Jegyzet
Kijutni bolondulásig
Olvastuk: Novák Dezsőre emlékeztek Tapolcán
Szombat reggel hét óra, Tapolca. Hideg van, szakad az eső, aki csak teheti a meleg takaró alatt bújik meg, ember nincs az utcán. Kivéve néhány elvetemültet, akik a helyi legendáról, a nagyszerű olimpikonról, Csermák Józsefről elnevezett rendezvénycsarnokba tartanak. Egész nap dolgozni fognak. Nem fizetésért, sőt, ők fizetnek érte. Hétvégén, Budapesttől közel 200 km távolságra. A jutalmuk nem lesz más, mint több tucat gyerek mosolya és a gesztus, hogy újra megemlékeznek a Fradi legendájáról, Novák Dezsőről. Engem ért a megtiszteltetés, hogy eltölthettem velük egy napot. Ők a Tempó, Fradi! “legénysége” és érdemes magáról az eseményről is írni néhány sort.
Elásott kincsesláda
Magyar edzők Portugáliában – Negyvenhárom érem az első negyedszázadban
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 61.
A legvonzóbb állás, garantáltan bukás a vége…
„Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által hivatalosan kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor speciel egyáltalán nem hatotta meg.
Mi már akkor a Rózsadomb alján lévő, csendes kis budai utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van, a mi hadseregünkkel azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 60.
Dárdai Pál és Király Gábor volt a két királycsináló…
Utólag, persze mindenki azt mond, amit csak akar, de kötve hiszem, hogy a Bernd Storck nevű német állampolgárt 2015 februárja táján (az utánpótlás futball világában anyanyelvi szinte jártas néhány magyar edzőn, illetve a Herthánál vele együtt dolgozott Dárdai Pálon és Király Gáboron kívül) bárki is ismerte Magyarországon!
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 59.
A mini-zsenibe már akkor beleszeretett egy ország, amikor még csak beszélt a futballról…
Dárdai Pál (aki ezekben a napokban éppen a német sportsajtó egyik sztárja, hiszen a Hertha BSC sorra nyeri a meccseit és összehasonlíthatatlanul jobban szerepel, mint azt a bajnokság indulásakor akár a legelfogultabb szurkolói várhatták volna) 2014. szeptember 26. és 2015. július 13. között volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.
Ebbe a kilenc hónapba hét mérkőzés fért bele, közülük kettőt (az oroszok ellen a Fradi- stadionban – vereség, a litvánok ellen Debrecenben – győzelem) barátságos alapon játszottak, öt viszont „vérre” ment!
Vb-ezüstérmes Fradi-legenda a Don-kanyarból
A bevezető – „nulladik” – rész után jöjjön az első a II. világháború és a magyar futball kapcsolatával foglalkozó sorozatunkban: az alábbiakban Sárosi I György labdarúgó, Sárosi II László vízilabdázó és Sárosi III Béla labdarúgó katonai szolgálatáról lesz szó. Mindhárman szolgáltak a II. világháborúban, de nem mindegyikük került ki a frontra, és nem is mindegyikük harcolt. Sárosi doktor – mindhármuk közül a legismertebb, legelismertebb – egészen a keleti hadszíntérig jutott, ám aligha harcolt a frontvonalban, állítja egyik szakértőnk. Keleti hadszíntér? Ez a Donnál csatázó 2. magyar hadsereg harcmezeje, mondja másik (történész) szakértőnk. Sárosi Gyurka a Don-kanyarban? Igen! – tudta meg a Nemzeti Sport Online. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 58.
Pintér a sifonérba Dárdai a trónon…
A (mindenkori) MLSZ-vezetést gyakran lehetett tohonyasággal, tétovasággal, tehetetlenséggel vádolni, olyan villámgyorsan azonban még egyetlen egy összetételében sem cselekedett, mint az északírekről elszenvedett budapesti vereség után.
A történtek még annyira frissek, mint a hajnali négykor sütött kifli reggel hatkor, így nem is annyira a kapitányváltás kronológiája, mint inkább a háttere és a mindenkit meglepő döntés következményei az igazán érdekesek és tanulságosak.
Azt hiszem, bátran kiindulhatunk abból, hogy (szinte mindenki ellenállását legyőzve) Csányi Sándor 2013 decemberében nem azért nevezte ki Pintér az első számú magyar edzővé, hogy 263 nap és öt mérkőzés elteltével leváltsa…
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 57.
Régebben munkanélküli, mint ameddig szövetségi kapitány volt…
Az amszterdami, megsemmisítő 1-8 után Egervári Sándor már a mérkőzést követő sajtótájékoztatón lemondott tisztségéről („Felelősséggel tettem eddig a dolgomat, de egy ilyen vereség után úgy tisztességes, ha egy kapitány azonnal felajánlja a lemondását. Én is ezt tettem!”), holott, ha az 1-8 (mondjuk) csak 1-3, akkor egyáltalán nem biztos, hogy távoznia kellett volna…
A bukaresti 0-3-ig (amelyet aztán követett a hollandiai katasztrófa, nem sokat számít, hogy közben itthon 5-1-re megvertük az észteket) senkinek sem volt különösebb baja a kapitánnyal, arról nem is beszélve: az utolsó körre még mindig maradt egy mákszemnyi esélye a válogatottnak arra, hogy az alapvetően kitűzött célt, a pótselejtezőt érő második helyet megszerezze.
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 56.
Az utóbbi húsz év kapitányát elsöpri
legsikeresebb a népharag…
2013. október 11-én a hollandok Amszterdamban úgy kicsontozták a magyar válogatottat, mint a Fény utcai hentesmester a hosszúkarajt.
Kész lidércnyomás volt az a kilencven perc, a magyar nép futballszerető része csak ült a televíziós készülék előtt és nem akart hinni a szemének.
Ahogy Robbenék átrobogtak rajtunk, az több volt, mint megalázó, még akkor is, ha ugyanennek az esztendőnek a tavaszán a Puskás-stadionban lejátszott 1-4 alkalmából már volt szerencsénk megtapasztalni, milyen az, amikor a világ egyik legerősebb válogatottja játszik velünk (vb-selejtezőnek nevezett) edzőmeccset.
