Jegyzetek
Játékra fel!
Nem, ezúttal nem futballistáinkat szólítjuk fel, a játékot kedvelő fradistákhoz szólunk.
Az FTC Baráti Kör és a Tempó Fradi Alapítvány hagyományteremtő szándékkal játékot szervez a Fradival a Fradiról, a Fradiért, a Fradiban. A Fradi névhez illesztett összes ragnak megvan a maga jelentősége.
Feljegyzések a fotelból – Fábián „parádé” után megérdemelt győzelem
Kicsit nehéz egy olyan hét után a jelenről jegyzetet írni, amikor a múltra való emlékezés során szerkesztőtársam olyan mérkőzéseket „varázsolt” elő az adatbázisunkból, mint az 1995-s Real Madrid elleni 1:1, a 2004-s Feyenoord elleni 1:1 és a legendás 1974-s Liverpool elleni 0:0. Három döntetlen, de milyen csapatok ellen és milyen nemzetközi kupákban! Ezek közé „préselődött” be a Paks elleni 0:0 és a mai Honvéd elleni bajnoki. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, hiszen egyrészt nincs sok értelme bármit is belemagyarázni a jelenünkbe, másrészt számomra a dicsőséges múltunkra való emlékezés mindig erőt ad ahhoz, hogy elviseljem a jelent és bízzak a jövőben. Sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy az elmúlt 10 évben túl sokszor kellett a múlthoz fordulnom. 2004 óta csak Ligakupát nyertünk, melynek csak „eszmei” értéke van (ahogy a Szuperkupának), a Fradi dicsőségtablóján csak a végén kullog. Persze 2013-ban annak is örültünk, hiszen egy remek meccsen győztük le a Videotont és ha igaz a régi bölcselet, miszerint aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem is érdemli, akkor talán az előbb említett „kullogás” is gyorsabb ütemre tud váltani. Jó lenne egy olyan bölcselet is, mely meg tudná előre jósolni, hogy a jelenünk mikor fogja követni a múltunkat és mikor fog felkerülni arra a bizonyos aranytáblára, ahol jelenleg 28 évszám szerepel. Ahhoz sajnos nem kell jósnak lennünk, hogy a reménykedéssel induló 2014/15-s bajnokság sem fog aranybetűvel íródni. Sajnos, ez a realitás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Ködbe burkolt döntetlen
Nem volt szándékomban egyből bírálni az MLSZ sorsolási szisztémáját, hiszen tudom, hogy Európa többi országában is bonyolítanak le bajnoki fordulót, de sokunk számára nem a „legszerencsésebb” megoldás mindenszentek napján mérkőzést rendezni. Amúgy is egyre kevesebben járnak szurkolni, amit az emlékezés napja valószínűleg még nagyobb mélységekbe fog taszítani. Ennek persze nincs köze az elmúlt hónapokban kialakult „helyzethez”, egyszerűen vannak dolgok melyek még a Fradinál is fontosabbak. Emiatt fordulhatott elő először ebben az évben, hogy a „fotelszurkoló” nem a bérelt helyén, a Szentélyben szurkolta végig a Paks elleni bajnokit, hanem a szoba magányában. Mert bár sok mindennel én sem értek egyet, de élőben mégis csak más impulzusok érnek, mint a fotel kényelmes ölelésében. Hiányoztak a barátok, hiányzott a közel 2 órás zötykölődés Pestig, és még akkor is hiányzik az Aréna hangulata, ha tudom, manapság messze nem olyan élmény Fradi meccsre járni, mint évekkel ezelőtt. Nincs „földet rengető” szurkolás, helyette van kongó stadion, nincs megegyezés, helyette van ellentét és már nem csak a szurkolók és a klub között, de már szurkolók is minősítik egymás és akkor még finoman fogalmaztam. Lándzsát ezután sem fogok törni senki mellett, hiszen én szkenneres vagyok – de nem szurkolás ellenes. Ebből a kettősségből meg képtelenség kitörni, hiszen mindkét „érv” mellett ott van a töretlen Fradizmusom, mely hálót fon bármilyen józan érveléssel szemben. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Igazságos „tiki-taki”
A tegnap esti El Clásico után megnézni egy mérkőzést nem a legkönnyebb feladat. Még akkor sem, ha az egyik csapat éppenséggel a szívünk egyik fele, mely nem csak azért dobban, hogy életet leheljen belénk, hanem azért is, hogy megőrizze és tovább vigye a örökké bennünk élő 3E üzenetét. Ráadásul péntek este belenéztem a lilák meccsébe is, a nézőtéren voltak vagy ötszázan, de a tegnapi 5 mérkőzésen sem voltak 7 ezren, miközben a Bernabéu Stadionban 81 ezren szurkolták végig a spanyol „örökrangadót”. Ha ehhez hozzávesszük a mindenki által ismert spanyol-katalán ellentétet óhatatlanul is a román-magyar ugrott be először, teljesen más előjellel. Madridban nem voltak üres szektorok, nem foglalkoztak az ellentétekkel, csak a focival. Tudom, ott van pénz bőven és a spanyol fővárosban hazánk lakosságának harmada él, de akik jól ismerik labdarúgásunk történelmét azok tudják, voltak idők amikor a magyar pályákon is teltházas meccseket rendeztek… és még foci is volt javából. De most hagyjuk el Madridot, hiszen nekünk ma Debrecenbe kellett mennünk és nem azért a bizonyos pulykakasért, hanem győzelemért. Titokban reméltem, hogy csak a kocsis ketrecéből fog kiugrani a kakas és nem a mi tarisznyánkból fog kiesni a három pont. Pedig elég jól ismerem a két csapat debreceni statisztikáját, mely szerint az eddigi 40 Debrecen-Fradi mérkőzésből mi csak 10-t nyertünk meg, mely a Fradi dicsőséges múltjában is „elrettentő” példaként szerepel. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Sima győzelem, paprikás hangulat
Szombat délután a mérkőzésre igyekezvén (közel két órás autókázás) a szokásos „pletykálkodáson” túl azon elmélkedtünk Laudetur barátommal, hogy vajon ötvenen túl mi az a mágneses erő mely még mindig ilyen erővel vonz az Üllői út 129. felé. Nem kell GPS, nem kell térkép, de még sofőr sem, a jó öreg autó már magától elpüfög és talán csak akkor nézünk ki a szélvédő mögül amikor valami útakadály tornyosul előttünk. Az elmúlt hónapokban volt belőlük néhány, a magyar útépítés olyan csigalassúsággal tette a dolgát, mint a magyar válogatott legutóbb Feröer-szigeten, ahol az Atlanti-óceánból kikandikáló miniállam amatőr játékosai közel egy órán át úgy játszadoztak a mieinkkel, mint anno Lakat Karcsi bácsi legendás Fradija a Liverpool-lal. Ebben van egy kis túlzás, de mivel apámtól annyi „mesét” hallottam élete meccséről (köztük a kedvencem: Varga Zoli annyiszor fűzte be „smittet”, hogy az angol elmehetett volna a két utcával arrébb lévő kötődébe dolgozni), néha akkor is előtüremkednek apám szavai, amikor a hasonlat egy kicsit sántikál. De visszatérve a két órás zötykölődés céljára, tegnap délután főleg azon bosszankodtunk (tudjátok mindig kell egy kis energia), hogy vajon a magyar labdarúgás irányítóinak miért is fontosabb a tévé közvetítés, mint maga a szurkoló. Még a pestiek számára sem idilli szombat este 11 óra magasságában hazatalálni és akkor még nem is beszéltünk olyan „őrült” szurkolókról mint a C4-s miniszektor (szerkesztőtársam zseniális választása) tagjai, akiket az Üllői út 129. mágneses ereje kéthetente az ország különböző településeiről szippant össze. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Átütőerő nélkül nincs győzelem
Vajon mit lehet írni egy olyan mérkőzés után ahol nem érdemeltünk vereséget? Most biztos lesznek olyanok akik a fejükhöz kapnak, hogy miket hordok itt össze, de én az első perctől kezdve úgy éreztem, a Diósgyőr semmivel sem jobb, semmivel sem tud többet mint a Fradi. Persze a győztest gólt most le kell „számítolni”, hiszen bennük volt egy kis gólocska, bennünk meg nem. Ha most nagyon pikírt akarnék lenni, akkor örömködhetnék azon, hogy legalább Szivics mesternek szereztünk egy jó napot, hiszen ezzel a vereséggel nekünk már túl sok keresnivalónk nem lesz a dobogó környékén. Ez meg fájó, emiatt meg nincs is kedvem a hazaiak mesterével foglalkozni. A mérkőzés után, sőt közben is, Doll mestert az infarktus kerülgette. Meg is értem, hiszen a múltheti játékunkhoz képest még jól is teljesítettünk, de amíg a csapatban nincs átütőerő, nincs igazi lendület és amíg a csapatnak nincs egy igazi vezére, addig ezeket a meccseket sorra el fogjuk veszteni. Ez ellen pedig jelenleg túl sokat nem is tudunk tenni. Az sok mindent elmond a játékunkról, hogy a csapat szűrőjének kellett labdát szereznie és a játékot irányítania. A labdaszerzés munkaköri kötelessége, de a játék szervezése már nem. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Cukic volt aki állandóan buzdította is a csapatot, akkor vereségen sem szabad csodálkoznunk. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Fehér zsebkendős reményvesztés
Nem tagadom, amikor először olvastam a C-Közép felhívását a fehér zsebkendős integetésről, rossz érzéseim támadtak. Először természetesen a spanyol fehér kendős „integetés” ugrott be, melyről tudjuk, elégedetlenséget jelent, sőt, egyértelmű utalást közvetít, hogy a szurkolóknak elegük van abból, ami a csapat körül zajlik. Tudom, a felhívás külön „fejezetet” szentel arra, hogy itt nem a spanyol módit akarjuk utánozni (nem az edző-csapat-elnök elleni a tiltakozás), egyszerűen csak békét, nyugalmat és főleg egyetértést szeretnénk. A másik gondolatom magával a „fehér” jelképpel kapcsolatos, mely a történelem viharaiban sok esetben nem csak a megtisztulást volt hivatott jelképezni, hanem az erőszakot és a kegyetlenséget is, mindezt a tisztaság színében ágyazva. Természetesen nem akarok semmit sem belemagyarázni a vasárnapi fehér kendős lobogtatásba, csak egyszerűen unom és el is szomorít, hogy hetek óta demonstrálunk, sípolunk, fehéret loboghatunk és még sem történik semmi. De aztán felrémlett Shakespeare örökérvényű gondolata, miszerint sokszor épp a szenvedély az mely eltalálja, mit az értelem és a józan ész nem bírna soha sem megoldani és új értelmet kapott az egész kezdeményezés. Amikor kivonultak a csapatok majd felhangzott a Fradi himnusz, magam is lobogtattam a fehér zsebkendőt, bár abban akkor sem voltam biztos, hogy az a szenvedélyes Fradi szeretet, mely betöltötte a lelátót, megoldást fog hozni. Pedig szükség lenne rá, a Dózsa elleni vereség után még Doll mester is a megbékélés mellett tette le a garast, hiányolva a bíztatást, a szurkolást. Mert anélkül a Fradi csak félkarú óriás. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Egy nap utóélete – szeptember 26.
1954. szeptember 26. Első hallásra a születésnaposokon kívül másnak valószínűleg nem sokat jelent ez nap. Eseményként a „gúgli” csak a Toya Maru komp tragédiáját adta ki, melynek egy tájfun okozta a vesztét. A hírességek közül Craig Chaquico rockzenész születésnapját említi, aki a Jefferson Starship gitárosaként tépte a húrokat, méghozzá elég jól. Bár nálunk nem voltak annyira ismertek, de mivel jómagam a nyolcvanas években szenvedélyes bakelit gyűjtő voltam, így megfordult a kezeim között egy-két albumuk, melyek közül a Spitfire igazi mestermű. Gondolom a fociszurkolók nem a rockzenére kezdtek asszociálni 1954 kapcsán, hanem egy szóra, mely jelzőként indult, majd szimbólum, védjegy lett az idők folyamán. Természetesen az Aranycsapatról van szó, de annyit már megtanultunk az évek során, hogy a berni „tragédiát” 1954. július 4-én éltünk át. Azt persze nem nehéz kitalálni, hogy egy olyan oldal mely a Ferencvárosi labdarúgás történetével foglalkozik, az „találhatott” egy olyan mérkőzést, egy olyan nevet a mai naphoz, melyről valamilyen formában érdemes megemlékezni. Az már a „szerencse” kategóriájába tartozik, hogy egy legendás Ferencvárosi labdarúgó utolsó mérkőzése mellé még egy olyan első válogatottbeli találkozó is került, melynek van zöld-fehér utalása, de emellett a történelem „sötét” korszakára is rávilágít.
Feljegyzések a fotelból – „Csendes” vereség
A 213. derbi napja nem indult úgy, ahogy szokott. Nem volt gyomorgörcs, nem volt meg az a bizsergés mely igazi ünneppé változtatta volna a vasárnapot. Pedig feszülten kéne készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. Bolondnak lenni a derbi napján annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, Dragó fejesét 2000-ben vagy Leonardo szólóját ez év tavaszáról! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben lelki szemei előtt nem valamelyik véget nem érő sorozat pereg, hanem a BL csapatunk 1995. áprilisi Megyeri úti 3:1-es emlékezetes győzelme. Atyaég! Emlékszel? Megyeri út, 22 ezer néző, fergeteges hangulat, Keller „Kohut-szögből” szerzett bombagólja, majd Lisztes 30 méterről lőtt parádés találata amit Páling szemfüles gólja zárt zöld-fehér keretbe. „Hol van már a tavalyi hó!” – Francois Villont idézve rázzuk meg a fejünket, mert nem csak az emlékezetes 1995/96-s szezon tűnt el, de az a fajta idegi bénultság is, mely egy Fradi-Dózsa meccs előtt költözik belénk. Jó lenne tudni az okát, bár sejtjük, sőt talán tudjuk is, de még sem akarjuk megfejteni és még sem akarjuk keresni a megoldást. Inkább hadakozunk egymással, vénázunk és bénázunk, inkább egy óriási kivitetőt állítunk a Sas árnyékába, buszokon szállítjuk a szurkolókat (ilyen kevés Fradista régen volt már a Megyeri úti derbin) a Népligetből Újpestre az M0-n mint ha városnézésre mennének, vagy inkább a fotel süppedő ölelésébe zuhanunk és azon elmélkedünk, hogy vajon hová is tűnt az a bizonyos hó. Nagyon nincs ez jól, tudja ezt mindenki, de a közeledés helyett inkább „tolódunk”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Az esőisteneket is legyőztük
A régmúlt azték mitológiában Tlalok-nak és segédjeinek volt dolguk rendesen, hiszen ők gondoskodtak a vízről, mely az életet adja azóta, amióta élőlények vannak a Földön. Persze az Istenek is gonoszkodtak néha és olyan esőfüggönnyel ölelték körbe Tenocstitlant, hogy az aztékok az Istenek békítése érdekében áldozatokat mutattak be. Tegnap este fél hat tájékán az azték esőistenek úgy gondolták, kibővítik határaikat és olyan zuhataggal ajándékozták meg az Üllői út környékét, amilyent ritkán látni. Tudom, nem csak ott zuhogott, hanem az egész országban (már napok óta), mely miatt volt elmaradt mérkőzés, félbeszakadt találkozó és volt olyan is, mely inkább hasonlított vízilabdára, mint focira. Amikor Laudetur barátommal úgy három óra környékén az autóban ülve alig látva a „szobalány” szorgos tevékenysége miatt azon tanakodtunk, hogy vajon mi fog ránk várni a Szentélyben még mi sem gondoltuk, hogy lesznek olyan pillanatok amikor a halasztás réme fog az agyunkba fészkelődni. Aztán mire Pest határába értünk, eltűnt az eső szőnyegbombázása, sőt még a napi is kikandikált néhány pillanatra a felhők körül. Ez meg bőven elég volt ahhoz, hogy a Felcsút elleni mérkőzésre koncentráljuk minden erőnket. Amit el is intéztünk azzal, hogy kötelező feladat a három pont megszerzése. Négy óra magasságában arra azonban nem nagyon számoltunk, hogy egy óra múlva Tlalok és segédjei nem csak a mi tűrőképességünket teszik próbára, hanem az új Szentély gyepszőnyegét is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
