Jegyzetek
Feljegyzések a fotelból – MegDOL(L)gozott győzelem
Nem tudtam reggelig várni az írással. Pedig mire hazaértünk Laudetur barátommal, az óra már 10 óra felett járt, de úgy éreztem, ha egyből nem adom ki magamból az örömet és a feszültséget olyan „kárt” okozok saját boldogságomnak, amit örökre bánni fogok. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a mai derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy „öregedő” Fradista, aki ma olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra vetése meghaladja az „írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték a délutánt (plusz néhány órát az estéből) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a 214. derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 16.
A munka kapitánya egy döntetlenbe bukott bele…
Illovszky Rudolf nagyon közel állt ahhoz, hogy szövetségi kapitányként olyan eredményt érjen el a magyar válogatottal, amilyet korábban soha senki.
Talán csak egy 11-esnyire volt attól, hogy Eb-döntőt játszhasson!
Igaz, azt is kevesen gondolták volna, hogy az 1972-es Eb-finálés részvétellel mind a mai napig ő lesz az utolsó mohikán. Azóta nemhogy a legjobb négy közé (történetünk idején még négy csapat játszott a döntő szakaszban, ez 1976-ban is így maradt, utána előbb nyolcra, később 16-ra emelkedett a végjátékban szereplők száma, mígnem eljutottunk odáig, hogy mostanában éppen egy 24-es létszámú Eb-n való részvételért vívjuk a selejtezőket) képtelenek vagyunk kijutni, hanem távol maradtunk (még leírni is megrázó) tíz kontinensviadalról, amelyhez hasonlóval voltaképpen csak a földrész futballtörpéi „dicsekedhetnek”. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Magunknak tettük nehézzé
Vajon húsvét nagypéntekén véget ér Dibusz Dénes „gólböjtje”, és ha igen, azzal véget is ér a 11 mérkőzéses veretlenségi sorozatunk? Ezek a kérdések jutottak eszembe ma reggel miközben az áruház húsos pultjánál próbáltam kiválasztani az idei húsvéti sonkát… mely sonka csak a nevében (vagy talán még abban sem) hasonlított gyerekkorom füstölt sonkájára, amit apám már péntek este kitett az ebédlőasztal közepére. Akkor még nem nyúlhattunk hozzá, a szavaival élve pihentette és érlelte másnapra. Amit eleinte még el hittünk, de mikor másnap reggel felkelve kisebbnek véltük a sonkát, kételkedni kezdtünk az érlelés folyamatában, de akkor jött anyám „cinkos” mosolya és meséje az éjszaki kisegérről mely pillanatok alatt elfeledtette a sonkafogyás igaz történetét. Ráadásul a szombati nap nálunk már a sonkafőzésről szólt és amikor a füstölt illat átlengte a konyhát órákig képesek voltunk anyánk mellett toporogni a konyhában. Arra nem nagyon emlékszem, hogy régen játszottunk-e nagypénteken bajnokit, de ahogy a sonka, úgy a hétvégi menetrend sem a régi. Szerencsére a csapat jelenlegi formája és eredményessége már a régi időket idézi. Fél éve nem kaptunk ki, hét tétmérkőzésen Dibusz nem kapott gólt, mellyel olyan legendákkal került egy „listára”, mint Csikós Gyula és Géczi István. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feledhetetlen volt az élmény
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 15.
Kapitányi visszatérés, riói karnevállal…
Illovszky Rudolf első (megbántottság, sértettség miatti) lemondása után 1967 decembere és 1970 júniusa között olyan mélyrepülésbe kezdett a magyar válogatott, amelyre a sportág hazai történelmében addig talán még soha nem volt példa.
A helyzet súlyosságáról elég annyit mondani, hogy 1969. december 3-án, egy Marseille-ben rendezett világbajnoki pótselejtezőn 4:1-re kikapunk Csehszlovákiától, amely azt jelenti: a világbajnokságok történetében először nem jutott ki a magyar csapat a soros tornára.
Addig csak akkor hiányoztunk, ha mi magunk nem akartunk részt venni. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Emlékezetes Fradimeccseim – bevezető a második részhez
„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”
Emlékmű avatás
VVK 50 – A kupasiker 14 legszebb pillanata
Az ötvenes évekre a világ labdarúgását „felügyelő” FIFA kezdte kinőni a korlátait. Az egyes földrészek nagyobb önállóságot akartak, szerettek volna kontinens viadalokat rendezni válogatottjaik és klubcsapataik számára, melynek eredményeként 1954-ben megalakult a FIFA európai regionális szervezete, az UEFA. Eddig az időszakig Európában egyedül a Közép-európai Kupa létezett (a Fradi 1928-ban és 1937-ben is megnyerte a KK-t illetve az Újpest ugyancsak kétszer végzett az élen), de a labdarúgás rohamos fejlődésével – melyhez hozzájárultak Európa történelmi eseményei is 1940 és 1956 között – egyre nagyobb igény jelentkezett olyan Európai kupákra, mely már nem egy szűk „régió-t” (Közép-Európa) foglal magában, hanem Angliától az akkori Szovjetunióig mindenkit, aki tagja az UEFA-nak. Először a bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) illetve Vásár Városok Kupája (VVK) került megrendezésre 1955-ben (érdekesség, hogy a VVK, később az EVK még a FIFA égisze alatt született meg és csak az 1971/72-es kiírástól került az UEFA ellenőrzése alá már UEFA-kupa néven), majd 1960-tól a kupagyőztesek viaskodtak a KEK sorozatban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Intelem, libacomb és egy tökéletes vasárnap
A magyar labdarúgás történetében a Ferencváros-MTK mindig is örökrangadónak számított. Azt persze én is tudom, hogy erre a „titulusra” elsősorban a két csapat 112 éves múltja adja az érvet, és főleg a 20-as és a 30-as évek összecsapásai, melyek igazi társadalmi események voltak akkoriban. Azokban az években nem csak a pályán, de a kulturális életben is „összecsaptak” a hívek és olyan glosszák jelentek meg a sajtókban, melyeket a mai, egy kissé túlérzékeny világunkban nem is jelenhetnének meg. A történelem viharai ezt a fajta előcsatározást végleg kiírták a kulturális életből, gondoljunk csak az MTK vesszőfutására a 40-es években, a Fradi helyzetére az 50-es években, melyek bár összekapcsolták a két csapat sorsát, még sem tudott idővel visszatérni az örökrangadók társadalmi „fillingje”. Ettől függetlenül voltak olyan baráti közösségek, ahol nem feledték a két csapat közötti „különbséget”. Ilyen volt nagypapám is, akinek szomszédja, üzlettársa (vagyis helyesebben seftelő társa a hatvanas évekből) MTK szurkoló volt. Mivel a két öreg szinte naponta ugratta egymást, így az örökrangadók előtti és utáni tréfák természetesek voltak a családban. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 14.
Egyetlen mondat, amely halálos sebet ejtett egy remek kapitányon…
Nagy formátumú edző volt, mégis csak kínkeservesen, nagyon nehezen lett szövetségi kapitány.
Ahhoz képest, hogy 1958 februárjában a Vasas Ajax elleni BEK-mérkőzésén már ő ült a piros-kékek kispadján, majd néhány hét múlva a Real Madrid elleni elődöntőkön vezényelte Bundzsákékat, 1966 augusztus 10-én történt kinevezéséig közel egy évtized telt el.
Ekkor adta hírül a Népsport: „Az MLSZ elnöksége, keddi ülésén, Illovszky Rudolf előterjesztése alapján tárgyalta a válogatott csapat őszi programját. Baróti Lajos szövetségi kapitány szabadságon van, így Illovszky megbízást kap szövetségi edzői minőségben a csapat körüli teendők elvégzésére.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
