A derbi napja – A tavasz legszebb pillanata

Már a hét elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Mert vasárnap nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 113 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kí­sérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném.

Mindez már hetekkel ezelőtt kezdődött. Ahogy kiderültek az új stadion épí­tésének tervei, ahogy szóba került, hogy talán az Újpest elleni bajnoki lesz az utolsó fellépésünk a Szentélyben (azóta már tudjuk, hogy nem ez lesz az utolsó), már akkor tudtam, az elkövetkezendő hetek a derbiről fognak szólni. Ráadásul egyből a tavasz második mérkőzésén fogadjuk az ősi riválist úgy, hogy mi simán nyertünk Pápán, a Dózsa (mert nekem azért mindig az marad, vagy ha nagyon pikí­rt akarok lenni, akkor Dósza) meg olyan verésbe szaladt bele hazai pályán, hogy azóta is gombócokat tálalnak fel ebédre egész Újpesten. A „Hatnull” emléke nekünk a bőrünkbe égett, Újpesten meg fellendí­tette a cukrászdák és az apró kegytárgyak forgalmát, sőt a stadionújságjukat is í­gy nevezték, bár ahogy hallani, a nyomdában már gondolkodnak egy „Nullhatos” főcí­men is.

A derbi napja. Egy nap, mely nem szombat éjfél után kezdődik.

Ahogy a Pápa ellen Böde befejelte a harmadik gólunkat, majd a bí­rói hármas sí­pszó után a csapat megköszönte a tábornak a szurkolást, attól a pillanattól egy 168 órás nap kezdődött el melynek minden pillanata a derbiről szól.

Feszülten készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. „Bolondnak” lenni ezen a héten annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsol az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, vagy Dragó fejesét 2000-ben! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben idegesen keresed a Fradi induló kódját a képernyőn, mert számodra az Euroví­ziós dalfesztiválon csak a „Hajrá, Fradi!” képviselheti hazánkat.

Mi szurkolók tudjuk, hogy mit jelent számunkra ez a mérkőzés. Abban csak reménykedhetünk, hogy a csapat is tudja, hiszen a várható kezdő fele még soha nem élhette át a derbi hangulatát. Ezért talán Charles Péguy í­rásait kedvelők nem haragudnak meg, ha a hí­res francia í­ró és költő egyik mondását egy kicsit átköltve üzenem a csapatnak:

Legyőzni a lilákat, ez az egyetlen valóságos és az egyetlen tökéletes győzelem.
(az eredeti szövegben nem a „lilákat”, hanem „önmagunkat” szerepel)

A várakozás, a feszültség, a legszebb emlékeket idézi fel. A két patinás klub eddig 259 alkalommal csapott össze különféle dí­jmérkőzéseken, melyből 209 volt a „hivatalos” derbi, vagyis bajnoki összecsapás. És milyen mérkőzések! Volt itt 11:1 (közte mócsing), volt 3:8 majd a „visszavágón” 7:1, volt öt nyí­lvessző, és volt a 0:6, amiről a szombati „atomtámadás” óta már nem neveznek el újságot és a torta is megromlott. Utoljára 2011 őszén játszottunk hazai pályán a Dózsa ellen. A jogtalan kizárásunkat kivéve nem nagyon volt olyan év, amikor a Szentély derbi nélkül maradt. 2012, ilyen év volt.

Vasárnap délután jön az a mérkőzés, amit minden évben várunk, amire folyamatosan készülünk, amitől azt várjuk, hogy tovább erősí­ti bennünk a Fradizmust. Vasárnap reggel már számolni fogjuk a perceket, az ebéd után felhúzzuk a gondosan kivasalt zöld-fehér mezt, nyakunk köré tekerjük a Fradi sálat, és a mérkőzésig legalább százszor eldúdoljuk az indulót. Akik vidékről érkeznek (Laudetur barátommal én is) már délelőtt indulnak, az ebéd lefújva, a forgalom elterelve, de ki törődik a derbi napján az elmaradt húslevelessel és az útzárakkal?

Mire az óra elüti a négyet, már teljesen megszűnik a külvilág, szí­vünk és a lelkünk egy másik dimenzióba kerül.

Megpróbáljuk majd kordában tartani, de mikor először meglátjuk a csapatot a játékos kijáróban, a helyszí­nen szurkolókkal együtt egy olyan „Hajrá, Fradi!” kiáltás szakad fel bennünk, melytől ténylegesen megremeg a föld.

Fiúk, ott a gyepen, rajtatok a zöld-fehér cí­meres mez, ebbe a biztatásba nektek is bele kell remegni!

2013. március 10. 16 óra 30 perc – útjára indul a derbi! A tavasz legszebb pillanata!

– lalolib –