Évek óta tudtam, hogy egyszer eljön az észbontó, felfoghatatlan pillanat; amikor a telefonvonal másik végén a Mari lesz, aki majd mond egy szót, de legalább is egy félmondatot, én meg azzal a szóval, vagy félmondattal nem fogok tudni mit kezdeni.

Majd habogok, meg dadogok valamit, ami a lényeget tekintve nem szól semmiről, hiszen ugyan mi lehet értelmesen mondani egy olyan hajnali hí­rre, amely a feleség által arról értesí­t, hogy életednek egyik főszereplője, egy, hozzád majdhogy nem a szüleid szintjén közel álló ember… nincs többé.

Mit mondasz a szavakat a zokogástól szintén csak kereső asszonyának, amikor közben már azt a fotelt nézed, amelyben az évtizedek során összeszámlálhatatlanul sokat ült, név- és születésnapokon, húsvétkor, karácsonykor, vagy, csak úgy…

Nézem a mára már megkopott, szakadozott, roskatag fotelt (nincs az a pénz, amiért felújí­tatnám) és őt látom benne, ahogy csippent felém a szemével, jelezve: ideje lenne egy kis szódát nyomnom a poharába a fröccséhez, aztán ahogy apám felé fordul, és azt mondja: Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →