„Ó kapitány…kapitányom!…” – 30.

Öt kapott góllal kezdte, hattal végezte, de közben mégis futball-történelmet í­rt…

Nem hiszem, hogy akár a magyar futball legmegátalkodottabb ellenzői (vagy éppen ellenségei) vitatnák: utoljára 1984 ősze és 1986 nyarának legeleje között érezte magát a fellegek fölött mindenki, akit nálunk érdekel a futball, márpedig azoknak a számát akkoriban még több millióban rögzí­tették az erre szakosodott sportstatisztikusok!

A magyar labdarúgásban (talán egy kézen megszámlálható módon) ez a kapitányváltás csendben, békében, hogy azt ne mondjam a teljes barátság jegyében zajlott.

Szó sincs arról, hogy Mészöly Kálmán úgy élte volna meg a helyzetet, mintha az akkoriban rendkí­vül népszerű, Komlós János vezette Mikroszkóp Szí­npad egyik kabaréestjét ülné éppen végig, de nem is nagyon szomorkodott, hiszen ahogy akkoriban nyilatkozta „mintha kiszaladt volna a kezeim közül a csapat, úgy érzem elfogyott a hatásom a játékosokra”, ami, persze í­gy, szó szerint közel sem volt igaz, mert még évek múltán, második, majd harmadik kapitányi korszakában is éppen a futballistákra való hatni tudás volt az egyik fő erénye tréneri munkálkodásának.

A lényeget tekintve: Mészöly Kálmán lemondása, pontosabban az a tény, hogy ezt a lemondást az akkori sportvezetés azonnal (sőt, szinte fütyülve és dalolva) elfogadta, annyit azért feltétlenül jelzett, miszerint a szövetségi kapitány, a szövetségi vezetése és a válogatott játékosok között bizony eltörött valami.

Mészöly Szepesi György elnöksége alatt lett kegyvesztett (ugye, emlékszünk még arra a 6 mérkőzés utáni cserére, amikor az elnök dr. Lakat Károlyt menesztette, mert akkor éppen Mészölyben látta az egyetlen lehetséges megváltót, holott Lakat csak egy, a munkaköréhez szorosan nem is tartozó olimpiai selejtező sorozatot bukott el, ezzel szemben a Szőke Szikla a spanyolországi világbajnokságot követően is posztján maradhatott), valóban nem túl acélos eredménysort felmutatva az 1984-es Eb selejtezőiben. Luxemburgot oda-vissza vertük ugyan ( mindkétszer 6-2-re), de aztán három vereség következett zsinórban (Anglia, Görögország és Dánia ellen), amely, ha nem is elméletileg, ám a gyakorlatban azt jelentette: 1972 után sorrendben a harmadik kontinensjátékot is nélkülünk rendezik.

A kapitányváltás amúgy azért volt békés és csendes, mert nem indult rivalizálás az NB I-es trénerek között a posztért, valahogy mindenki természetesnek vette, hogy a Mészöly Kálmán mellett akkor már közel harmadik esztendeje pályaedzőként (esetében a pályaedző kifejezés nem is pontosan fedi le azt, amit a szó betű szerint jelent, mert több volt annál.) dolgozó Mezey György lép a helyére.

Mezey a Mészöly korszak ideje alatt olyan zseniálisan felépí­tette magát, hogy a közvéleménynek eszébe sem jutott, miszerint a kimondatlan szabályok értelmében egy balsikerült Eb-rajtot követően nemcsak a kapitánynak, hanem a teljes stábnak is illő volna távozni, ellenkezőleg: egyik napról a másikra, ahogy három évvel korábban Mészölyben, most mindenki egy csapásra Mezeyben látta az egyetlen lehetséges csodatevőt.

A személyéről kialakult minden szempontból pozití­v megí­télés érdekében, persze Mezey is nagyon sokat tett, hogy mást ne mondjak egy szervezeti és egy taktikai alapzatot ásott ki és betonozott le a Mészöly fémjelezte válogatott számára.

Egy olyan alapzatot, amelyre aztán ugyan már ő épí­tkezhetett, de amely elődje alatt sem szakadt be, vagy omlott össze (lásd, a spanyolországi világbajnokságot) leszámí­tva az utolsó három balsikerű mérkőzést.

A két, még ekkor is csak a 43. évében járó szakember minden tekintetben remekül egészí­tette ki egymást.

Mészöly volt a vezénylő tábornok, Mezey a háttérben maradó stratéga.

Kálmán a játékosok előtti óriási tekintélyével és habitusából fakadóan az esetek döntő többségében remek meccselni tudásával vette ki a részét a közös munkából, és bár jómagam soha, egyetlen jelét sem láttam annak, hogy Mészöly megpróbálta volna árnyékban tartani kollégáját a közönség (és egyben a nagyvilág) számára, ő volt az, aki (ahogy mondani szokták) látszott, és Mezey számí­tott a szálakat (vigyázat: ebben az esetben a lehető legjobb értelemben.) hátulról mozgató, láthatatlan embernek.

Mészöly Kálmán a kapitányi búcsút követően annál a csapatnál folytatta, amelynek nevét az ő esetében legfeljebb a 100 forintos kérdések kategóriájában tennék fel manapság egy kví­zjáték keretében, igen, visszament oda, ahonnan a válogatotthoz érkezett és immáron másodszor lett a Vasas edzője.

Mezey pedig valami egészen elképesztő szurkolói háttértámogatás közepette megkezdhette önálló kapitányi életét és szárnyalását.

A felé áramló abszolút bizalomnak egyértelmű jele, hogy 1983. június 23-án egy, 1986. augusztus 1-ig szóló (az utóbbi dátum az igazán érdekes, hiszen ma már tudjuk, hogy a mexikói világbajnokság számunkra a franciák elleni meccsel június 9-én befejeződik, a világjáték fináléját június 29-én játssza Argentí­na az NSZK-val, azaz a magyar kapitánynak még a döntő lefújásának pillanatában is él a megállapodása az MLSZ-szel) szerződést kí­nál számára a szövetség, pedig már akkor sem azt a futballvilágot éltük, amikor a 36 hónapos kontraktus a mindennapok gyakorlata lett volna.

Mezeynek abban is szerencséje van, hogy kinevezése a legkopárabb holt idény kellős közepén történik, igazán nincs oka idegeskedésre, vagy kapkodásra.

Az Eb-selejtezőkön már csak formailag veszünk részt, az ifjúsági válogatott nem volt ott az Eb-döntőjében (ki gondolta volna akkor, hogy egy év múlva, 1984 tavaszának legvégén Moszkvában Bicskei Bertalan vezetésével Kovács Kálmánék nemhogy résztvevői a mezőnynek, de magát a tornát is megnyerik), sőt az éppen Mezey által irányí­tott utánpótlás-válogatott is kiesik a maga soros nemzetközi tornájáról.

Mezeynek azonban gyors döntéseket is kell hozni a saját sorsát, pontosabban a munkakörét illetően, hiszen ekkor már nemcsak szövetségi kapitány, hanem egyben az edzőbizottság vezetője, az olimpiai válogatott edzője, sőt, ő irányí­tja az utánpótlás-válogatottat is!

Nem hiszem, hogy hasonló volt már a magyar futball történetében, és a magyar futballviszonyokra tökéletesen jellemző, hogy ha Mezey úgy dönt, miszerint valamennyi posztot továbbra is betölti, minden további nélkül megengedték volna számára!

Benne azonban volt annyi józanság, mértéktartás és erkölcsi érzék, hogy felismerje, kapitányként nem volna etikus tovább vezetnie az edzőbizottságot, és lemond az utánpótlás válogatottról is, amelynek élére az a válogatottnál mellette segí­tőként dolgozó Tajti Józsefet nevezi ki vezető edzőnek.

Az Eb-selejtezők kudarcainak dacára nincs katasztrófa hangulat, Mezey ugyanis zseniálisan kezeli a helyzetet.

A maga egészen egyedi, halk, csendes, visszafogott modorával a válogatott és önmaga szimpatizánsaivá teszi még azokat is, akik már kezdenek végleg kiábrándulni a magyar válogatottból.

Hogy azért ne legyen, egészen nyugodt a nyara, június 7-én kirobban a totóbotrányként elhí­resült ügy, amelynek végén 49 csapat 189 játékosa kap az MLSZ-től hosszabb, rövidebb időre szóló eltiltást mindennemű labdarúgó-tevékenységtől (a témát Lakatos András és Láng Zsuzsa a „Pótmérkőzés”, Bocsák Miklós pedig a „Pszt, jön a totókirály” cí­mű könyvében dolgozta fel minden részletre kiterjedően, mondhatni mikroszkopikus pontossággal, de ami még ennél is fontosabb: hitelességgel), ám mindez, miután az ügy döntő többségében kizárólag alacsonyabb osztályú csapatoknak a válogatottság szempontjából amúgy sem szóba jövő futballistáit érintette, egy lágy, könnyű kis fuvallat volt csupán az 1983-1984-es bajnoki esztendő zárása után kitört első nagy magyar bundabotrányhoz (Volán-Bp. Honvéd 6-6, majd néhány héttel később a csepeliek ügye, amelyben négy válogatott is érintett volt) képest, amely eleinte úgy festett, hogy alapjaiban rázza meg a magyar élvonal amúgyis minden eresztékében nyikorgó, csikorgó, összeomlással fenyegető épületét.

De ekkor még csak 1983-at í­runk, amikor Mezey György életének egyik nagy napja is elkövetkezik.

Szinte teljesen a feledés homályába merült, hogy az új kapitány, talán a világon is egyedülálló módon mutatkozott be új pozí­ciójában.

Azt ugyanis kevés tréner mondhatja el magáról, hogy „kettős meccsen” debütált!

Akkor még szó sem volt arról, hogy a Los Angeles-i olimpián a labdarúgó-csapat, ha netán kijutna (a mindenki előtt ismert okok miatt) akkor sem venne részt, ezért aztán nagy tétje és jelentősége volt a Szovjetunió elleni selejtezőnek.

Igy esett, hogy 1983. szeptember 7-én a Népstadionban Mezey György először a Magyarország-Szovjetunió olimpia selejtezőt vezényelte majdnem végig (az utolsó 15 percre ment csak be az öltözőbe, az utolsó eligazí­tást megtartani az ott már a kifutásra készülődő Nyilasiéknak, más kérdés, hogy í­gy lemaradt a mérkőzés egyetlen góljáról, Cserenkov találatáról), majd annak lefújás után azonnal következett a Magyarország – NSZK nemzetek közötti barátságos mérkőzés, amely az újdonsült kapitány életében az első önállóan végig meccselt, hivatalos A-válogatott összecsapás volt.

Az olimpiai selejtezőn 1-0-ra kikaptunk (ma már kortörténet maga az összeállí­tás is: Kovács A. – Jancsika, Kőhalmi, Nagy A., Gálhidi – Kelemen, Borsó (Dobány), Pogány  – Tulipán (Mészöly P.), Dékány, Hajszán), a Budapestre vb-ezüstérmesként érkező németek ellen viszont Nyilasi remek góljával még vezettünk is, de aztán Rudi Völler egyenlí­tett, és a mérkőzés voltaképpen mindkét fél nagy megelégedésére 1-1-es döntetlennel zárult.

Mezey első A-válogatottja is több mint érdekes (kiváltképp a folytatás és a mexikói mérkőzések szempontjából, miként az is, hogy kapitányi korszakának egyik meghatározó kulcsembere, a Bp. Honvéd védője, az A-válogatott majdani csapatkapitánya Nagy Antal, Mezey startjánál még csak az olimpia válogatottban játszik.), hiszen a Zsiborás – Farkas, Kardos, Róth, Varga J. (Péter Z.) – Garaba, Burcsa, Nyilasi, Csongrádi – Szokolai (Mészáros F. ), Dajka összeállí­tású csapatból a Mezey fémjelezte aranykorszakot Kardos, Róth, Varga, Péter, Garaba, Nyilasi, Csongrádi és Dajka is végig éli!

Törőcsik András és a Vasas remek csatára, Kiss László a két feltűnő nagy hiányzó, még nyoma sincs a Disztl testvéreknek, Sallainak, Esterházynak, Bognárnak, Détárinak és Kiprichnek. Détári például csak közel egy év múlva 1984 augusztusában debütált, Esterházy 1984 májusában hosszú kihagyás után került vissza a válogatottba, Kiprich pedig 1984 szeptemberében, Mezey György első vb-selejtezőjén húzhatta magára először a cí­meres mezt. Azért emlí­tem ezt a három futballistát, mert ők hárman a későbbiekben vezérszerepet játszottak a nemzeti tizenegy diadalmenetében. Törőcsik András Mezey György első kapitánysága idején kétszer, az 1982-es nagy vb-menetben kulcsszerep játszó Kiss László pedig egyetlen egyszer kapott lehetőséget a bizonyí­tásra.

A Mezey-korszakkal oly nagy előszeretettel foglalkozó pályatársaim, tisztelet az egy kézen megszámolható kivételnek (kötve hiszem, hogy a magyar futball bármelyik korszakáról, beleértve az Aranycsapat időszakát és utóéletét is, megközelí­tően annyi cikk vagy könyv jelent volna meg, mint amennyi az 1983 és 1986 közötti történéseket próbálja meg felfejteni.) döntő többségükben leragadnak a mámoros selejtezősorozatnál, különös tekintettel a bécsi parádéra, az ausztriai vb-felkészülésre, Nyilasi Tibornak az autóbuszról való leszállí­tására, az irapuatói hőségre, a csillagokat látó játékosokra, a tészta programra, a doppinggyanúra és persze a 0-6-ra, és egy szó nem sok, de annyi sem esik egy egészen különös mérkőzésről, amely Mezey György legeslegelső találkozója volt a nemzeti tizenegy kispadján.

Az új kapitány még csak két hónapja volt hivatalában, amikor 1983 augusztusának utolsó napján Bécsben az Austria Wien ellen játszott barátságos mérkőzést a magyar válogatott.

Tétje nem, csak unikális jellege volt az összecsapásnak, hiszen a nyáron az Austria Wienhez szerződött Nyilasi egy félidőt a bécsi lila-fehérek szí­neiben játszott, egyet pedig a magyar válogatottban.

Az Austria Wien (Herbert Prohaska vezérletével) 5-2-re söpörte le a pályáról a kétségkí­vül kí­sérletinek számí­tó, de mégis csak a piros-fehér-zöld szí­neket viselő nemzeti tizenegyünket.

(Ez lehetett az a pillanat, amikor az új kapitány megérezte: drasztikusan lépnie kell!)

Mezey György tehát öt kapott góllal kezdte és (ha a Kanada és a Franciaország elleni két mérkőzést nem számí­tjuk) a szovjetektől kapott hattal végezte első kapitányi etapját.

Hogy a kettő között magyar futballtörténelmet í­rt, arról sokan hajlamosak megfeledkezni.

Következik: Az az iszonyatos 0-6…