Elég rossz előjelekkel készültem a derbire. Péntek egy elátkozott nap volt, tele olyan eseménnyel melyek eléggé magasra tornászták az ingerküszöbömet. Ne tessék semmi rosszra gondolni, főleg nem Détári Lajos szerződéshosszabbí­tására, mert annak a bejelentése nem járt semmilyen romboló hatással. Egy hónapja még örültem volna neki, ma tudomásul veszem. A gondot apró kis előre be ne tervezett „rosszaságok” okozták, melyeken egy szürke hétköznap közönyösen túllépek, de egy nappal a derbi előtt elég nehezen viseltem. A csúcspontot az ebéd jelentette, nővérem vendégeként (aki mellesleg csodálatosan, igazi „hasnövelő” módon főz). Ahogy lehuppantam a székre, szemem olyant látott, mely után először ledermedtem, majd tágra nyí­ltak a pupilláim, és mint aki nem jól látja a vele szemben ülő alakot, tétován, motyogó hangon csak ennyit tudtam kibökni: „Ez meg micsoda?” – mutattam a velem szemben ülő unokaöcsémre, aki szégyenszemre lila-fehér pólóban várta a mama főztjét. Ráadásul egy fogászati beavatkozás után volt, í­gy elég bágyadtan és értetlenül nézett rám, mint akinek halvány sejtelme sincs arról, hogy vajon a vele szemben ülő „öreg” miért is akadt ki a csodaszép pólója láttán. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →