Már a hét elején arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak. Mert vasárnap nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a 113 éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kísérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném.
Mindez már hetekkel ezelőtt kezdődött. Ahogy kiderültek az új stadion építésének tervei, ahogy szóba került, hogy talán az Újpest elleni bajnoki lesz az utolsó fellépésünk a Szentélyben (azóta már tudjuk, hogy nem ez lesz az utolsó), már akkor tudtam, az elkövetkezendő hetek a derbiről fognak szólni. Ráadásul egyből a tavasz második mérkőzésén fogadjuk az ősi riválist úgy, hogy mi simán nyertünk Pápán, a Dózsa (mert nekem azért mindig az marad, vagy ha nagyon pikírt akarok lenni, akkor Dósza) meg olyan verésbe szaladt bele hazai pályán, hogy azóta is gombócokat tálalnak fel ebédre egész Újpesten. A „Hatnull” emléke nekünk a bőrünkbe égett, Újpesten meg fellendítette a cukrászdák és az apró kegytárgyak forgalmát, sőt a stadionújságjukat is így nevezték, bár ahogy hallani, a nyomdában már gondolkodnak egy „Nullhatos” főcímen is.
A derbi napja. Egy nap, mely nem szombat éjfél után kezdődik.
Ahogy a Pápa ellen Böde befejelte a harmadik gólunkat, majd a bírói hármas sípszó után a csapat megköszönte a tábornak a szurkolást, attól a pillanattól egy 168 órás nap kezdődött el melynek minden pillanata a derbiről szól.
Feszülten készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. „Bolondnak” lenni ezen a héten annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsol az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, vagy Dragó fejesét 2000-ben! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben idegesen keresed a Fradi induló kódját a képernyőn, mert számodra az Eurovíziós dalfesztiválon csak a „Hajrá Fradi” képviselheti hazánkat.
Mi szurkolók tudjuk, hogy mit jelent számunkra ez a mérkőzés. Abban csak reménykedhetünk, hogy a csapat is tudja, hiszen a várható kezdő fele még soha nem élhette át a derbi hangulatát. Ezért talán Charles Péguy írásait kedvelők nem haragudnak meg, ha a híres francia író és költő egyik mondását egy kicsit átköltve üzenem a csapatnak:
Legyőzni a lilákat, ez az egyetlen valóságos és az egyetlen tökéletes győzelem.
(az eredeti szövegben nem a „lilákat”, hanem „önmagunkat” szerepel)
A várakozás, a feszültség, a legszebb emlékeket idézi fel. A két patinás klub eddig 259 alkalommal csapott össze különféle díjmérkőzéseken, melyből 209 volt a „hivatalos” derbi, vagyis bajnoki összecsapás. És milyen mérkőzések! Volt itt 11:1 (közte mócsing), volt 3:8 majd a „visszavágón” 7:1, volt öt nyílvessző, és volt a 0:6, amiről a szombati „atomtámadás” óta már nem neveznek el újságot és a torta is megromlott. Utoljára 2011 őszén játszottunk hazai pályán a Dózsa ellen. A jogtalan kizárásunkat kivéve nem nagyon volt olyan év, amikor a Szentély derbi nélkül maradt. 2012, ilyen év volt.
Vasárnap délután jön az a mérkőzés, amit minden évben várunk, amire folyamatosan készülünk, amitől azt várjuk, hogy tovább erősíti bennünk a Fradizmust. Vasárnap reggel már számolni fogjuk a perceket, az ebéd után felhúzzuk a gondosan kivasalt zöld-fehér mezt, nyakunk köré tekerjük a Fradi sálat, és a mérkőzésig legalább százszor eldúdoljuk az indulót. Akik vidékről érkeznek (Laudetur barátommal én is) már délelőtt indulnak, az ebéd lefújva, a forgalom elterelve, de ki törődik a derbi napján az elmaradt húslevelessel és az útzárakkal?
Mire az óra elüti a négyet, már teljesen megszűnik a külvilág, szívünk és a lelkünk egy másik dimenzióba kerül.
Megpróbáljuk majd kordában tartani, de mikor először meglátjuk a csapatot a játékos kijáróban, a helyszínen szurkolókkal együtt egy olyan „Hajrá Fradi” kiáltás szakad fel bennünk, melytől ténylegesen megremeg a föld.
Fiúk, ott a gyepen, rajtatok a zöld-fehér címeres mez, ebbe a biztatásba nektek is bele kell remegni!
2013. március 10. 16 óra 30 perc – útjára indul a derbi! A tavasz legszebb pillanata!
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?