Bajnoki címek muzeális lapszemléje: 1962/63
„Sír az ég. A milliárd könnycseppből kettő megpihen Szénási Gyuri bácsi szemén, hatalmas gyémánttá dagad és úgy hullik le a többi után – a régi B-tribün helyén.” Ötvenegy év után, 1962-ben a szurkolók ezekkel a nagyszerű szavakkal búcsúztak a Szentély elkorhadt és balesetveszélyessé váló tribünétől ahol barátságok és talán még szerelmek is szövődtek miközben a zöld gyepen a játékosok sorra aratták a dicsőséges győzelmeket. A lelátó búcsúzott, de a Ferencváros 1963-ban újra fényesen ragyogott, visszaszerezve azt, amit az ötvenes években elvettek tőlünk. Egy bajnoki cím mindig örömet, hitet és új reményt ad, de vannak kivételes győzelmek, melyek nem csak a pályán elért sikerekről szólnak, hanem magukba hordozzák az egész zöld-fehér létünket. Az 1962/63-as bajnoki cím, mely sorozatban a tizennyolcadik, de az egyik legjelentősebb a klub életében.
Pedig nagyon nehezen indult. Hiába voltak új tervek és új remények a bajnoki rajtnál, a fiatal új igazolások még nem voltak készen arra, hogy Mészáros József egyből a mélyvízbe dobja őket. Ráadásul még Vilezsál sem nyerte vissza régi önmagát a műtétje után. Az alakulófélben lévő csapat alaposan rá is ijesztett a szurkolókra, hiszen az első hét forduló után csupán a 11. helyen álltunk, egyetlen győzelmet elkönyvelve a Haladás ellen, és rangadókat vesztve el a Vasas és Bp. Honvéd ellenében. Gyászos volt a hangulat, melyhez az öreg lelátó lebontása még keserédes pillanatokat is szerzett a szurkolók szívében. Pedig a tavalyi bajnokságban az elért harmadik helyezésünkkel már éledeztek a remények. Erre jött a gyászos bajnoki kezdés, tetézve olyan „történelmi” vereséggel, mint a Slovan Nitra elleni 1:6 (barátságos mérkőzés volt, de a komplett Fradi lépett pályára).
Már mikor szinte mindenki temetni kezdte a Fradit, Mészáros József csapata szinte varázsütésre megtalálta önmagát. A sors fintora, hogy ehhez egy további vereségre volt szükség a VVK első fordulójában, Kölnben. 4:3-ra kikaptunk ugyan, de a csapat már a szebbik arcát mutatta, és az Orosz-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársor is egyre jobban megértette egymást. Olyannyira, hogy a visszavágó már egy pesti bulldózerhez hasonlított, mely úgy gázolta le a német csapatot, hogy azok egész „úton hazafelé, azon gondolkodám”, hogy vajon mi is változott meg varázsütésre a Fradi játékában. Pedig nem történt csoda, csak kezdett beérni Mészáros József munkája és az előbb említett csatársor is egyre jobb formában lendült. A Köln ellen Albert tőle szokatlan távolságból, 30 méterről bombázott a hálóba.
1962-től már győzelmek sorozatával búcsúztunk. A bajnoki sikereken túl értékes győzelmet arattunk a Sampdoria ellen a VVK-ban. Idegenben kikaptunk 1:0-ra (Novák, Albert és Rákosi sem játszott sérülés miatt, emiatt Mátrai volt a középcsatárunk. Igaz azért annyira nem volt neki idegen ez a poszt sem), de a visszavágón a Kölnhöz hasonló Fradi henger következett. A kemény hidegben lejátszott visszavágón „a Fradi szinte percek alatt felpezsdítette a szurkolók kedvét”, és remek támadójátékkal rukkolt ki. Ráadásul a 6:0-s győzelemhez a pályafutása legjobb játékát mutató Kökény két góllal járult hozzá, de Fridmanszky is kétszer köszönt be az olaszoknak melyhez Fenyvesi és Vilezsál tett hozzá egy-egy gólt, így a „gombócból is sok” hatossal utazhattak haza az olaszok.
Ezzel a győzelemmel be is fejeződött az őszi szezon, mely nehezen, sőt „göröncsösen” indult, de fényesen zárult főleg a VVK szereplés miatt. A kezdeti botladozásunk a bajnokságban annak ellenére feljöttünk az 5. helyre, hogy a szezon utolsó rangadóját is elvesztettük az MTK ellenében. A Dózsa veretlenül vezette a tabellát, és a Népsport őszi rangsorában az osztályzatokat alapul véve csak Novák Dezsőnek és Fenyvesi Máténak sikerült a „top 11-be” kerülnie. Mátrai is remek teljesítmény nyújtott (7,2 átlag), de ez is kevés volt Mészöly Kálmánnal szemben, aki ma már a sci-fi világába tartozó 7,6-os átlaggal vezette a középhátvédek rangsorát.
A téli alapozás a zord időjárás ellenére is teljes intenzitással folyt, akkoriban nem okozott gondot a havas és jeges pálya, más lehetőség nem állt a rendelkezésre, a játékosok rendesen meg lettek hajtva, így megfázástól nem kellett tartaniuk. Ráadásul ahogy egy kicsivel is enyhült az idő, a szurkolók is megjelentek, azok előtt meg eleve nem lehetett lazítani (nem mintha Mészáros Józsefnél lehetett volna) hiszen a gyenge őszi bajnoki szereplés miatt „szúrós” tekintetek lesték a kedvencek minden mozdulatát. Keresték az okokat, a legtöbben a sok sérülésre hivatkoztak, ahogyan az edző Mészáros József is ebben látta a gyengébb szereplés okát: „a fáradt és sérült játékosokat nem tudtuk, vagy talán nem is mertük a tartalékcsapat állományából pótolni… Most visszatérünk erre az útra, hiszen tehetséges fiatalokból nincs hiány: Varga, Rátkai, Páncsics…”. A szurkolókat az is foglalkoztatta, hogy vajon Orosz beválik-e a jobbfedezet helyén, és azt is kérdezgették egymástól, hogy vajon az őszi szezon egyik legjobb játékosa Novák Dezső miért nem tagja a magyar válogatottnak.
A kételyekre és a kérdésekre 1963 tavasza csattanós válaszokat adott. Győzelem a bajnoki nyitányon és továbbjutás a VVK-ban a Petrolul Ploiesti ellen. A két VVK meccsünket két bajnoki rangadó foglalta keretbe és ami ősszel nem sikerült, tavasszal már igen! A Honvéd és a Dózsa ellen is győztünk és máris a 16. forduló után, egy négyes holtversenyben vezettük a bajnokságot! A tavasz két legfontosabb mérkőzését nyertük meg és mivel mindkét csapat előttünk volt a tabellán, így ezek „négypontos” győzelmek voltak. A Honvéd elleni rangadóra, 1963. március 31-én került sor a Népstadionban, 50 ezer néző előtt! Annak ellenére, hogy a sportsajtó előre elkönyvelte a Honvéd győzelmet az „agyontartalékolt és az újoncokkal teli” Fradi ellen, a fiatalok (Havasi, Kökény, Rátkai) a nagyszerű formában lévő Novákkal, Mátraival és a mezőny legjobbjával Fenyvesivel eredményesen kioltották a bajnoki címre esélyes Honvéd játékát.
A váratlan, de örömteli győzelem után már magabiztosan vártuk az ősi rivális, az Újpesti Dózsa elleni rangadót. A sérülteket sikerült úgy „összedrótozni”, hogy vállalták a játékot, bár sokan aggódtak Albert Flóriért, de Mészáros József ügyes húzásának köszönhetően, Flóri jelenléte eleve lekötötte a Dózsa védőit, így a gyors és kirobbanó formában lévő szélsőink (Kökény, Fenyvesi) rendre szabadon száguldozhattak a széleken. Hátul az „újonc” kapus Aczél továbbra is magabiztosan védett, Novák hozta a válogatott szintű játékát és szürke eminenciásként Havasi a szó szoros értelemben „eltüntette” a pályáról a lilák ifjú zsenijét, Bene Ferencet.
A bajnoki menetelés válogatott mérkőzések közepette folytatódott (a svédek elleni olimpiai selejtezőn győztünk 4:0-ra, a meccs legjobbja Novák Dezső volt). Május 12-én Tatabányára már úgy mentünk, hogy vezettük a bajnokságot. így „kötelező” volt a győzelem és bár a bányászcsapat az első félidőben még tartotta magát, de a másodikban már „úgyszólván összeroppantották a hazaiakat, majd egyre-másra dolgozták ki a káprázatos gólhelyzeteket…”. Ezekből hármat sikerült is értékesíteni, melyből talán Varga Zoli találata volt a legszebb. Erről oldalunk „Aranylábúak” sorozatában szerzője így emlékezik: „míg egy előrevágott labdát Varga Zoli átemelt a rutinos középhátvéd, Hetényi felett és mielőtt a labda leesett volna, a tizenhatosról bebombázta…”. A győzelemmel vezettük a tabellát, amelynek „uralkodó helyét” már nem is engedtük át az utánunk loholó vetélytársaknak.
Még öt forduló volt hátra, melyből a Vasas elleni rangadó ígérkezett nehéznek annak ellenére, hogy a piros-kékek jóval az elvártak alatt (ne feledjük, ők voltak a bajnoki cím védői) teljesítettek a bajnokságban. Az első félidőben alaposan ránk is ijesztettek, hiszen vezettek 2:0-ra, de a végén egy nagyszerű hajrával sikerült egyenlítenünk. Erről többet nem is írnék, inkább olvasásra ajánlom az akkori Képes Sport sziporkázó és remek írását (bár manapság olvashatnánk ilyen beszámolókat!).
A bajnoki cím az utolsó előtti fordulóban, Salgótarjánban dőlt el véglegesen. A Fenyvesi testvérek góljaival nyertünk 2:1-re (már a döntetlen is elég lett volna), ezzel valóra vált egy álom. Tizennégy év után újra bajnok lett a Ferencváros! Ahogy a legelején írtam, a tizennyolcadik bajnoki címünk az egyik legfontosabb volt történelmünk során. Volt ennél emlékezetesebb, nyertünk ennél nagyobb különbséggel is bajnokságot, de azt nem lehet feledni, hogy ebben a szűkös tizennégy évben milyen politikai események játszódtak le és azok milyen befolyással bírtak a Ferencváros történelmére. Apámtól tudom, hogy a fél ország szeméből záporoztak a könnyek, a boldogság, egy már majdnem elveszettnek hit szerelem felemelő érzésével simogatva az arcokat. Hiszen csak néhány év telt el azóta, hogy a földbe akarták döngölni a Ferencvárost és egy tankokkal eltiport forradalom kellett ahhoz, hogy visszakapjuk mindazt, amiért 1963 tavaszán, a salgótarjáni győzelem után a fél ország szeméből kicsordultak a könnyek.
Az utolsó fordulóban a Szeged ellen:
Nem csak bajnokságot nyertünk, de megalapoztuk a hatvanas évek aranycsapatának az alapjait. Mészáros József irányítása alatt egy olyan csapat körvonalazódott mely az elkövetkezendő években nem csak a magyar, de a világ labdarúgásának is az egyik meghatározója lett. Mészáros „Dodó” József azzal az egyedi sikerrel is rendelkezik, hogy játékosként tagja volt az 1948/49-es bajnokcsapatnak, majd 14 év után, edzőként vezette újra diadalra a Ferencvárost. „A játékosok – hiszen övék az érdem – mindig tudták, hogy mit és miért csinálnak. Éppen ezért mindannyian egyet is akartak. Mindez nemcsak a csapat fizikai, hanem pszichikai felkészítésének, a játékosok erkölcsi és arakatbeli hozzáállásának eredményeként alakult ki.” – mondta a mester az 1962/63-s bajnoki győzelemről.
„Sír az ég. A milliárd könnycseppből kettő megpihen Szénási Gyuri bácsi szemén, hatalmas gyémánttá dagad és úgy hullik le a többi után…” Az egyik könnycsepp a lebomlásra ítélt tribün emlékét idézi, a másik az 1962/63-s bajnoki címnek örvend. Könnycseppek, emlékek és örömök – egy nagyszerű bajnoki cím diadalának állítanak örök emléket.
– lalolib –
Csokor a bajnoknak. Aki kapja: Albert. A háttérben: Mátrai.
50.000 néző ünnepli a bajnokcsapatot
Akkor még meg sem születtem, de ahogy olvastam a cikket és nézegettem a képeket és a videót, bizony irigység töltött el. Bár ismerem a politikai körülményeket, mégis felemelő érzés lehetett látni a kor legendás játékosait és 50 ezer szurkolóval ünnepelni a bajnoki címet.