A 20. bajnokságát nyerte a Ferencváros 1967-ben

A bajnokság hajrája ugyancsak most következik, de nem lehet vitatkozni afölött, hogy a Ferencváros — már első. A hátralevő mérkőzéseken legfeljebb ott lehet változás, hogy nőni, vagy csökkenni fog-e az előny, ami azonban már sem nem oszt, sem nem szoroz …

— Ez az! Ez az, amivel — nem értek egyet! Mert számunkra igenis nem mindegy, hogy megdöntjük-e például a régen óhajtott rekordot, vagy pedig ,,szimpla” marad minden, ahogyan most kinéz …

Tessék! Tehát nincs az a fölény, hogy

LAKAT KÁROLY

dr. Juhász József és Lakat Károly

edző békénhagyná azt a bizonyos mércét. Mert, hogy a rövid bevezetőre csakis ő válaszolhatott a fenti értelemben azt mindenki eltalálta… Ám hogy teljes legyen a kép, hadd áruljunk el még valamit: Lakat Károly ezúttal egyáltalán nem akart nyilatkozni. Azaz, egészen pontosan: kicsit későbbre tartogatta megjegyzéseit, amit az is bizonyí­t, hogy kétszer is elismételte: a bajnokságról í­rni igazában csak akkor lehet, ha már — mindennek vége van …

Hanem Lakat Károly végül is nem az az ember, akit érvekkel ne lehetne meggyőzni.

— Miért ez a nagyfokú tartózkodás?
Lakat töprengett picit, s aztán — megadta magát. Mert eképpen folytatta:
— Bevallom, szerettem volna kicsit ,,múltidőben” beszélni. És elmondani az egész mellett a részeket is, olyan dolgokat, amelyek egyelőre — mivelhogy több mérkőzés még hátra van — még csak mint célocskák lebegnek a szemünk előtt. Mert az igazság az, hogy a fiúk és én — nemcsak a bajnokságért szurkolunk,..

— Hanem?
— Hanem olyasmiért is, amire talán még a közönség sem gondol. Pl. sikerül-e megdönteni a felszabadulás utáni rekordot, vagyis, hogy mi veszí­tsük el a megszerezhető pontokból a legkevesebbet. Világos?

— Persze.
— Ez ugyanis azt jelentené, hogy 1945 óta mi nyernénk a legértékesebb bajnokságot. Aztán sikerül-e megvalósí­tani, hogy mi rúgjuk a legtöbb gólt? És mi kapjuk a legkevesebbet … Még tovább: sikerül-e elérni, hogy tőlünk kerüljön ki a gólkirály is. A roppant értékes arany cipő magyar jelöltje… És végül: lesz-e csapat a mezőnyben, amely egy pontnál többet is szerez ellenünk ,..

Izgalmas kérdések valóban. Feszültség és érdekesség van mindegyik mögött, azon kí­vül — Lakat Károly egész egyénisége. Precizitása éppen úgy, mint klubszeretete, amelyről különben — mint látni fogják — a játékosok is egyértelműen vallottak, a legérdekesebbet azonban maga az elnök

KALMÁR ISTVÁN

mondta:

— Hogy meg vagyunk-e elégedve Lakattal ? Kérem… erre hadd ne feleljek. Hiszen ugyanis csak elcsépelt sablonokat mondhatnék. Ezekre pedig, gondolom, Lakat se kí­váncsi. Hadd szóljak azonban a — klubszeretetéről. Ez, azt hiszem érdekesebb lesz. A dolog ugyanis úgy áll, hogy rajongása, szenvedélye sokszor még engem is tűzbehozott. Pedig nyugodt, higgadt természetű ember vagyok. De hadd emlí­tsem — mondjuk Albertet. Fantasztikus… Sőt hihetetlen, hogy a régi sikerek felelevení­tésével micsoda erővel hatott ő rá is. Olyannyira, hogy nekem már belső meggyőződésemmé vált: Flóri például azért találta meg 1967-ben önmagát, mert Lakat Károly egyszerűen beleoperált egy igazi Fradi szí­vet… Egyébként, ha már 1967-nél tartunk … Szerintem azért nyertek a fiúk bajnokságot, mert a nagyszerű szellem kialakí­tása mellett: 1. A Ferencvárosban a játékosok zöme saját nevelésű. 2. Rendkí­vül előnyös a csapat korátlaga, ahogyan mondani szokták: csapatunk éppen a legérettebb „állapotban” van. 3. Több a klasszisunk mint a konkurenciánál — bárhol. S talán még egy dolgot: mi nem ismertünk semmiféle „számozási rendszert” 4—2—4-et, vagy effélét, mi csak — játszottunk, öt csatárral, két fedezettel és három hátvéddel. Ha az ellenfél „nyomott”, Rákosi, Albert, sőt Varga is hátrament. Ha az ellenfél hagyta: még Szűcs is támadott. Sőt! Volt eset, hogy Mátrai is kapuratört.

Szóval: a Fradi „csak” futballozott, S hogy nem is olyan eredménytelenül, azt a számok, a dokumentumok bizonyí­tják. Apropó, dokumentum… Az őszi szezon legelején, a rajt előtt Lakat az Üllői úti kézilabda pályán a szurkolók előtt beszélt terveiről, s reményeikről.

— „… bizony sporttársak, egy bajnokságra felkészülni nem is olyan könnyű. Nekem meg különösen nem volt az. Mert tudják mi történt a szezon előtt? Az, hogy visszadobták az edzéstervemet. Mert nem í­rtam bele, hogy 4—2—4-et fogunk majd játszani, vagy 4—3—3-at, esetleg 3— 3—4-et. Amikor azt válaszoltam illetékeseknek, hogy sajnos én mindezt nem ismerem, én csak futballt ismerek, amely adott esetben lehet támadó, máskor pedig védekező, azt válaszolták: „Hát… rendben van Lakat mester. De ha kudarc éri a Ferencvárost, ne másban keresse a hibát…”

Aztán szóba kerültek a nemzetközi mérkőzések is. Hát igen, ezek bizony nem hoztak dicsőséget.

— Persze… nem lehet mindent egyszerre, egy év alatt — összegezte véleményét Lakat.

Majd a játékosok kerültek sorra. S hogy mit mondtak, azt szép sorjában, hadd tegyük most ide … Egyetlen megjegyzéssel: Albert mint csapatkapitány, Juhász és Szőke esetében például kétszer is arra kérte társait: ne kerteljenek. Hanem legyenek őszinték a „végtelenségig”. Mint mondta: „ha erre nevelt bennünket a mester, éljünk vele bátran mi is”.

Éltek.

GÉCZI ISTVÁN:

— Évek óta védem a Ferencváros kapuját, de ilyen jól még nem éreztem magam. Pedig kaptam, sajnos, potyagólokat is… A baráti légkör azonban feledtette velem a gyengébb meccseket, úgy, hogy mást nem mondhatok nagyon jó volna 10—12 évig itt maradni még, ebben a nagyszerű családban. Pedig a mester szigorú … De aranyember.

NOVÁK DEZSŐ:

— Megnyertük a bajnokságot, mert edzőnk leszoktatott róla, hogy nincs rangadó-meccs és — kis csapat. Vagyis egyformán készültünk mindig, lelkiismeretesen és keményen. Ami személy szerint rám vonatkozik: ősszel, azt hiszem már jobban ment. Ez pedig azt jelenti, hogy magam is kezdek már hinni benne: talán újra jó játékost csinál Novák Dezsőből — Lakat Károly.

MÁTRAI SÁNDOR:

— Bajnokok lettünk, három okból. 1. Úgy készí­tettek elő bennünket, hogy idegileg és fizikailag mindig frissek maradtunk. 2. Olyan volt a légkör, hogy ma már én is nagyon boldog vagyok. 3. Belső hármasunk akkorát javult, hogy nem is tudom van-e. Európában még egy ilyen „trió”. Természetesen klubcsapatban. Ha gólt kaptunk, ők mindent helyre hoztak…

PÁNCSICS MIKLÓS:

— Karcsi bácsinak van egy mondása: „Fiúk, ahhoz, hogy egy magasugró biztosan vigye át versenyen a két métert, edzésen mindig kettőhúszat kell ugrania…” Nos, mi ezt mindannyian megértettük. Gyengébb meccseink voltak, de tétremenő találkozókon szí­v nélkül már soha sem játszottunk az idén. Talán csak — Pitestiben…

JUHÁSZ ISTVÁN:

— Döntő volt, hogy Karcsi bácsinál nem voltak sztárok és „szürke emberek”. Albertra éppúgy rászólt, mint teszem azt, én rám … Ez, mindannyiunkat megnyugtatót! Éppen ezért — éltünk, haltunk egymásért a pályán. Azt hiszem azonban, hogy a „kutya végülis ott van eltemetve”, hogy Karcsi bácsiról nemcsak tudtuk, de éreztük is, hogy valóban — fradista…

SZŠ°CS LAJOS:

— Ez volt az első évem a Ferencvárosban, de mondhatom, most már áldom a pillanatot, amikor Újpestről elküldtek. Egy ilyen csapatért, egy ilyen szellemű társaságért az utolsó lélegzetig képes volnék küzdeni. Főként, hogy nemcsak a fiúk. de a közönség is befogadott.

SZŐKE ISTVÁN:

—Végtelenül boldog vagyok, hogy 1967-ben nemcsak bekerültem, de állandó tagja is lettem a csapatnak. Sőt! Elég sok gólt is lőttem, ami azt jelzi, hogy az ősz folyamán megjött az önbizalmam.

VARGA ZOLTÁN:

— Határtalan az örömöm. Azt hiszem teljesen megérdemelt bajnokságunk, amit főleg annak tulajdoní­tok, hogy Karcsi bácsi egyszerűen irtózott még a gondolatától, is, hogy a csapat mereven játsszon különböző szisztémákat, „szám-rendszereket”. Mi, ahogy mondani szoktuk, egyenes, nyí­lt futballt játszottunk.

ALBERT FLÓRIÁN:

— Azt hiszem mindennél, többet mond néhány olyan eset felidézése, amikor tí­z perccel a befejezés előtt még az ellenfél vezetett, s a végén mégis mi győztünk… Nos. erre csak olyan csapat képes, ahol közösségi szellem a helyére billent. Ennek megteremtése — véleményem szerint — Lakat Károly edzőnek kétségkí­vül legnagyobb érdeme. A másik dolog; nemcsak idehaza, de idegenben, vidéken is „hozni tudtuk” magunkat. Diósgyőrött, Tarjánban például, nemcsak győztünk de jól is játszottunk időnként. Végül harmadsorban, kivételesen, hadd beszéljek magamról. Röviden. Ez volt pályafutásom eddigi legjobb esztendeje. Úgy érzem, viszonylag egyenletes formában, s többé-kevésbé jól is játszottam. Ez azonban nem volt véletlen. Ehhez — azt hiszem itt az ideje, hogy bevalljam — az is hozzájárult, hogy nagy adag dac volt bennem. Hogy kikkel szemben, nem érdekes. Tény, hogy egyesek azon a véleményen voltak a tél folyamán; ne menjek Brazí­liába, mert ez — nem tesz majd jót nekem. Karcsi bácsi — viszont — szerencsémre — más véleményen volt. Tehát — mentem. S aztán itthon: bizonyí­tani akartam. Csak azért is. Ha sikerült, nálam ennek jobban senki sem örül.

RÁKOSI GYULA:

— Hadd kezdjem azzal, hogy néhány nap múlva, október 27-én, éppen tí­z éve lesz, hogy tagja vagyok as első csapatnak. Ilyen jó évem azonban még egyszer sem volt. Nem, nemcsak az elsőség miatt, hiszen közben kétszer is nyertünk már bajnokságot, hanem azért, mert most jászottam újra egy olyan társaságban, amely baráti szellemével felülmúlta talán azt a bizonyos „kis Fradit” is, amelyik legyőzte 57-ben a nagy MTK-t. Nagyon boldog vagyok.

KATONA SÁNDOR:

— Mit mondjak? Amikor idekerültem, megviselt, idegileg teljesen összetört játékos voltam. Most: boldog, elégedett, jókedvű ember vagyok. Pedig tudom és érzem magam is: nem ment még úgy, ahogy a mester szeretné. De remélem, menni fog. Hiszen szeretnek a fiúk is, a közönség pedig — úgy érzem — befogadott engem is, akárcsak Szűcs Lajost.

Nos. nem tudjuk, mit szól majd fiaihoz „Karcsi bácsi”. Reméljük elégedett lesz, ha „végigolvassa” őket, ámbár meglepetést ugyan miért okoznának számára a mondatok? Hiszen a rajongás és a szeretet, egymás kölcsönös megbecsülése természetes dolog kell legyen közöttük: mester és taní­tvány ugyanazért harcolt 1967-ben. Hogy meglegyen a huszadik, hogy tí­z- és tí­zezrek simogassák ismét a zöld-fehér zászlót, s rajta a szí­veket dobogtató betűket: FTC.

N.L.

(Labdarúgás 1967. október)