Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 4.
„Kicsi, nálunk ez nem fog menni…”
Az egyáltalán nem a véletlen, vagy a pillanatnyi hangulat műve volt, hogy a „Tanár” (Lakat Károly) – aztán ahogy teltek-múltak a napok a többiek is – egyre levertebben, egyre szomorúbb ábrázattal érkezett látogatóba a még mindig kórházban fekvő Rudas Ferenchez.
Amikor aztán már a rendszert sem szidta a tőle megszokott vehemenciával, sőt, Feri minden, hol körülírt, hol konkrét kérdésére kibúvó választ adott, vagy megpróbálta azt viccel elütni, teljesen nyilvánvalóvá vált: az öltözőben, a csapat életében történhetett valami olyan nagy jelentőségű esemény, ami erős kihatással lehet valamennyiük sorsára, pályafutásuk folytatására.
Feri egy idő után a legkülönbözőbb trükkökkel megpróbált belőle valamilyen hírt vagy legalább egy parányi információt kigyötörni, mert ismerte annyira, hogy tudja, barátja nem ok nélkül olyan letört, mint a bili füle (a mai korlátokat már nem ismerő, szabadnyelvű világban talán hihetetlen, hogy akkoriban még ilyen kifejezéseket használtak az emberek, ha mondjuk valakinek a hangulatában, a közérzetében beállt hirtelen változást próbálták meg plasztikusan megfogalmazni) itt valami nagyon nincs rendben, csak neki valamiért nem akarja elmondani.
Gyanúja csak erősödött, amikor az elkövetkezendő napokban Kispéteren, Kéri Karcsin, Szabó „Pajtáson”, Mészáros Dodón, Hernádi Palin is hasonló jeleket vett észre (pedig, mint sok-sok évvel később kiderült, ez csak képzelgés volt a részéről, titkot egyedül a „Tanár” őrzött), ez volt az a pillanat, amikor elege lett a kórházi „dolce vitából”, s megkérdezte kezelő orvosát: mikor mehet haza?
Tudta, újra az öltözőben kell lennie ahhoz, hogy világosan átlássa a helyzetet, hiszen afelől, hogy a helyzet a Fradi (ÉDOSZ…) esetében a legfinomabban szólva is kritikus, már szemernyi kétsége sem volt.
Napokon át ette, rágta, gyötörte magát, vajon mi történhetett?
Mit tudnak még velük csinálni?
Meddig megy el a hatalom a Fradi megalázásában, tönkretételében, lehetetlen helyzetbe hozásában?
Miért fél, sőt egyenesen retteg tőlük a politikai elit?
Hiszen ők nem csinálnak mást, mint ami a dolguk: futballoznak.
Tehetnek ők arról, hogy ezt a futballt szereti a nép, hogy ők messze a legnépszerűbbek, hogy ha a MATEOSZ-szal, a Soroksárral, vagy az Előrével játszanak, akkor is legalább 25-30 000 néző van a lelátókon?
Tény: a mindenkori Fradi-meccs volt az a terep, az a helyszín, ahol a legnagyobb tömeg gyűlt össze hétről hétre, márpedig ezekben az esztendőkben a csúcspolitika semmitől sem rettegett annyira, minthogy egyszerre sok helyen, sok ember legyen együtt.
Mert abból, ugye, bármi kikerekedhet.
A „fordulat éveként” számon tartott 1948-as esztendő végén már volt egy jelentős erőfitogtatási kísérlet a zöld-fehérek ellen.
A Vasassal (éppen a Vasassal…) játszottak az Üllői úton (nyertek 4:2-re), s a tömeg ott bizony „cifra” stílusban, erőteljesen adott hangot nemcsak a pályán elért győzelem okozta örömének, hanem a pályán kívül történő eseményekről addig magába fojtott véleményének is.
Magyarul: több ezer torokból zúdult a kritika Rákosira és pártjára, az MDP-re, amiért nem is késett sokáig a büntetés… Első körben a Fradit kizárták a bajnokság hátralévő fordulóiból (hivatalosan: az MLSZ megvonta a Ferencváros szereplési jogát), de aztán rájöttek, hogy ebből lenne az országosan nagy botrány, így a kizárást az Üllői úti pálya négy meccsre történő bezárására „mérsékelték”.
Igaz, ezért a klub elnökének, Nádas Adolfnak (a „tintagyárosnak”) egyenesen Rákosi Mátyáshoz kellett személyesen kérvénnyel folyamodnia, de a lényeg: a legrosszabb, azaz a Fradi betiltása nem történt meg.
(A négy, kényszerből, idegenben lejátszott meccs három Fradi-győzelmet és egy döntetlent hozott.)
De most már 1950 áprilisának végén, májusának elején járunk.
A nép torkán, ha nagyon nehezen is, de azt már letolta a politika, hogy a legnagyobb fővárosi csapatokat a legkülönbözőbb szervezetek, szakszervezetek, hivatalok és minisztériumok felügyelete alá rendelték. A Fradiból ÉDOSZ-t, az MTK-ból Textilest, a Újpesti TE-ből Bp. Dózsát, a Kispestből Bp. Honvédot „csináltak”. A megyeriek legalább tradicionális színeiket megtarthatták, a másik hármat ezzel szemben piros-fehérbe öltöztették, a Bp. Dózsa címerébe pedig bekerült a jellegzetes, kalligrafikus „D”-betű, amelyet lehetett ugyan „Dózsának” magyarázni, ám csak a nagyon ostobák nem szúrták ki azonnal az összefüggést, a „testvércsapat”, a moszkvai Dinamo felé tett baráti közeledésre.
Kiváltképp fradista körökben volt elementáris a felháborodás, de Rudas Feri elmondása szerint ezek nem azok az idők voltak, amikor egy „felháborodással” a nép bármit is el tudott volna érni.
Játszottak ÉDOSZ néven, utálkozva bár, de felhúzták a píros-fehér színű „Fradi-mezt”, s ugyanúgy nyerték tovább a meccseket, mint korábban, zöld-fehérben.
De akkor mi történhetett, amiről a „Tanár” mégis makacsul hallgat? – morfondírozott magában Feri a kórházi ágyon, amit a maga konkrét valóságában (magam sem hinném el, ha nem lettem volna szem- és fültanúja), ha hihető, ha nem, de tény: jóval több, mint 30 évvel később, egy Károly napot ünneplő, fogalmazzunk finoman, „borozgatás” közben, az akkoriban még Káplár utcának nevezett, később Tizedes utcává „előlépett” lakásunkban tudott meg.
No, nem az elhallgatott mondat következményeit, hiszen azokkal már 1950 nyarán maga is szembesült, amikor a Fradi öltözőjébe lépve sem Henni Gézát, sem Deák Bambát, sem Kocsis Sanyit, sem Budai Lacit nem találta ott…
Az 1948/49-es csodacsapat, vagy éppen az, amely már ÉDOSZ néven is kis híján bajnokságot nyert, ezen a nyáron elemeire hullott szét.
Henni Gézát testvérének nem éppen szeplőtelen politikai múltja miatt válaszút elé állították: „vagy a Bp. Dózsa, vagy…”.
Deák „Bamba” is rendezett egy kis „ramazurit” a Balaton-parton, amelyben a Fradi-induló és néhány arra tévedt rendőr játszották a főszerepet, s miután a csetepatéban az egyenruhások húzták a rövidebbet, a következmények meglehetősen súlyosnak látszó elkerülése végett jobbnak látta, ha gyorsan, a retorzióktól őt megvédeni képes egyetlen csapathoz, a Bp. Dózsához igazol. Budai László akkor 22 éves, bevonultatható katonának, naná, hogy a Bp. Honvéd lecsap rá.
– Kocsis Sanyi talán még maradhatott volna, de ő meg annyira kötődött Budaihoz, hogy úgy volt vele: „ha a Púpos megy, akkor megyek én is.” – emlékszik vissza Rudas Feri azokra a drámai napokra, amikor a Fradi öltözője, ha ki nem is ürült, de négy gyémántja már nem ragyogott ott a jó öreg fapadokon.
A politika a maga szempontrendszere szerint „zseniálisan” hajtotta végre minden idők talán legjobb Ferencvárosának szétrobbantását.
Elég volt egy kis zsarolás (Henni), egy buta vicc (vagy tudatos provokáció? – Deák), s egy voltaképpen teljesen szabályos katonai behívó (Budai) ahhoz, hogy a bajnokságban a Bp. Honvédra legveszélyesebb, a politikára a lelátók népe által legkritikusabb csapatból/szurkolótáborból egy középcsapatot, egy megfélemlített, s ez által (mindenkinek fontos volt a családja) csendesebbre váltó nézősereget teremtsen.
A változást érzékeltetendő: 1950. június 18-án, az ÉDOSZ a bajnokság utolsó mérkőzésén Henni – Kéri, Kispéter, Szabó – Lakat, Dékány – Budai, Kocsis, Ombódi, Mészáros, Czibor összeállítatásban veri a Sport utcában az Előrét (Kocsis két gólt lő, Budai egyet, legalább szépen búcsúznak a zöld-fehér színektől), Deák csak azért nem játszik, mert két mérkőzéssel korábban, a Textiles ellen megsérül, így az utolsó két meccset kénytelen kihagyni.
Ehhez képes korlelet értékű, hogy amire eltelik a nyár, s újra indul a bajnokság a Ferencváros Szombathelyen Pamuki – Kéri, Kispéter, Dalnoki – Lakat, Dékány – Horváth Ö., Guba, Tihanyi, Mészáros, Czibor tizeneggyel fut ki a pályára, s veszít 2:1-re.
Minden létező tiszteletem Pamuki kapusé, a szinte még „gyerek”, 17 és fél éves Dalnoki Jenőé, Horváth Ödöné, Guba Balázsé, Tihanyié, de azt azért mindenkinek látni kell, hogy EZ a csapat nem AZ a csapat.
Mindezzel szöges ellentétben a tavaszt Ruzsa – Rákóczi, Patyi, Tóth III – Bozsik, Városi – Rózsavölgyi, Horváth I, Budai I, Puskás, Babolcsay felállással befejező Kispestből Bp. Honvéddá lett piros-fehérek az új bajnokságnak így vágnak neki: Grosics – Rákóczi, Patyi, Városi – Bozsik, Bányai – Budai II, Kocsis, Budai I, Puskás, Babolcsay.
Kötve hiszem, hogy a futballhoz értő, a futballtörténelmet ismerő ember számára bármilyen kommentár szükségeltetik a változásokhoz. (A sors fintora: Kispesten csak 2:2-t játszanak a Diósgyőrrel).
A „minden parancsszóra történt”, a „politika szétszedte a Ferencvárost”,”a hatalom tönkre tette a legjobb, a legnépszerűbb magyar csapatot” kezdetű történelmi visszaemlékezésekben 99 százalékra tehető a mély igazság.
Marad azonban egy százalék, amelyet a történetí hűség kedvéért szintén nagyon fontos megemlíteni.
Czibor Zoltán például legalább úgy kellett volna a Bp. Honvédnak, mint a Budai, Kocsis kettős (dacára annak, hogy a kispestiek balszélén Puskás egyik legjobb barátja, az amúgy remek Babolcsay György játszott, akinek helye Czibor érkezésével erősen megkérdőjeleződött volna), őt mégsem tudták parancsszóval piros-fehérbe öltöztetni.
A maga kiszámíthatatlan, bohókás módján valahogy kibulizta, hogy maradhasson. Lehet (végtelenül naiv vagyok?), hogy a hatalom is ráérzett arra: azért a féktelen étvágy bajokkal is járhat, így Czibort egyelőre hagyták az Üllői úton.
Igaz, nem sokáig, hiszen egy év múlva már a Csepel játékosa, s onnan kerül a Bp. Honvédhoz.
(Mint évtizedekkel később elmesélte, Kocsisék távozásakor pontosan tudta, hogy rá is ez a sors vár, de: „nehogy már azonnal nekik legyen igazuk.”)
1950 tavaszán apámnak halvány fogalma sem lehetett még csapata nagy, nyári összeomlásáról, ám a vakvéletlen okán elcsípett egy mondatot, amelynek ott és akkor, a játék hevében nem tulajdonított az égvilágon semmi jelentőséget.
Csak az idő múltával, a hetek előre haladtával, a jelek sokasodásával idéződött fel benne.
Igaz, akkor elementáris erővel.
Ez volt az a mondat, amelyet Ferinek a kórházi látogatások alkalmával nem akart (nem mert?) elmondani, részint azért, hogy ne szomorítsa el a barátját, részint azért, mert Ferit ismerve az képes lett volna a begipszelt lábával azonnal a klubházba „rohanni”.
Harminc év múltán azonban már nem volt tétje a dolognak, arról nem is beszélve, hogy a debrői hárslevelű határozottan szószátyárrá teszi az embereket.
Azon a bizonyos Károly-napon (ez alól egyetlen Károly-, vagy éppen Ferenc-nap, húsvéti, karácsonyi, szilveszteri, újévi, vagy a csak amolyan egyszerű hétköznapi látogatás sem volt kivétel) persze, hogy szóba kerül a Fradi 1950-es tönkretétele.
És akkor apám elmondta azt, amit Feri elől akkor elhallgatott.
– Egy válogatott edzőmérkőzésen Kocsis Sanyi kicselezett három védőt. Belül Hidegkuti Nándi teljesen üresen állt, csak hozzá kellett volna passzolni, de Sanyi vagy 18-ról rárúgta. Három méterrel kapu fölé.
– „Kicsi, ez nálunk nem fog menni!” – ordított rá az egyik Honvéd játékos, de aztán a játék, mint rendesen ment tovább.
„Nálunk”?… – álmélkodott el apám a történteken napokkal a mérkőzés után, mert ez az egyszerű helyhatározó (dacára annak, hogy magyartanár volt) valahogy nem fért a fejébe, sőt mélyen megült a lelkében is.
Lakat T. Károly