Mindig szerettem úgy gondoltam, hogy a muzeális bajnoki beharangozó mérkőzését nem célzottan választom (vagy szerkesztőtársam nem célzottan ajánlja). Egy-két évvel ezelőtt még talán igaz is volt, főleg akkor amikor még kevés „kordokumentum” állt rendelkezésünkre, bár akkor is ügyeltem arra, hogy lehetőleg ne vereséggel hangolódjunk a soros bajnoki mérkőzésünkre. A választás során azt is szerettem volna elkerülni, hogy az eredménnyel bármit is „üzenjek”, hiszen a foci nem egy e-mail szolgálgatás és nem is egy távirat. Azt persze nem állítom, hogy ezekben a választásokban a reményeim nem jelentek meg. Tudom jól, hogy a felkészülés során, amikor először olvastam el a kiválasztott mérkőzés tudósítását, szinte mindig olyan utalásokat is kerestem, mellyel (ha még nem is szándékosan), de utalni lehet a jelenre is. A Kispest-Honvéd elleni vasárnapi bajnokink muzeális beharangozójára is egy olyan mérkőzést találtam (vagy inkább kerestem), ahol az akkori Nemzeti Sport főcímének elolvasása után már tudtam, megtaláltam az „igazit”.
„A Kispest majdnem megállította diadalútjában a Ferencvárost” – ebben a mondatban meg benne van minden. Benne van az 1940/41-s bajnokság feszültsége, de benne van a jelen reménye is. A Dózsa elleni sokáig emlékezetes győzelmünk után vasárnap Kispesten kell folytatni a „diadalútat”. Ennek fényében meg a választásom is érthető, még akkor is, ha ezzel megszegve a „szabályokat”, mégis csak egy olyan találkozót választottam, mellyel a jelent próbálom „befolyásolni”. Ami természetesen lehetetlen, főleg egy 73 évvel ezelőtti találkozó felidézésével, de néha az ember óhaja erősebbnek akar látszani, mint a lehetősége.
Mai muzeális beharangozónk is egy olyan időpontra kalauzol el, amikor a világon már tombolt a borzalom, ahol a politika már a sportot is maga alá gyűrte, ahol Gidófalvi Pál „uralta” a labdarúgást és egy olyan bajnokság zajlott, melyből hiányzott az MTK Hungária (1940. július 8-án mondták ki a klub megszűnését). Ez a tény bár befolyásolta a bajnokság kimenetelét, de az igazi változások a következő idényben következtek be, amikor is Nagyvárad, Újvidék és Kolozsvár is tagjai lettek a magyar első osztálynak.
De most térjünk vissza az eredeti dátumhoz, 1940. november 17.-hez. 11 forduló után veretlenül vezettük a bajnokságot, Sárosi doktor vezetésével sorra nyertük a mérkőzéseket és közeledvén az őszi szezon végéhez, a szakma már előre elkönyvelte a Fradi címvédését, mely a 16. bajnoki címet jelentette. Az eltelt 11 fordulóban 46 gólt lőttünk, köztük 5 gól az Újpesti kapuban kötött ki két héttel a Kispest elleni rangadó előtt.
A kort jól ismerők szerint „könnyű” volt diadalúttá változtatni a bajnokságot, ahol olyan játékosok alkották a csapatot, mint Csikós, Polgár, Lázár, Gyetvai, és a Sárosi testvérek.
A szeles, hideg időben lejátszott találkozó még sem az előre „eltervezett” forgatókönyv alapján zajlott le. Pedig a Kispest négy állandó kezdőjét nélkülözte, a Fradi meg egy ötmeccses győztes szériát produkált. Ráadásul az első félóra után már 3:0-ra vezettünk, a közönség további gólzáport várt Sárosiéktól, de a folytatásban a Kispest szépített, így kétgólos előnnyel zártuk az első félidőt.
A második félidő felért egy lidércnyomással a zöld-fehérek számára. Végig a Kispest uralta a játékot, a Fradi hátvédsor nem volt a helyzet magaslatán, de ma a szerencse is a Szoyka-Pósa kettős mellé állt, mert a sorozatos hibáikat a hazaiak nem tudták gólja váltani. Amikor 4:2 után Kincses belőtte a Kispest harmadik gólját, már megjött a hazai szurkolók hangja is. Elemi erővel tört fel a „Hajrá Kispest”, a hazai szurkolók szerint a lélektani előny már náluk volt, csak ki kellett volna használni.
Szerencsénkre a hazai csatárok a legnagyobb helyzeteket is elpuskázták, így maradt a 4:3, mellyel tovább folytatódott a „diadalmenet”, bár a Kispest elleni győzelem egy kicsit göröncsösre sikeredett.
Ahogy leírtam az utolsó mondatot, a gondolataim ismét visszaugrottak a jelenbe és visszataláltak oda, ahonnan valójában elindultak. Mert hiába barangoltam a múltban, hiába utaztam vissza 73 évet, tisztában voltam azzal, a mai muzeális beharangozót az akkori Nemzeti Sport főcíme miatt választottam.
„A Kispest majdnem megállította diadalútjában a Ferencvárost” – de nem sikerült neki. Ezt már én tettem hozzá, és ezek után, balgaság lenne magyaráznom, hogy miért is ezt a mérkőzést választottam a Budapest Honvéd (most így hívják őket) elleni bajnoki mérkőzésünk „előfutárának”.
Mert Fradista vagyok, mert ha nehezen is, de megnyertük a Kispest elleni rangadót. Ez meg 73 év távlatából is lehet ajánlólevél.
Még akkor is, ha nem emiatt íródott a mai muzeális bajnoki beharangozónk.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?