Jegyzetek
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 20.
Kocsis Lajos kisarkalja magát a válogatottból, lesarkalja Szőcs Jánost a kapitányi kispadról…
Magyarország nem az az ország, amely „egy Wales elleni” futballvereséget megbocsájt!
No, nem mintha nem lett volna már komoly gyakorlatunk a „bárdok” elleni kudarcok tekintetében (emlékezzünk csak: 1958-ban a svédországi világbajnokságon az Aranycsapat maradékával, plusz olyan, később Európa-klasszissá vált futballistákkal, mint például Tichy Lajos, kettőből kétszer nem tudtuk legyőzni őket, a vb-nyitányunkat jelentő 1:1-et követően, az akkori szabályok szerint „pótselejtezőre” kényszerültünk, és veszítettünk 2:1-re) az mégis a totális magyar futballkatasztrófával volt egyenlő, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban azt kellett végigszenvednie a 25 000 nézőnek, hogy egy akkoriban még voltaképpen mindig „futballtörpének” számító ország válogatottja az ajándékba kapott csikóbőrös kulacson kívül, az Eb-selejtezők két pontját is viszi haza magával Cardiffba.
Feljegyzések a fotelból – Úgy alakult…
A vasárnapi záró forduló előtt már csak egy kérdés foglalkoztatta a Fradi szerelmeseit. Vajon a szerdai Magyar Kupa döntőbe jutás után, amit Doll mester finoman fogalmazva sem nevezett elfogadható teljesítménynek, vajon milyen arcát mutatja majd a csapat? Ráadásul a hétvégi fordulók olyan eredményeket hoztak melyekre a magyar média úgy csapott le, mint a Fradisták az új Sasra. „Ha a Fradi nem nyer Pécsett, akkor a Videoton már bajnok” – kevés olyan online felület volt mely kihagyta ezt a bulvárhírt, mert ugye a Fradi nevével mindent el lehet adni. Arról már kevés helyen emlékeztek meg, hogy a mai napon lettünk 116 évesek, igaz, az „csak” történelem, és az „csak” a magyarságunk része. Ennél fontosabb volt a Videoton edzőjének egy kissé pökhendi nyilatkozata, miszerint „mindenki ott nézi a Fradi-meccset, ahol akarja”. Kiragadott mondat volt a főcím és értem én, hogy a Videoton már bajnoknak tekinthető (csak halkan jegyzem meg, nekik ez lesz a második, nekünk meg 28 van!), és valószínűleg a szívük szakad meg, hogy nem tudnak hazai pályán ünnepelni. A sorsolás „szeszélyének” következtében legközelebb csak az utolsó előtti fordulóban játszanak otthon, így ha megismétlődött volna az a csúfság, mely 1992. szeptember 12-én az Üllői úton – amikor is a Pécs szakította meg a 22 mérkőzéses győzelmi sorozatunkat -, akkor a Videoton játékosai Carrillo szavaival élve, „aztán ha úgy alakul és lesz rá igény, összejöhetünk valahol.” Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 19.
Egy különös szövetségi kapitányi kategória: „futottak még…”
Hogy a magyar futball voltaképpen a kezdetek óta tartó (1901) szárnyalása nem is annyira a két elveszített vb-döntő (1938, 1954) után, hanem az 1969. decemberi, marseille-i vereséggel tört meg (és tart gyakorlatilag – kis szünetekkel – mind a mai napig) az a szövetségi kapitányok cseréjének gyakoriságán is hajszálpontosan nyomon követhető.
Ha csak Sebes Gusztáv 1949-es színrelépésétől indulok, akkor Sós Károly 1969-es búcsújáig is találok két olyan masszív korszakot (Sebes 66 meccs, Baróti 117 meccs), amely részint a bizalomról, részint a kiegyensúlyozottságról, részint a tudatos kapitányválasztásról tanúskodik.
Az igazi káosz akkor uralta el a sportágat, amikor a csehszlovákok itthon tartottak bennünket az 1970-es mexikói világbajnokságról. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranylábúak – Zalka András meséli…
Köztudott, hogy a hatvanas évek Fradi-sikereiben milyen nagy szerepe volt az edzőknek, elsősorban Mészáros Józsefnek és dr. Lakat Károlynak. De az eredményeket a kölyök-, az ifjúsági és a tartalékcsapat mestereinek is köszönhetjük, akikre kevesebb fény esett.
Az egyik ilyen edző Zalka András volt, aki a Testnevelési Főiskolán betöltött tanári állása mellett a Fradi első csapatánál, majd az ifjúságiaknál is nagyszerű munkát végzett.
Emlékeimben Zalka úgy jelenik meg, ahogy tréningruhában magányosan ül a földön a Gyáli úti „hátsó földes” pályán a deszkapalánk mellett, a közönséggel szemközti oldalon és figyeli az ifjúsági csapat játékát a vasárnapi matinén.
A kiváló sportújságíró, egykor a Fradi-ifi szépreményű csatára, Lakat T. Károly 17 évesen került a keze alá. így emlékezik:
– Bandi bácsi egyike volt azoknak, akik a legnagyobb benyomást tették rám. Játékosként ilyen nagy tudású edzővel korábban nem találkoztam. Úgy éreztük, mintha Helenio Herrerához kerültünk volna. Ő volt az első, aki táblára rajzolta és úgy magyarázta el nekünk a taktikát. Korát megelőzve teljes letámadást követelt tőlünk attól kezdve, hogy az ellenfél kapusa kidobta a labdát. Amellett, hogy kiváló tréner volt, nagyon jól is rúgott. Gyakran versenyeztünk abban, ki tudja többször az alapvonalról külsővel a kapuba csavarni a labdát anélkül, hogy az leesne.
És most Zalka Andrásé a szó. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Gálaelődás
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen gála után nem találom a szavakat. Mintha lebénultam volna, három órával a bírói hármas sípszó után csak ülök a gép előtt és képtelen vagyok egyetlen értelmes mondatot is kipréselni magamból. Tudom, hogy a felhőtlen öröm néha gúzsba köti az embert. Egy régi bölcselet szerint ha az öröm nincs megosztva, az fiatalon hal meg. Pedig a boldogságnak mindig tárgya van, mert mindig valami miatt vagy boldog. Egy olyan érzelem, melynek létezése egy külső dologtól függ. Az örömnek viszont nincs tárgya. Létezik benned anélkül, hogy bármilyen megmagyarázható érved lenne. Az ő létezése hasonlít a Napéhoz. Éget, hála a saját szíve tüzelésének. Akik ma kint voltunk a Szentélyben a nap égető sugaraival kísérve egy olyan boldog 90 percet élhettünk át, melyről ha ókori görög verselő lennék, ódákat zengenék. De nem vagyok sem görög, sem költő, csak egy „öregedő” Fradista, akinek 2015 tavasza a legszebb emlékeit idézi meg. Ugye emlékeztek 1992 tavaszára? Akkor ha jól emlékszem 13 győzelem mellett 2 döntetlennel értünk a csúcsra. Akkor Diósgyőrben volt a gálaelőadás, ma meg a Groupama Arénában. És nem csak a mérkőzésen, de előtte is. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 18.
ÉS AKKOR: JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK… JÖTTEK A CSEHSZLOVÁKOK…
1969. december 3-án este a marseille-i Velodrome-stadion esőtől áztatott gyepén halálos sebet kapott a magyar labdarúgás!
Nincs ebben semmi túlzás, a csehszlovákok elleni 1:4-es vereség (amely azt jelentette, hogy 1970-ben nem leszünk ott a mexikói világbajnokságon) olyan erővel taglózott le mindenkit, aki akár vezetői, akár edzői, akár játékosi, de akár csak szurkolói szinten érintett volt a futballdrámában, mint korábban talán az ’54-es vb-döntő elvesztése. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – Kölcsönhármas visszajár
Foteles történetem közel 5 éves időszakában kétszer fordult elő, hogy a jegyzetet egy olyan mérkőzésről írom, amit élőben nem láttam. Egyszer talán a nátha döntött ágynak, egyszer meg családi esküvő állt az „utamban”. Akkor még azt hittem, hogy egy ideig az lesz az utolsó esküvő a családban, de hát az élet néha tud csavarni a dolgokon, így szombat délutánra újra berendelt egy boldogító igent. Néhány nappal ezelőtt találkoztam az ifjú párral és tettem egy kósza próbát a kérdésemmel: – Nem lehetne elhalasztani ezt az esküvőt? A mosolygós ara pillanatok alatt vált igazi „fúriává”, ha tehette volna mind a tíz körmét belém marja, de ebben szerencsére megakadályozta, hogy éppen aznap volt találkozója a pedikűrössel. így csak villámokat szórva fordult felém: – Tán tudsz valamit amit én nem? Ennél a pontnál éreztem, hogy talán egy esküvő előtt álló arának nem kéne ilyen kérdést feltenni, el is öntött a zöld pír, de a vőlegény még időben lépett. – Ugye Fradi meccs lesz szombaton? – kérdezte nevetve, melyre már az ara is megenyhült, de egy lágy „gyomrost” azért bevitt. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mit csináltam volna, ha úgy döntenek, az esküvőt április 12-én rendezik meg. A derbi napján… a tavasz ünnepén. Az már bizony komoly szakítópróba lett volna (a pont után képzeljenek oda egy mosolygós smile-t). Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Aranylábúak – Rátkai Laci meséli…
Rátkai első bajnoki mérkőzésén Faragóval, a Honvéd kapusával (Fotó: Képes Sport)
A régi fradisták közül nekem Rátkai Laci az egyik kedvencem. Kedvencem lehetne sikeres játékos-pályafutása alapján is, de még többre becsülöm, hogy nem csüggedt el azután sem, amikor húsz éves korában egy szerencsétlen összecsapás nemcsak a térdét, hanem a legnagyobb álmait is összetörte. Játékosként, a fiatalok és a felnőttek edzőjeként és sportvezetőként egyaránt nagyszerű munkát végzett.
Laci 1944-ben született. Első bajnoki mérkőzésén 1963 márciusában ott ültem a Népstadionban, amikor az erősen tartalékos Fradi meglepetésre legyőzte az első helyen álló Honvédot és elindult a bajnoki cím felé. Egy másik emlékem a Fradi-ifi 9:0-s győzelme a Tatabánya ellen az Üllői úton, amikor Laci egymaga hatot lőtt, az egyiket hanyatt vetődve.
A Fradival három bajnokságot nyert és tagja volt az 1965-ben Vásári Városok Kupáját nyert csapatnak. 1963 és 1967 között 68 díjmérkőzésen 22 gólt szerzett, majd a szombathelyi Haladásban 1968 és 1974 között 113 bajnoki meccsen huszat. Harminc évesen abbahagyta a játékot, de maradt a Haladásnál és az ifjúsági csapatot edzette. Az első csapat vezetőedzője volt 1979-80-ban, majd 1984 és 1987 között. Volt szakosztály-igazgató, utánpótlás szakágvezető és elnökségi tag is. 1983-84-ben az utánpótlásválogatott edzője.
A Fradiban olyan emlékezetes mérkőzéseken játszott, mint a Galatasaray elleni BEK-meccsek 1963-ban, a következő évi Húsvéti Tornán a Rapid és az Austria elleni találkozók, a bajnokságban a Dózsa (4:1) és a Tatabánya (6:1) elleni nagy győzelmek. Az 1965-ös VVK-sorozatban Rómában a frissen operált lábával hatalmas kapásgólt lőtt, de játszott Bilbaóban és Manchesterben is. Egy évvel később újabb nagy győzelmek részese: az MTK ellen 7:1, a Dózsa ellen a bajnokságban 5:3 és a kupában 6:3, az Ózd ellen Dalnoki Jenő búcsúmérkőzésén 6:0.
A legendás 1963-as Fradi ifinek Rátkai Laci volt a kapitánya. Abból a csapatból csaknem mindenki sokra vitte: világklasszis lett Páncsics és Varga Zoli; sokszoros válogatott és nemzetközi szintű játékos Géczi, Juhász és Szőke; stabil NB-I-es focista Horváth Laci és Szántay. És talán lehetett volna még egy világklasszis: Rátkai Laci, ha nem sérül meg. Egy igazán hozzáértő, Varga Zoli is így gondolta: „Tessék elhinni, a Rátkai Laci nagyon nagy focista lesz.” (Labdarúgás 1964 július)
És most Rátkai Lacié a szó. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
„Ó kapitány…kapitányom!…” – 17.
Sikerkapitány lehetett volna, mégis a bukás és a kudarc szimbóluma lett…
Ha mereven ragaszkodnék az alapelképzeléshez, mely szerint e sorozatban a magyar futball eddigi 51 szövetségi kapitánya közül csak azoknak a munkásságával foglalkozom részletesen – a legnagyobbak esetében akár több fejezeten át – akik a poszton eltöltött éveik, vagy a nemzeti tizeneggyel elért eredményeik alapján kiemelkedő és meghatározó személyiségei voltak a honi labdarúgásnak, akkor Sós Károly nem soroltatna a kiválasztottak közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
Feljegyzések a fotelból – MegDOL(L)gozott győzelem
Nem tudtam reggelig várni az írással. Pedig mire hazaértünk Laudetur barátommal, az óra már 10 óra felett járt, de úgy éreztem, ha egyből nem adom ki magamból az örömet és a feszültséget olyan „kárt” okozok saját boldogságomnak, amit örökre bánni fogok. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a mai derbiről sem könnyű papírra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hívjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy „öregedő” Fradista, aki ma olyan élménnyel gazdagodott, melynek papírra vetése meghaladja az „írói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték a délutánt (plusz néhány órát az estéből) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a 214. derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
