Jegyzetek
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 13.
„Vert sereg élén, mégis koronával a fején távozott…”
Baróti Lajos, a magyar labdarúgás történelmének szövetségi kapitányként legtöbb meccsét jegyző szakvezetője, 1978. június 10-én Mar del Platában az argentínai világbajnokság harmadik magyar csoportmérkőzésén ült utoljára a nemzeti tizenegy kispadján.
A mérkőzésnek számunkra nem volt jelentősége: az argentinoktól és az olaszoktól elszenvedett vereséget követően matematikai esélyünk sem maradt a továbbjutásra.
Ellenfelünket, a franciákat sem lelkesítette különösebben a mérkőzés, hiszen velünk együtt már a hazautazásukat szervezték. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ez jó mulatság, férfimunka volt!
Vártam a Győr elleni rangadót. Nem csak azért, mert ebben az évben először léphettem be a III. Szentély „szkenner-védett” kapuján. Kíváncsi voltam az újra vetett fűre, arra, hogy vajon mennyien gondoljuk úgy, hogy a szombat délutánunkat a Fradinak szenteljük és főleg arra, hogy vajon a felkészülési mérkőzések győzelmi sorozata mennyit is ér egy erős ellenféllel szemben. No meg arra, hogy a Hajnal-Ramirez-Varga trióval mennyivel lettünk erősebbek, hogy velük milyen hadrendet választ a Mester. A Dunaújváros és a Csákvár nem volt igazi felmérő még akkor sem, ha az előbbi otthonában szenvedtünk egy kicsit, bár a győzelmünk egy pillanatig sem forgott veszélyben. A Győri ETO mégis csak más, még akkor is, ha nincs velük a Mágus és Horváth Edét is lecserélték egy négykarikás autómárkára és Póczik, Burcsa, Hajszán és Szentes helyett már légiósok próbálják újra felidézni a régi szép időket. Sajnos már nálunk sem a Pusztai, Szabó, Nyilasi, Máté csatársor rohamozza az ellenfél kapuját és ha már „véletlenül” ez a négyes jutott az eszembe, akkor természetesen minden Fradistának 1974. szeptember 25-e ugrik be (vajon miért is?), amikor az Üllői út eredményjelzőtáblája majdnem kiakadt, oly sokszor kellett Szabó Feri nevét egymás után leírnia (pontosan ötször!). Nem akarok igazságtalan lenni, a győrieknek is számos szép emlékük van az Üllői útról, gondoljunk csak csak 80-as évek elejére, amikor két alkalommal éppenséggel nálunk harcolták ki a bajnoki címüket. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 12.
„Otthon én most egy hazaáruló vagyok!”
1966. július 23-án (angol idő szerint úgy hat óra tájban) Baróti Lajos, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a sunderlandi Roker Park öltözőjének fapadján ült és végtelenül el volt keseredve.
Akkor már világszerte számon tartott edzőként (túl volt az 1964-es Eb-n szerzett bronzérmen, s a harmadik világbajnokságán vezette a válogatottat, ennél több szerepléssel akkor még csak Sepp Herberger és Walter Winterbottom dicsekedhetett) pontosan tudta: válogatottja csak úgy, mint négy évvel korábban Chilében, ismét nagy lehetőséget szalasztott el. Bár volt annyira remek szakember, hogy tudja azt is: Rancaguában, a csehszlovákok elleni 0:1 alkalmával összehasonlíthatatlanul közelebb álltunk a győzelemhez és a továbbjutáshoz, mint ezúttal, amikor ugyan szintén csak minimális különbséggel (1:2) kaptunk ki a szovjetektől, sőt, két hatalmas esélyünk is volt az egyenlítésre, a játék összképe alapján a „CCCP” feliratot viselő ellenfél sokkal jobban játszott, végig uralta a meccset és teljesen megérdemelten jutott a legjobb négy közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Három pont, plusz hiányérzet
Egy héttel ezelőtt, amikor az I. Novák Dezső Utánpótlás Emléktorna gálamérkőzésén bevonultak a csapatok az öröm mellett a szívem is elszorult egy kicsit. Bár a mérkőzésen nem léptek pályára, de a három „doktorandusz” jelenléte, az a tény, hogy felhúzták a mezt és kivonultak a többi „öreggel” – ezzel is tisztelegve a volt játékostárs emléke előtt – a tapsvihar mellett a legtöbb Fradi szurkoló szívét kérdések halmaza kezdte dobogtatni. Fenyvesi Máté, Géczi István, Juhász István – nem csak legendák, nem csak doktorok, nem csak VVK győztesek és bajnokok, hanem egy olyan Ferencvárosról „mesélnek”, amikor a 3E nemcsak szimbólum volt, hanem maga az élet. Azt minden Fradi szurkoló tudja, hogy idén, június 23-án, 50 éves lesz a Ferencvárosi labdarúgás történelmének legszebb, legértékesebb serlege. A VVK döntőn Fenyvesi Máté szerezte (a 74. percben fejelte) a gólt, Géczi István a kaput zárta le, Juhász István a középpályán úgy száguldozott mint egy Forma-1-es autó. Tapolcán Őket látva a kezdőkörben óhatatlanul kérdések özöne öntött el. Vajon leszünk még Európa tetején, vajon mikor leszünk bajnokok, mikor nyerünk magyar kupát, mikor lesznek olyan játékosaink akik bekerülnek a legtöbb mérkőzést játszók „galaktikusok” közé? Vajon mit hoz nekünk 2015 tavasza? Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 11.
Csak a döntőtől voltunk nagyon messze…
1962. június 10-én Chile Rancagua nevű városában Baróti Lajos soha nem látott közelségébe jutott annak, hogy edzői pályafutásának olyan csúcsára jusson, amely (ma már tudjuk) a vb-döntőt játszó Dietz Károly (1938) és Sebes Gusztáv (1954) kivételével egyetlen trénernek sem sikerült Magyarországon.
Tény: volt némi esélye arra, hogy a magyar válogatottal akár a fináléig meneteljen, ám a kopár tények ezzel szemben azt mutatják: a csoportkör megnyerése után, a negyeddöntőbeli vereség miatt az első adandó alkalommal már utaztunk is haza.
A magyar nép mégis katarzisként élte meg ezt a világbajnokságot és egyáltalán nem ok nélkül. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 10.
A „kőbe vésett” Ezüstcsapat, amely vb- döntőt érdemelt volna…
1959. június 28-án a Népstadionban a magyar válogatott (75 000 néző), ahogy akkoriban fogalmazták: nemzetek közötti, barátságos mérkőzésen 3:2-re legyőzte Svédország legjobbjait.
Egyetlen nap híján pontosan egy évvel jártunk az 1958-as világbajnokság döntője után, ahol a svédek 5:2-re kikaptak ugyan a toronymagasan a mezőny fölé emelkedő braziloktól, a Hamrin, Gren, Liedholm és Skoglund fémjelezte kék-sárgáktól a döntőbe jutás ténye (saját szurkolóik, és a világ futballtársadalma előtt) majdhogynem felért annyival, mintha megnyerték volna a világjátékot. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 9.
Baróti svédországi válogatottja az Aranycsapat csontváza volt csupán…
Baróti Lajos első szövetségi kapitányi időszaka olyan esztendővel kezdődött, amelynek a világbajnokság volt a koronaékszere.
Elvileg az ’54-es „kudarcezüstöt” kellett volna feledtetnie a magyar válogatottnak, amelyet, persze még a legelvakultabb honi futballszurkolók sem gondoltak komolyan.
Jó és sok okuk volt erre.
Az 1958-as svédországi vb-n szereplő magyar válogatott sem személyi állományában, sem játékerejében, sem magán a tornán mutatott játékában egy napon nem volt említhető Puskásékkal.
Pedig a szakvezetés valóban mindent (talán a kelleténél, az egészségesnél is többet) megtett a jó szereplés érdekében. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 8.
Baróti, mint a kapitányok egyharmada…
Bukovi Márton lemondását a szövetségi kapitányi posztról (az érintetten kívül) mindenki őszintén sajnálta.
1957 nyarán olyan nagyságrendekkel emelkedett ki az edzői karból, hogy szinte lehetetlennek látszott a pótlása.
Teljesen kézenfekvő lett volna, hogy a Bukovi kapitánykodása alatt a válogatott mellett végig edzőként dolgozó, de 1957 júliusától a Bp. Honvédot is gardírozó Sós Károlyt állítsák a helyére, ám ez a megoldás fel sem vetődött a döntéshozókban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 7.
Bukovi tudta: búcsúzni csak győzelemmel szabad….
Ha nagyon szigorúan vesszük, akkor minden idők egyik legnagyobb tudású, ha nem a legtekintélyesebb magyar edzőjének, Bukovi Mártonnak nem lenne helye ebben a sorozatban, ami az 1901 és 2014 között a válogatott kispadján megfordult kapitányok tündöklését és bukását hivatott felidézni.
Néha azonban nem a kapitányként levezényelt mérkőzések száma, hanem részint a találkozók eredményei, részint azok a pályán kívüli történések követelnek helyet a kiválasztottnak, amelyek méltán illesztendők a „nem mindennapi esetek” feliratot viselő dossziéba.
Márpedig a mindenki által tisztelt, a szurkolók körében is hihetetlen megbecsültségnek és elismertségnek örvendő Marci bácsi a magyar futball szó szoros értelmében vett forradalmi időszakában volt a nemzeti tizenegy szakvezetője.
A politikának más dolga volt akkoriban… Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 6.
Az Aranycsapat 12. játékosát sem Sebes Gusztávnak hívták….
Sebes Gusztáv, az 1952 után Aranycsapattá átkeresztelt nemzeti tizenegy szövetségi kapitánya 1956. június 9-én Lisszabonban ült utoljára a piros-fehér-zöld színekben pályára kifutó csapat kispadján.
A Portugália-Magyarország mérkőzés 2:2-re végződött, abból a csapatból, amely az „évszázad mérkőzését” kezdte Londonban, hatan voltak a pályán.
A fent említett „utoljára” kifejezés azonban kapásból pontosításra szorul, hiszen a válogatott (nyilván anyagi okokból), ha már olyan messzire repült, Lisszabon-Budapest néven játszott még egy meccset öt nap múlva, amelyet 3:0-ra megnyert. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
