döntő után úgy nyilatkozott, 0:2 után nem nagyon hit a fordí­tásban, de azt Fradi játékosként megtanulta, hogy aki zöld-fehér mezben öltözik az soha, de soha nem adhatja fel egyetlen pillanatra sem! A „Báró” fanatizmusa és remek játéka kellett a fordí­táshoz, meg az, hogy a fiatal játékosok (Tepszics, Mészöly, Pogány) felnőjjenek a feladathoz. Rajtuk kí­vül ki kell még emelni Martos Győzőt, aki a pálya jobb oldalán mindenhol feltűnt, ráadásul még egy emlékezetes góllal zárta le az 1978-as magyar kupadöntőt.

Annak ellenére, hogy az elején még úgy gondoltam, hogy az előttem „tornyosuló” í­rott emlékek sokasága mellett nehéz lesz bármit is elmondani a mérkőzésről, de maga az 1978-as év, és az akkori történések megnyitották az utat az emlékezés előtt. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom az akkori í­rások elolvasását, mert csak ezekkel együtt tudjuk igazán átadni magunkat a tizennegyedik magyar kupagyőzelem emlékének. A végére az egyik újságból idéznék egy mondatot, mely nem csak 1978-ban volt igaz, hanem végigkí­sérte a Ferencvárosi labdarúgás 110 éves bajnoki szereplését.

„Nem túlzás azt állí­tani, hogy a Ferencváros nélkül tulajdonképpen nem is lehet elképzelni a magyar labdarúgást.”

– Lalolib –