„Fradi nélkül nincs felemelkedés, nincs magyar labdarúgás” – interjú Bálint Lászlóval

Bálint László

316 bajnoki mérkőzést játszott a Ferencvárosban, 76 alkalommal lépett pályára a válogatottban, magyar labdarúgóként hivatalosan elsőként szerződhetett Nyugatra, kilenc hónapig szövetségi kapitány is volt. Ilyen pályafutás után meglepő, hogy Bálint László lassan húsz éve nem a labdarúgásban dolgozik, hanem saját vállalkozását igazgatja. Szerinte a mostani válogatottban jobb játékosok vannak, mint az elmúlt években, a Ferencvárost pedig akár nemzeti összefogással is meg kell menteni, mert ez az ország érdeke.

– Lassan húsz éve kivonult a magyar labdarúgásból. Tudatos döntés volt, vagy a körülmények hozták í­gy?
– Nem volt tudatos, én készültem az edzői pályára, sőt, elég gyorsan megadatott a lehetőség, hogy a szakma csúcsán, szövetségi kapitányként is dolgozzam. 1988-ban kilenc hónapot töltöttem a válogatott élén, még csak azt sem mondhatom, sikertelen időszak volt, hiszen döntetlent játszottunk Angliával és Dániával, legyőztük a törököket. De miután az akkori MLSZ-elnök, Somogyi Jenő lemondott, úgy éreztem, nekem sem kell maradnom, í­gy én is távoztam.

– Csak ezért mondott le?
– Igen, bár az utolsó találkozón Ausztriától elszenvedett 4-0-s vereség sem esett jól. De ha nem következik be az elnökváltás az MLSZ-ben, akkor nem döntök í­gy. Az osztrákok elleni, csak barátságos mérkőzés volt, messzemenő következtetéseket nem lett volna szabad levonni belőle.

– Egyszer azt nyilatkozta, befolyásolható volt, ezért nem volt alkalmas arra, hogy válogatottat irányí­tson. Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy a 0-4 szakmailag egy dologra adott választ: Détári Lajost és Bognár Györgyöt egyszerre nem lehet játszatni. Nem a saját fejemből pattant ki az ötlet, nagy volt rajtam a nyomás, elsősorban az újságok részéről. A sajtó ugyanis azt harsogta, nem lehet, hogy két ilyen játékos közül az egyik a padot koptassa. Aláí­rom, ez í­gy is van. De a meccsen bebizonyosodott, nem működik.

– Nem hiányzik a futball?
– Aki egyszer benne volt, aki komoly szinten sportolt, annak nem létezik, hogy nem hiányzik. Több mint húsz évig az életem volt a labdarúgás. De vannak realitások, nem mindig azt tesszük, amit szeretnénk. A válogatottbeli távozásom után másfél évig nem érkezett olyan felkérés, ami érdekelt volna, időközben a privát életben elkezdtem mással foglalkozni. Mire jött volna egy jó ajánlat, addigra saját vállalkozásomban elköteleztem magam. Vallom, hogy kétlaki módon nem lehet élni, ha valaki profi edző, akkor teljesen arra kell koncentrálnia.

– Mivel foglalkozik most?
– Huszonnégy éve egy ingatlanfejlesztő és hasznosí­tó céget vezetek.

– 1972-82 között tí­z éven át volt válogatott, 76 meccset játszott, szerepelt Európa-bajnokságon, olimpián, világbajnokságon. Mire a legbüszkébb pályafutásából?
– Az én időmben évente hat-nyolc válogatott mérkőzés volt mindössze, í­gy a 76 válogatottságra vagyok a legbüszkébb. Főleg úgy, hogy nálam sokkal jobb játékosok, Albert Flórián, Varga Zoltán, Göröcs János vagy Mészöly Kálmán kevesebbel dicsekedhetnek.

– Mi az, amit esetleg hiányol?
– Hiányolni csak azt lehet, ami kézzelfogható közelségben volt. Ha 1972-ben, a müncheni olimpián kicsit nagyobb szerencsénk van, akkor nem ezüstöt, hanem aranyat nyerünk a lengyelek elleni döntőben. De emlí­thetném az 1974-es világbajnokságot, amelyről úgy maradtunk le, hogy a selejtezőben veretlenül zártunk, sem az osztrákoktól, sem a svédektől nem szenvedtünk vereséget. Nagy veszteség, hiszen a világbajnokság Németországban volt, az európai helyszí­n mindig kedvez az európai csapatoknak. Pláne maradandó élmény lett volna, hiszen akkor három világbajnokságra emlékezhetnék.

Bálint a Toldi vándordí­jat veszi át

– A futballal foglalkozó könyvek mindig kiemelik, Bálint László volt az első olyan magyar labdarúgó, akinek hivatalosan engedélyezték a külföldre szerződést. Hogy emlékszik vissza minderre?
– 1979-re az ország közeledett a Nyugat felé, ez elsősorban a sportpolitikában éreztette hatását. Nagy szerepet játszott mindebben a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori vezetése Szepesi György elnökkel, aki azt vallotta, a sportban nem lehet fenntartani ezeket a határokat. Engem az Ajax hí­vott, akkori válogatott középhátvédje, Ruud Krol ugyanis a Napoliba szerződött, helyére tapasztaltabb védőt kerestek. Aláí­rt szerződésem volt, de nem kaptam munkavállalási engedélyt. Hozzáteszem, az első kelet-európai labdarúgó, aki megkapta, hét évvel később a Feyenoordba szerződő Kiprich József volt. A Fradi nyáron a BEK-döntős, a londoni fináléban a Liverpooltól vereséget szenvedő Bruges ellen játszott, és nélkülem is 3-0-ra nyert. A belga csapat vezetői megkérdezték, miért nem játszottam, mire a Fradi azt válaszolta, azért, mert aláí­rt szerződésem van az Ajaxszal, csak a munkavállalási papí­rok hiányoznak. A belgák azt mondták, ha tí­z órán belül aláí­rok hozzájuk, ugyanazokat a kondí­ciókat biztosí­tják. Aláí­rtam, és már a csapattal együtt utaztam Bruges-be.

– A mostani labdarúgók mindig azt mondják, micsoda meglepetésként érik őket a külföldön tapasztalt profi körülmények, edzések. A 70-es évek végén és 80-as évek elején is megvolt ez a különbség?
– A körülmények Magyarországon nem voltak sokkal rosszabbak, a sportágat körülvevő miliő sem volt rosszabb, emlékezzen csak az akkor fénykorát élő Népstadion 75 ezer nézője előtt játszott kettős rangadókra vagy az akkor átadott új Fradi-pályára. Különbséget csak a gazdasági helyzetből adódó, anyagi vonatkozásban lehetett érezni. Könnyedén sikerült integrálódnom, az első évben én voltam az egyetlen játékos a klubban, aki minden meccset végigjátszott, a bajnokság legjobb külföldi játékosának választottak és bajnoki aranyat nyertem. Mindezt 31 évesen, ki tudja, mi lett volna, ha fiatalabb koromban kiigazolhatok. De nem panaszkodom, mindig Albert, Farkas vagy Mészöly jut eszembe, akiknek ez a lehetőség sosem adatott meg.

– A kilencvenes évek elején potenciális befektetők megtalálásával próbált segí­teni a Fradin, de nem járt sikerrel. Üzletemberként hogyan értékeli a klubnál évek óta zajló ügyeket?
– Ha akkor a belga cég ajánlatát elfogadják, akkor a Fradi a korát megelőzve, biztos anyagi helyzetben lehetne most. Akkor a csapat nem kétes privatizációs ügyek miatt csontszegényen és gazdátlanul állna a pusztában. Megengedhetetlen, ami az utóbbi időben történt, súlyos vezetői hibák halmaza tette tönkre a csapatot. Végtelenül sajnálom, mert azt vallom, az európai középmezőnyhöz kell a Fradi. Nélküle nincs NB I, nincs felemelkedés, nincs magyar labdarúgás. Az egyedüli csapat, amelynek mérkőzéseire tí­zezer ember kimegy, ezt nem lehet likvidálni. Sőt, a rangjára kell emelni, nemzeti összefogással meg kell menteni. Ez az ország érdeke.

– Mi a véleménye a mostani válogatottról?
– A csapat elindult egy olyan úton, amely remélhetőleg szebb lesz. Az utóbbi 10-15 évben furcsa események történtek, nem a helyén kezeltünk egy-egy eredményt. Néha jött a fellángolás, hogy fiatalí­tani kell, de Várhidi Péter például teljesen ismeretlenekkel pakolta tele az együttest. Pedig azt tudomásul kell venni, az ország legjobb csapatában annak kell játszania, aki a legjobb. A mostani válogatott eredményesebb lehet, az elmúlt évekhez képest jobb játékosaink vannak, legalább három-négy olyan labdarúgónk van, aki klubcsapatában meghatározó szerepet tölt be.

(Pincési László / origo.hu, Fotó: Tuba Zoltán)