A Fradi New Yorkban IV. – A Ferencváros kilőtte a Hamiltont

Ha az ember belelapoz a labdarúgás történelmébe, akkor érti meg igazán, milyen féltékenyen vigyáztak a baseball és a rugby ügynökei, nehogy népszerűsödjék az Egyesült Államokban a „soccer”. Dr. Mező Ferenc úgy jegyzi fel, hogy a III. Olimpiai Játékokon, amelyek 1904. július 1., és október 29. között zajlottak le St. Louis-ban, Kanada és az Egyesült Államok már összemérték erőiket. A küzdelemből 4:0 arányban Kanada került ki győztesen. Igaz, hogy – a két államot, két klubcsapat (a Galt FC, illetve a St. Rose of St Louis) képviselte, ez azonban mit sem von le a tény jelentőségéből, hogy tudniillik már több, mint hatvan éve versenyszerű „soccer” folyik odaát.

A hivatalos források, mindenekelőtt a FIFA, de maga a United States Soccer F. A. is csak az 1908-as londoni olimpia labdarúgó játékaitól kezdve ismeri el az eredményeket.

Az 1924-es, párizsi olimpiáig nem találjuk az Egyesült Államok együttesét a nevezettek között. Itt az az Uruguay üti el őket a legjobb nyolc közé jutástól — méghozzá a nem is olyan vészes 3:0-al (mi ugyanitt ugyanilyen gólaránnyal kaptunk ki Egyiptomtól) —, amely ezen az olimpián tört be az élvonalba s lett olimpiai bajnok. Ott vannak 1928-ban Amszterdamban (Argentí­na ellen 2:11), 1936-ban Berlinben (itt is rögtön az első találkozójukon a későbbi olimpiai bajnok olaszokba ütköznek, de csak nehezen adják meg magukat — 0:1 az eredmény —, pedig Pozzo világbajnokai közül Foni, Rava és Locatelli már ott vannak a csapatban), részt vesznek a londoni, a helsinki-i, a melbourne-i játékok labdarúgó-tornáin is. Igaz: eredménytelenül. És, ami a legjellemzőbb — kedves Olvasóm már bizonyára észre is vette —: az 1932-es Los Angeles-i olimpia kimaradt a felsorolásomból. Ott ugyanis nem rendeztek labdarúgó-tornát. Számomra mindez világosan mutatja a „soccer”-rel kapcsolatos USA-sportpolitikát: legyen ott egy csapatunk lehetőleg minden jelentős tornán, de csupán a punching-ball — a pofozó labda — szerepét töltse be. Kit fog addig érdekelni az Államokban a ,”soccer”, amí­g reprezentatí­v együttesük ilyen alárendelt szerepet játszik a nemzetközi mezőnyben? Hazai földre pedig — lásd Los Angeles — nem kell beengedni a világ élmezőnyét, mert esetleg a tömeg, ha megismeri igazi szépségeit, még kedvet kap hozzá s ezt csak a rugby meg a baseball-business sí­nyli meg.

Ezért korlátozódik hát javarészt a bevándorlókra a „soccer” iránt érdeklődők száma, és kecsegtet kevés reménnyel Mr. Cox vállalkozása is. De ki tudja? Ha lesz elég kitartása, és talál esetleg valami befolyásos támogatót Washington egyik „lobby”-jában (a két nagy párt kisebb politikai tömörüléseit hí­vják í­gy), talán áttöri a bűvös kört. (Igen érdekes, hogy az Egyesült Államok legnagyobb példányszámú és legbefolyásosabb napilapja, a New York Times, 1965. VII. 5-i számában nagy fényképet és terjedelmes cikket közölt a Kilmarnock elleni meccsünkről. Ennek a jelentőségét nem szabad lebecsülni.)

Minket — nagyon kedvesen — mindenesetre kiadott egy clevelandi meccsre. Július 11. és 18. között ugyanis szabadok voltunk, és Clevelandban vagy 250.000 magyar él.

Másnap, július 12-én, hétfőn, kicsit kifújtuk magunkat. Ekkor kezdtem járni a Világkiállí­tásra, amely két éve nyitotta meg kapuit, s most október 1-én zárul. Kinti tartózkodásunk alatt még kétszer látogattam el a kiállí­tásra. Külön könyv kellene minden érdekességének leí­rásához, meg — őszintén szólva — én úgy vagyok ezekkel a kiállí­tásokkal, hogy már amikor kintről rájuk nézek, fáradtnak érzem magamat. Egy-másfél óránál egyszerre nem bí­rok többet belőlük. A svéd—spanyol—svájci—holland—belga pavilonokat jártam végig s aztán a Walt Disney-landben (W. D. országában) pihentem ki magam. Itt a Donald kacsától a Miki egérig minden rokonuk, ismerősük és — Karinthyval szólva — „üzletfelük” megtalálható. Ötletes, humoros, tarka „az ország” egész felépí­tése, és bár rengeteg pénz feküdt benne, Disneynek biztos egy fityingjébe sem került, mert az egész voltaképpen Pepsi Cola-reklám volt.

Másnap, kedden délelőtt aztán egy Jet másfél óra alatt átköltöztetett bennünket az Ohio állambeli Clevelandbe. Az Ohio bővizű folyó. Öntözésre is jut vizéből. Maga a város New York és Chicago kőrengetegéhez képest szinte egyetlen zöld parknak tűnik. Apróbb kertes-parkos házai, utcáinak szellős-levegős tágassága felüdülés a milliós városok nyomasztó fülledtsége után.

A repülőtéren ugyanolyan bensőséges melegséggel fogadott bennünket a sok száz magyar, mint New Yorkban vagy másfél hete. Alig tudtunk szabadulni a gyűrűjükből. Bizony nem egynek könny csillogott a szemében. (Ez egyébként velünk is megtörtént néha.)

Délután pihentünk egy keveset, este pedig elmentünk a magyar kolónia fogadására. Ismét jelesre vizsgázott magatartásból a csapat. Kedvesek, közvetlenek voltak a fiúk. feloldódtak az ottani magyarok áradó szeretetének légkörében, táncoltak is a helybéli szépségekkel, inni azonban nem ittak és 11-kor szigorúan takarodót fújtak maguknak.

Azt kell mondanom, hogy nemesen gondolkodó magyarok vettek körül bennünket Clevelandben. Semmiféle jobboldali, reakciós célozgatás vagy provokálás nem történt, pedig tartottunk tőle. Ezeknek a magyaroknak a túlnyomó többsége már régen kint él, és éppen a régi — a horthysta vagy még a Ferenc József-i Magyarország — gazdasági nyomora vagy politikai elnyomása miatt vándorolt ki. Becsületes munkával jó kenyeret keresnek, és becsületet szereznek a magyar névnek. Első szavuk, első kérdésük mindig az „óhazával” kapcsolatos. Hogy az hogy van? Virul-e vagy szomorú, szépül-e vagy olyan nyomorúságos, mint annak idején? Hogy a törökszentmiklósi cigánysor megvan-e még, és megvan-e a Fő utcában a Török-fürdő s a Hűvösvölgyben a Nagyrét? Mi meg felelünk, felelünk, felelünk s egyszerre csak nekünk is belesajdul a szí­vünk, hogy valóban, megvan-e? … mintha mi is tudj’ isten mióta kódorognánk már a világban. Megfigyeltem eddig is: általában tí­z nap után jelentkezik először a honvágy. Szép csöndesen. Egy étkezésnél, egy újságstand előtt vagy levélí­rás közben. Aztán lassan hangot kap, mint itt Clevelandben is, hogy „már csak három mérkőzésünk van hátra és megyünk haza, ugye”?

…

Itt a Kossuth-szobor kavart fel bennünket. Gyönyörű parkban áll a dús szakállú Nagy öreg életnagyságúnál jóval nagyobb figurája — alacsonyka volt igazában — s ahogy néztük, körülöttünk a sok magyar, mintha csak odahaza lennénk. Belőlünk is kibuggyantotta a honvágy első nagy hullámát.

Ridegebbek, mások itt az emberi kapcsolatok, mint odahaza. Nehogy félreértés essék: bennünket mindenütt igen melegen, barátian fogadtak, de ahogy a vendégeskedés véget ért, más emberek lettek, ők, egymás között. „Itt pénzt keresnek, otthon pedig élnek az emberek” — mondta az egyik s úgy hiszem, telibe talált.

A magunkfajta ember számára például igen furcsa az az állatkultusz, ami ott kinn folyik. Mi meghökkenünk, ha látjuk, hogy gyerekkocsiban kutyát tolnak, és felháborodunk, vagy legalábbis hitetlenkedünk annak hallatán, hogy egy milliomos öreg nő egész vagyonát a kutyájára hagyta. Pedig megtörtént. Ha egy kutyával történik valami baj az utcán, százával állják körül. Egy embert észre sem vesznek. Érthetetlen, ugye? Pedig í­gy igaz. Mi is szeretjük az állatokat, de … de mit magyarázzak? Az odaát, az már torz dolog.

Nem kis gondot okozott nekem szakmailag az a csütörtöki mérkőzés, amelyet a Magyarok Világszövetségének serkentésére iktattunk programtervezetünkbe.

Karába

Három évvel ezelőtt az MTK is idelátogatott New Yorkból és már Pesten jelezték, hogy nem clevelandi csapatot kapunk ellenfélnek. Nincs-e kifogásunk a kanadai Hamilton ellen? — kérdezték, mert az bármelyik ottani egyesületnél méltóbb partnerünk lehetne. A csapat, teljes nevén Primo Hamilton FC, többszörös kanadai bajnok. Jelenleg a második helyen áll. Középfedezete, Paterson, voltaképpen a Glasgow Rangers játékosa, csak mivel kanadai születésű, eredeti szerződése szerint nyárra hazajöhet vendégszerepelni. Vannak köztük angolok, skótok és a Triestina egy olasza. És ebben a csapatban rúgta a labdát két évvel ezelőtt néhány ezer dollárig Czibor is. Egy fél évi vendégjátékra hí­vták meg. Bár egy ideig közönségsikere volt, hamar ráuntak, mert igazi tudásából alig maradt már valami. Vissza is tért a családjához Barcelonába. Ma bizony, jószerével már a felesége tartja el az egykor kiváló, de gyönge jellemű játékost. Hat gyerekük van. Öt lány, egy fiú.

Ebben — a ma hétesztendős fiúcskában — látta Czibor labdarúgó-pályafutásának folytatóját, mindenkinek vele büszkélkedett. És három évvel ezelőtt, négyéves korában egy páternoszter levágta a gyerek lábfejét. A balszélső apa minden álmának vége szakadt. Ivott azelőtt is. Utána még többet. Ma meg benn ül naphosszat az asszony presszójában. És ha valahol magyar fociszagot érez, tüstént ott terem. Bilbaóban is ott volt. Két dolog pótolhatatlan az életében: a hazája és a fia lábfeje. Az igazi lábfeje, és az igazi hazája.

Szóval, visszatérve szakmai gondjainkra, a lejátszott három mérkőzés után már az őszön töprengtünk. Egyre jobban féltettük a fiúkat attól, hogy túljátsszák magukat, hogy megviseli szervezetüket a folytonos éghajlat-környezet változás. Bár — mint í­rtam is — magatartásukat csak dicsérhetem, a sok kí­sértés: vendégeskedések, fogadások, miegymás mégsem voltak veszélytelenek. Végül is fiatalemberekről van szó és ebben a korban senki sem angyal. Én sem voltam az.

Tudtuk, hogy a Hamilton — angolok, skótok, olaszok, magyarok ellenére — nem első vonalbeli együttes. Hétközi edzőmérkőzésnek tekintettük hát a találkozót. Az is volt. Kissé bágyadt világí­tásnál — ez volt az első esti mérkőzés Clevelandben —, de kellemes környezetben, néhány mérföldnyire a várostól, a Cloverleaf Speedway-n játszottunk este fél 8-as kezdettel. A pálya mérete nem a mi — európai — méretünk volt, és talaja csupa buckás fűcsomó. Vigyázni kellett hát. Albertet pihentettem. Mátrai egy félidőt játszott.

Magáról a mérkőzésről az egyik legnagyobb helybeli napilap, a The Plain Dealer július 16-i száma í­gy számol be:

Több, mint nyolcezer kiéhezett soccer-imádó rándult ki tegnap este Cloverleaf Speedway-be, ahol a budapesti Ferencváros kilőtte a pályáról a kanadai Hamiltont. Az eredmény 6:0.

Az európai élvonalba tartozó labdarúgók számára csak idő kérdése volt, mikor mutatják be igazi tudásukat, mikor vegyék birtokukba az egész játékteret. Rákosi Gyula lőtte az első gólt vagy 18 méterről a jobb kapufa mellé.

A mérkőzés igazi sztárja, Fenyvesi Máté azonban csak a második 45 percben kapcsolt rá, de akkor aztán lökhajtásos sebességgel. Négy gólt rúgott egymás után. A mérkőzés igazi látványossága a fejesgólja volt…!

Nekem öröm volt látni, hogy Karába éledezni-lélegzeni kezd a csapaton belül, ahol eddig nem jutott elég levegőhöz, nem találta a helyét. És még valami: nem Rákosi Gyuszi, hanem Juhász Pista rúgta az első gólt, és a Fenyő „csak” hármat rúgott. Egyet Varga Zoli és egyet Karába. Különben minden úgy van, ahogy a „The Plain Dealer” í­rja. Fenyő valóban igen tetszetősen játszadozott az ellenfelével. Hogy játszott volna, az túlzás. Torino, Bécs, Manchester — a Népstadion: ott játszik a Tüske.

A közönség, amelynek kilencven százaléka magyar volt, azt kapta tőlünk, amit várt. Körülfogtak, és szinte magukkal sodortak bennünket. Sajnos már éjjel két óra is lehetett, amikor visszatértünk a szállodánkba. Érthető hát, hogy másnap, pénteken — július 16-án — elég kimerülten hevertünk végig a New York-i Croydon szálló ágyain.

Chicago és Cleveland után „vidéki” utaink befejeződtek, a torna második fordulójának minden találkozójára New Yorkban került sor. Alig értünk Clevelandból New York-i szállásunkra, amikor megkaptuk otthonról az értesí­tést, a bajnokság nyitányára, a Dózsa meccsre, tehát augusztus 1-re mindenképpen Budapesten kell lennünk. A jobbik énünk, vagy a jobbik eszünk feltétlenül helyeselte a döntést. De hát nemcsak ilyen van az emberben.

És tudott dolog, hogy ha a csapat versenyben van, méghozzá komoly nyerési eséllyel, jobbik én ide, jobbik ész oda, nem szí­vesen mond le arról, hogy végigjátszhassa. De hát nem volt „mese”. Nekünk, vezetőknek az értesí­tés után egyetlen — kétirányú — feladatunk maradt: megértetni a fiúkkal a helyzetet, azt, hogy a bajnokságnak és az EK-nak háttérbe kell szorí­tania minden mást és ezzel egyidejűleg a torna rendezőivel is őszintén közölni a legújabb fejleményeket.

Eddig nem beszéltem Mr. Schwarzről, Mr. Cox jobb kezéről. Engedjék meg, hogy most mutassam be: 63 éves, középtermetű, ritkás hajú férfi. Nős, már a gyerekei is azok. Legkülönösebb ismertetőjele, hogy ő az a Schwarz Ernő, aki a húszas évek elején a Fradi, sőt két í­zben a magyar válogatott jobbösszekötője volt.

A magyar labdarúgás legnehezebb évei voltak ezek. Az országban infláció tombolt, a vesztett háború s a kegyetlenül levert forradalom nyomában társadalmi bizonytalanság — a labdarúgásban az álamatőrség legrosszabb korszaka. A kor legnagyobb játékosai, Schlosser, Konrád II, Schaffer és a többiek külföldre távoztak, itthon pedig vergődtek a csapatok. Schwarz Ernő ebben az időben rúgta nálunk a labdát. Az MTK 1915 óta változatlanul tartotta vezető helyét a bajnokságban, de az 1921/22-es bajnokságban már ráijesztett nagyon a Fradi: mindössze egyetlen ponttal maradtak a megközelí­thetetlennek tartott kék-fehérek mögött. És ezt is csak meggondolatlanságuknak köszönhették, mivel a döntőn egy kétes 11-es miatt levonult a csapat, s í­gy az MTK kapta a két pontot. Schwarz Ernő is ott lépkedett lefele a Hungária úti pályáról a többiekkel. (Ennek a bajnokságnak egyébként a kispesti profiper volt a legnagyobb szenzációja: kettős könyvelés mögé rejtették a KAC gazdasági emberei a játékosoknak dugott pénzösszegeket. Nem mintha a többi csapat különb lett volna, de hát náluk nem jöttek rá. Szét is szedték a csapatot, legjobbjaik kiléptek a süllyedő hajóból.)

1922/23-ban a harmadik helyre esett vissza az FTC, az MTK és az UTE mögé. Schwarz Ernőnek mégis ez volt a legsikeresebb szezonja. Ott volt a csapatban, amelyik biztosan, 2:0-ra verte a bajnokság éllovasát, az örök rivális MTK-t. (Igaz, ott volt abban a csapatban is, amelyik a Megyeri úti pálya avatóján 2:1-re kikapott az UTE-tól.) És 1922-ben volt két í­zben válogatott, mindkét alkalommal külföldi mérkőzésen. Július 2-án Bochumban 40.000 néző előtt játszott a németek ellen. Gól nélküli döntetlenre. A Fogl-gát (a hí­res újpesti Fogl II—Fogl III) hátvédpár és a Kertész II, Mándi, Blum-fedezetsor előtt játszott Schwarz Ernő jobbösszekötőt. És nemsokára rá, július 13-án Helsinkiben lépett pályára, és 1:0-ás félidő után 5:1-re verték Finnországot. Az első és az utolsó gólt ő rúgta. Itt nemcsak azért volt könnyebb dolga, mert gyengébb volt az ellenfél, hanem mert a középcsatár klubtársa, a hí­res Pataky-Pityke volt, aki „tette” neki a labdát. Ez volt játékos-pályafutásának csúcsa.

Most pedig itt ült velem szemben a Croydon halljának egyik sarkában. Elmondtam neki őszintén mindent. Meg is értette tüstént a helyzetünket, de azért vakarta a tarkóját, töprengett erősen. Nyilván azon, hogyan „adja el” az ügyet a főnökének, Mr. Coxnak. Aztán a vállamra vert, hogy „oké”, de értésemre adta szépen, csomagolt formában, hogy engedékenységért engedékenység jár. Amit én egyelőre ugyan nem értettem, de elvileg elfogadhatónak tartottam a kijelentést.

Hátra voltak a fiúk.

Tudtuk, hogy morognak majd, hiszen igen nagy volt a valószí­nűsége annak, hogy megnyerjük a tornát, de tudtuk azt is, hogy ez a gárda elég érett a helyzet megértésére, a feladatok józan mérlegelésére.

Mészáros József

(folytatjuk)