1972.V.17. EB selejtező, Magyarország – Románia 2:1
1972-t írunk. Elhagytuk a hatvanas évek forrongó éveit, véget értek a diáklázadások, enyhült a hidegháború, de Vietnámban még folytak harcok. Ember járt a Holdon és létrehozták az internet elődjét, igaz az kizárólag az amerikai védelmi rendszert szolgálta. A tudósok megtalálták az ősrobbanás bizonyságát, de nem csak a tudomány robbant, de a rockzene is ezekben az években „termelte” ki legendás alakjait: Beatles, Bob Dylan, Led Zeppelin, Pink Floyd, Simon and Garfunkel, hogy csak a különböző stílusok kiválóságait említsem. A világ labdarúgása még mindig ámuldozott az 1970-s VB-t nyert brazil válogatotton, de Európában már az utolsó negyeddöntő mérkőzéseket vívták a közelgő kontinensbajnokságra. 1972-ben még csak négy ország csapata juthatott ki a záró szakaszra, ahol a már megszokott két elődöntőt, a bronzmérkőzést és a döntőt játszották le. A rendező országot is csak a selejtezők lejátszása után hirdették ki. Azok közül az országok közül sorsoltak, melyek indultak a selejtezőkön és továbbjutottak a záró szakaszba. A sorsolás Belgiumnak kedvezett. A selejtező kör 1970-ben indult, ahol Magyarország Bulgáriával, Franciaországgal és Norvégiával szemben nyerte meg a csoportját és került a negyeddöntőbe, ahol Románia várt a csapatra. Az első mérkőzésen itthon 1:1-et játszottunk, majd a visszavágón sem bírt egymással a két válogatott (2:2) és mivel akkor még nem számított az idegenben szerzett több gól, semleges pályán, Belgrádban dőlt el az EB négyes döntőjébe való jutás sorsa, 1972. május 17-én.
Még három év sem telt el a magyar labdarúgás „Titanic-ja” óta. A mai napig sokan állítják, hogy az 1969. december 3-i, Marseille-i „jönnek a csehszlovákok” zárta le a magyar labdarúgás legendás korszakát. Azt a vereséget azóta sem tudtuk feldolgozni és 1972 tavaszán is szinte tragédiának élte meg a magyar labdarúgás, hogy megint semleges pályán, egy harmadik mérkőzés fog dönteni a sorsunkról. 1969-ben a Sós Károly vezette magyar válogatott elbukott és utána annyi fej és láb hullott a porba, hogy sokan azt hitték, hogy a világ labdarúgása örökre bezárja a kaput Magyarország előtt. Ebből a káoszból és teljes kiábrándultságból kellett újjá varázsolni a válogatottat. Ráadásul 1972-ben elég kaotikus volt labdarúgás, hiszen az EB mellett készülni kellett az olimpiára és a ősszel kezdődő VB selejtezőkre is.
Marseille után senki sem tolakodott szövetségi kapitánynak. Kézenfekvő lett volna Lakat Károly kinevezése, aki 1964-ben és 1968-ban is olimpiát nyert a válogatottal, de a szövetség vezetői annyira azért nem szerették a „semleges politikai nézeteket képviselő” Tanár urat, sőt a két olimpiai arany után nem, hogy nem nevezték ki, de Illovszkyt még a „fejére is ültették” az olimpia válogatottnál. Addig egy köztes megoldást választottak és Hoffer Józsefet nevezték ki a nagy válogatott kapitányának. Csupán 10 meccs jutott neki és amikor 1971. május 19-én Szófiában 3:0-ra kikaptunk Bulgáriától az EB selejtező csoportkörének második mérkőzésén a magyar labdarúgás irányítói visszahívták Illovszky Rudolfot, aki 1966-67 között volt már a válogatott kapitánya. A sors furcsa fintora, hogy első kapitányságáról szintén egy EB selejtezőn elszenvedett vereség után kellett megválnia. Őt követte Sós Károly, majd jött Marseille és Hoffer, a körforgalom meg Szófiában vezette vissza a kapitányság autóját a Vasas legendás játékosához, aki „másodállásban” az olimpia csapat irányítását is átvette Lakat Károlytól. Egy kicsit kaotikus volt a látkép és látható volt a kapkodás is mellyel megpróbálták menteni az 1969-s kudarcot.
Az olimpiára kijutottunk, a következő állomás a belgiumi EB négyesdöntő volt, ami ha sikerül, gyógyírt jelentett volna a Marseille-i sebekre. Az edzőváltás után, 1971-ben mindegyik EB meccsünket megnyertük, így csoportelsőként bekerültünk Európa legjobb 8 csapata közé, ahol oda-visszavágó rendszereben dőlt el, hogy melyik négy csapat vívja Belgiumban a „végső ütközetet”.
A sorsolás szeszélye Romániát sodorta az utunkba.
Annak ellenére, hogy a két ország már akkor sem „szerette” túl magát, a sorsolásnak örültünk. Akkoriban a román labdarúgás még nem volt annyira erős (fénykorát a 90-s években érte el), de figyelmeztető jel volt az, hogy ők 1970-ben kijutottak (igaz először labdarúgásuk történetében) a világbajnokságra. Az előbb már utaltam rá, hogy két ország viszonya még a kommunista blokkban sem volt zökkenőmentes, mely befolyásolta a sportkapcsolatokat is. Szomszédországok vagyunk, mégis 1972-ig csak 13 mérkőzést játszottunk, melyből 3 nem is tekinthető hivatalosnak. Igazi tétmérkőzést először 1952-ben, az olimpián játszottunk a Finnországi Turkuban (nyertünk 2:1-re, a végén meg is nyertük az olimpiát). Ha már a statisztikának tartunk, akkor mielőtt rátérnénk az 1972-s döntő, harmadik mérkőzésre, meg kell említeni, hogy nem csak 1972-ig volt „hézagos” a két csapat egymással való szereplése, hanem utána is. Összesen 22 mérkőzést jegyezhettek fel a magyar válogatott statisztikusai, plusz 4 olyan találkozót mely a „nem hivatalos” besorolást kapta. Az előbb már említettük, hogy 1972 előtt 3 volt a nem hivatalos, a negyedik ilyen találkozót 1980. január 11-én rendezték Bogotában, ahol a Ferencvárosra épülő, Liga-válogatott játszott (2:2) a román válogatottal.
De most térjünk vissza az 1972-ben lejátszott három mérkőzéshez. Az első felvonásra 1972. április 29-én a Népstadionban került sor, ahol 72 ezer néző előtt 1:1-et játszottunk, a gólunkat Branikovits szerezte. Rajta kívül még Géczi, Páncsics (aki a mezőny legjobbja volt), Vépi és Bálint képviselte a Ferencvárost. Azt a Fradit, mely 1972-ben az „átalakulását” élte. A hatvanas évek legendás játékosaiból már kevesen maradtak, akik meg tagjai voltak még az 1971/72-s bajnokságban ötödik helyen végzett csapatnak, már „öregnek” számítottak. Ennek ellenére Illovszky Rudolf a Fradira építette a válogatottat. A döntetlen után sokan már egy újabb kudarcot emlegettek, mégis a bukaresti visszavágón a 81. percig vezettünk 2:1-re úgy, hogy az első félidő végén Kocsis büntetőt hibázott… amit Páncsicsnak kellett volna végrehajtania, de mivel az első román gólnál hibázott, inkább Kocsisnak adta át a 11-es elvégzését, aki 10 perccel előtte szerzett gólt. Ha belőjük, akkor 3:1 és onnan már biztosan nem állnak fel a románok. Kimaradt és a 81. percben jött az egyenlítés… és a harmadik, mindent eldöntő találkozó.
Amitől minden magyar focirajongó előre rettegett.
Egy újabb Marseille, egy újabb kudarc? Vajon elbírja a rá nehezedő terhet a magyar válogatott melyben döntő többségében a Ferencváros játékosai szerepelnek? Az bizakodással tölthette el a szurkolókat, hogy a Marseille-i csapatban nem kapott lehetőséget egyetlen zöld-fehér játékos sem (ezt persze elsősorban a Fradi szívünk mondatja velünk), a belgrádi találkozón, 1972. május 17-én Páncsics, Juhász, Bálint, Szőke és Kű is kifutott a zöld gyepre (Vépi sérülés, Branikovits betegség miatt nem játszhatott). Az érdekesség, hogy a kor legjobb magyar csapatából, a Baróti Lajos által vezetett „Mágikus Újpestből” csak Bene és Zámbó kapott játéklehetőséget. Tán itt is hasonló „féltékenység” állt a háttérben mint Lakat Károly esetében akit két olimpiai győzelem után helyeztek „másodedzői” státuszba?
A sportsajtó szinte előre temette a csapatot. „Legyünk őszinték: a magyar labdarúgó-válogatott továbbjutásában csak kevesen reménykedtek.” – kezdte a beszámolóját a Képes Sport. Vajon mire is alapozta ezt a pesszimista hangulatot? Először arra a lélektani hatásra, hogy az előző két meccsen bár előnybe kerültünk, még sem tudtuk megszerezni a győzelmet. Kishitűnek tartották emiatt a csapatot, mely egyértelmű utalás volt a Marseille-re. Többen problémának érezték, hogy Vépi és Branikovits mellett Fazekas sem tudta vállalni a játékot. Pedig ha az újpestiek üdvöskéje nem sérült, akkor valószínűleg Szőke Pista marad ki… aki a 87. percben a négyes döntőbe lőtte a magyar válogatottat! A sors ismét visszaadta, amit Bukarestben elvett. Akkor a románok lőtték az egyenlítő góljukat a mérkőzés végén, Belgrádban pedig a magyar válogatott. Bukarestben Kocsis kihagyta a büntetőt, Belgrádban az ő góljával szereztük meg a vezetést. Páncsics Bukarestben az első román gólnál hibázott, majd nem vállalta büntetőt, de Belgrádban a mezőny egyik legjobbja volt.
„Nem tudom, megfigyelték-e, hogy ez a fiú milyen imponáló fölénnyel tud tétre játszani? Lényéből árad a nyugalom. Nem akarta mindenáron kijavítani a hibáját, nem akarta valami különleges bravúrral feledtetni a bukaresti gólt. Játszott, képességeinek ismeretében, szerényen és hasznosan. A románok félelmetes bástyának láthatták a magyar védőfalban” – írta róla elismerően a Képes Sport szakírója.
Rajta kívül még Kű Lajos játékát emelték ki, akit mindenki „örök reménységnek” tartott, de aki kiváló játékával „megszelídítette a román játékosokat, és – sajnos – egyikük-másikuk dühében csak faragni tudta”. De Kű Lajos ezen a döntő mérkőzésen nem érzett fájdalmat, fáradságot, nem ismert lehetetlent.
A magyar válogatott nagyszerű játékkal nyert 2:1-re, ezzel kivívta a júniusi EB-n való részvételt. Ott már nem sikerült a bravúr, bár a szovjetek elleni elődöntőben teljesen egyenrangú ellenfelek voltak, sőt ha Zámbó nem hibázza el a büntetőt (ebben akkoriban nem voltunk jók, hiányzott egy biztos lábú Novák Dezső), hosszabbítás következik és ott esetleg meg is fordíthattuk volna az eredményt. Mert nem játszottunk rosszul, voltak olyan periódusai a meccsnek mikor Juhász Pistáék akarata érvényesült, de mivel a szovjetek egyet belőttek, mi meg nem, így lecsúsztunk a döntőről.
Ez is mutatja, hogy néha milyen apróságokon múlik a siker, hogy néha milyen vékony mezsgye választja el a „mennyországot a pokoltól”. A vereség persze nem jelentette poklot még akkor sem, ha a harmadik helyet sem sikerült megszerezni. Egy csalódott csapat szenvedett 2:1-s vereséget Belgiumtól, egy olyan csapat mely ennél többre volt hivatott, de egy olyan csapat mely képtelen átlépni a múlt sötét árnyékát, eleve vesztésre van ítélve. Ettől függetlenül siker volt az 1972-s év. Kijutottunk az EB-re, az olimpián ezüstérmet szereztünk (a döntőben 2:1-re kaptunk ki Lengyelországtól). Úgy látszott, hogy kezdjük kiheverni a „jönnek a csehszlovák” okozta sokkot. Azt mindenki tudta, hogy a hatvanas évek remeklései nem fognak egyik évről a másikra visszatérni, de azt igen, hogy a magyar labdarúgás hamarosan visszafogja szerezni nemzetközi tekintélyét (a „végeredményt” mindenki tudja….).
A románok elleni győztes ütközetben fontos szerepet játszottak a Ferencváros játékosai. Géczi, Páncsics, Vépi, Bálint, Juhász, Kű és Szőke is pályára lépett, sőt már Albert Flóri is elkezdte az edzéseket, de még nem kockáztatták meg a játékát. A Császár Belgiumban a szovjetek ellen már játszott 30 percet, majd a belgák ellen végig is játszotta a találkozót, de akkor már sokan sejtették, hogy a dániai „mészárlásnak” sokkal komolyabb következményei lesznek. Flóri mellett a hatvanas évek sikerkovácsai is szögre akasztották a stoplis cipőket.
1972. május 17. MAGYARORSZÁG—ROMÁNIA 2:1 (1:1) EB-selejtező
Belgrád, 55 000 néző, vezette: Michachasz (görög)
Góllövő: Kocsis (26.), Szőke (87.) ill. Neagu (33.)
Magyarország: Rothermel (Tatabánya) — Fábián (Vasas), Páncsics (FTC), Bálint (FTC), Juhász P. (Ú. Dózsa) — Juhász I. (FTC), Kocsis (Bp. Honvéd), Zámbó (Ú. Dózsa) — Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Kű (FTC)
Románia: Raducanu — Satmareanu, Lupescu, Dinu, Deleanu (Halmageanu 54.) — Dumitru, Dobrin, Domide — Lucescu, Nunweiler, Neagu
Eddig tartott a múlt emlékeinek csokorba szedése. Most jöjjön az aktualizálás…
Az a cikkhez tartozó hozzászólásokból is látszik, hogy a történeti áttekintés egy évvel ezelőtt készült a VB selejtezőre készülve a román válogatott ellen. A sors szeszélye folytán most újra Bukarest az úti cél, csak most nem VB, hanem EB. Egy évvel ezelőtt sem álltunk Európa trónján, de amikor papírra vetettem az írást, még bizakodtam, hátra megtörténik a csoda, és győzünk Bukarestben.
A végeredményt, a szégyenteljes vereséget nem kell felidéznünk, az rémálmaink Freddy Krügerévé vált. Egy évvel ezelőtt két Fradi játékos volt a keretben, ahogy az idén is. Böde Dani tavaly kezdő volt, szombaton Gera Zoli növelheti válogatott szerepléseinek a számát. A keretbe még Dibusz Dénes került be, de az ő játéka meglepetés lenne. Egy valami nem változott egy év alatt. Továbbra is Marseille a kiindulópont. Már 45 éve akar a magyar labdarúgás megszabadulni a „jönnek csehszlovákok” rémétől, de ez az ijedség már annyira belénk ivódott, hogy egyre mélyebbre ássunk a saját gödrünket. Ettől függetlenül a remények még élnek, a megbízott kapitány „agresszív játékot akar”, bár ez a fajta játékmód mindig is távol állt a magyar focitól. Ráadásul ha mi agresszívak akartunk lenni, abból általában durvaság lett a vége.
A szurkolók reményeit már le sem merem írni. Azt meg végképp nem, mit is jelent a Románia elleni válogatott mérkőzés. Utoljára 1958. október 26-án nyertünk Bukarestben. Ennek már 56 éve. Azért nem ilyen sötét a kép, hiszen Románia válogatottja először 1999-ben tudta legyőzni hazánkat. Előtte 16 alkalommal győzelem, vagy döntetlen szerepel a statisztikában. Ami igazán szomorú, az utána következik. 7 mérkőzésből 6 vereség. Ez meg újfent rámutat arra, hogy hiába próbálják a magyar foci vezetői megreformálni a focinkat évtizedek óta, a vállalkozás mindig kudarcot vall.
Ez meg nem a legjobb előjel a szombati (2014.10.11.) mérkőzés előtt.
„Az olimpiára kijutottunk,” írod , kicsit pontosítanék, nem kellett selejtezőt játszanunk, mert címvédők voltunk.
https://youtu.be/qzoXS0D959o
köszönjük
Az 1972-es Európa-bajnokságra selejtező magyar válogatott tudott utoljára gólt, sőt gólokat szerezni Bukarestben. Akkor a románokkal a legjobb négy közé jutásért küzdött nemzeti együttesünk, és a hazai 1–1 után a román fővárosban 2–2-es döntetlent ért el az Illovszky Rudolf által vezényelt együttes. A semleges pályán, Belgrádban rendezett harmadik mérkőzésen pedig a Ferencváros örökös bajnoka, Szőke István 87. percben szerzett találatával kiharcoltuk a legjobb négy közé jutást.
A bukaresti találkozón 1972. május 14-én Szőke már az ötödik percben vezetéshez juttatta a magyar válogatottat, sőt a 2000-ben, 53 esztendősen elhunyt Kocsis Lajos révén 2–1-re is vezettünk egészen a 81. percig.
„Bene Ferenc szabadrúgásánál valahogy ráéreztem, és a kipattanót hét-nyolc méterről belőttem – emlékezett vissza Szőke István, az FTC 13-szoros válogatott, kétszeres bajnok jobbszélsője. – Az itthoni mérkőzésen csere voltam, kint viszont a kezdőben kaptam lehetőséget. Tartottunk a románoktól, pláne, hogy itthon ikszeltünk velük, és azért mégiscsak ötven-hatvanezer ember előtt fociztunk Bukarestben, igaz, akkoriban egy Fradi–Dózsára volt, hogy hetvenezren is kíváncsiak voltak.”
„Engem nem zavart a publikum, általában nagy önbizalommal léptem pályára, és ha az elején bejött egy-két csel, felszabadultabban játszottam. Nyilván volt bennünk egyfajta drukk, mert roppant fontos meccs volt az a bukaresti, nagy téttel. Talán Kű Lajos volt a legizgatottabb, de amint elkezdődött a találkozó, nyoma sem volt a határozatlanságnak. Rudi bácsi a felkészülés alatt nagyon odafigyelt ránk, mindenkivel külön elbeszélgetett étkezések, pihenők alkalmával. Ezekből a csevegésekből pedig sok információt leszűrhet egy jó edző. Nagyon bízott bennünk, a bukaresti mérkőzés előtt nem kért semmi különlegeset, csak azt, amit máskor is. Mindenkinek külön elmagyarázta, mit vár tőle taktikai szempontból, kérte, hogy segítsünk egymásnak, merjünk futballozni, és akkor nem lesz gond. Telepakolt minket önbizalommal. Jólesett, hogy törődtek velünk” – folytatta Szőke István.
Az önbizalom lenne a kulcs a bukaresti gól(ok)hoz?
„Ahhoz, hogy valaki gólt szerezzen, nyilván magabiztosnak kell lenni. Bárki betalálhat, ám ehhez társak is kellenek. Büszke vagyok, hogy egy csapatban szerepelhettem Albert Flórival és Varga Zolival a Fradiban, de ehhez azért valamit tudni kellett, valamit le kellett tenni az asztalra.”
Dárdai Pál személyében a német futballkultúrát és mentalitást alaposan ismerő tréner készíti fel Dzsudzsák Balázsékat a bukaresti ütközetre.
„Lehet, hogy Dárdai Pali jó edző, de nincs még rutinja ezen a szinten – véli a Fradival BEK-negyeddöntőig jutó Szőke. – Én is önbizalmat próbálnék pumpálni a játékosokba, ám ha az a pályán nem látszik meg… Az a baj, hogy nem Dárdai Pali játszik.”
Mire számíthatunk szombaton?
„Rettentő nehéz mérkőzés vár ránk. A románok nyertek Görögországban, ami nem kis eredmény. Mi pedig itthon kikaptunk Észak-írországtól… Remélem, nem kapunk három-négy gólt, talán egy bravúrgyőzelem összejöhet, de egy iksz is jó lenne. Mindenestre drukkolni fogunk. Azt várom, hogy ne tojjunk be a hangulattól, ne ijedjünk meg, ha gólt kapunk. Szalai Ádám visszatért, jó formában van, de kérdés, mennyire viselte meg az ominózus huzavona a válogatottal. Nikolics Nemanja az NB I-ben ontja a gólokat, tőle és Dzsudzsáktól remélhetünk gólt, Gera Zolira sajnos már nem építhetünk hosszú távon. A lényeg, ha valaki felveszi a válogatott mezét, annak kutya kötelessége mindent kiadni magából. Nagyon mélyen van most a labdarúgásunk helyzete, ennek javításáért is harcoljon az, aki a címeres mezben futballozik. Küzdjünk, tegyünk meg egymásért mindent, hajtsunk, és tereljük jobb irányba régóta sínylődő focinkat!” – tette hozzá Szőke István, aki gólt szerzett 1972-ben.
http://www.nemzetisport.hu/magyar_valogatott/hogyan-torjuk-meg-1972-ota-tarto-bukaresti-golcsendunket-2368479
bocsánat, annyi helyesbítés, hogy a románok nem ’70-ben jutottak ki először vébére, a háború előtti három „hőskori” világbajnokságon – ’30, ’34, ’38 – már ott voltak korábban.
Erdekes szí momra mindig az a tény, hogy a bajnoksí gban olyan hevesen egymí s ellen küzdô csapatoknak a tagjai hogyan tudnak egy ví logatottban megférni egymí s mellett. Nem csak megférni, hanem ki is egészìteni egymí st.
Az klubbok elfogultsí gai — legalí bb lalolib ìrí sí ban ùgy tûnt nekem — inkí bb a szövetségi edzôk egy bizonyos klub elkötelezettségeikbôl veszik eredetüket.
Vajon a Fradi jí tékosait a megszokott pozìciòjukon engedték-e jí tszani, vagy egész mí s „hatí skörük” volt a ví logatottban ?
Minden esetre ebbôl a szemszögbôl érdekes volt megtekinteni a Fradi jí tékosainak a belekapcsolòdí sí t az MLSz keretében. Nem probléma-mentes jelenleg a kapcsolat a Fradi és az MLSz közt.
Vajon mi lehetnek az okai ?
A 70-es éveket nem csak a labdarùgí sban érezték sokan hideg zuhanynak. Kijòzanodtak a felek a „vad” 60-as évekbôl.
Hát ha sors ad meg vissza is ad, mint ’72-ben, akkor jelzem neki, hogy volt itt Bp-en tavasszal egy védelmi szerencsétlenkedést román szabálytalankodással betetőző 92. perces gól…
Három meccsen „vertük agyon”a románokat, csak mi vezettünk, mégis, majdnem sikerült kiesni. mert már akkoriban is ment a károgás, hogy „ezek milyen jók”… Hát nem! Mi vagyunk a jobbak! Egyébként, ez volt az a meccs, amit Kű Lajos a II. félidőben óriási kötéssel a térdén játszott végig, igaz? HAJRÁ MAGYAROK!!! HAJRÁ MAGYAROK!!! HAJRÁ MAGYAROK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!