Emlékezetes Fradimeccseim 24., avagy Nyí­l meggyógyult

CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK, DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK

1977. március 5. FTC — Diósgyőri VTK 3:1 (0:0) Üllői út, 20 000 néző.
Jelenlegi számí­tásaim szerint az 1781. bajnoki mérkőzés, összesí­tésben a 3199. A DVTK ellen ”elődjeit beszámí­tva” a 50. bajnoki, összesí­tve a 55. mérkőzés.
[Jelenlegi ismereteim szerint, mert elfeledett mérkőzések adatai napjainkban is kerülnek elő… 2016 tavaszán 1901-től újra kezdtem számolni meccseket ”’ még nem vagyok a végén ”’, í­gy az összesí­tés eltér a korábbiaktól, s mire a végére érek, biztosan még jobban el fog térni.]

FTC (WM-rendszerben í­rva). Hajdú J. — Martos, Bálint, Megyesi — Ebedli II, Vépi — Pusztai, Nyilasi T., Szabó F. II (Vad), Mucha (Magyar Is.), Magyar Is. (Pogány). [A dőlt betű a pozí­ció-váltást jelenti.]

Gól: Vad, Ebedli. Vad.

Amikor az előző év őszén Nyilasi fejét az egyik drezdai védő ”’ máig is kötve hiszem, hogy tévedésből ”’ összetévesztette a labdával, egy ideig még abban sem voltunk biztosak, hogy ép ember lesz belőle. Azonban várakozáson felül gyorsan meggyógyult, és néhány nappal korábban egy MNK-mérkőzésen az akkor másodosztályú Pécs ellen már pályára is lépett. 75 percet játszott, ő lőtte az első gólt, és a másik kettőben is fontos szerepet játszott. Így tehát okkal bizakodtunk ”’ ki-ki vérmérséklete szerint. Voltak, akik abban bí­ztak, hogy újra a régi formájában fog azonnal tündökölni; a magamfajta óvatosabbak viszont csak abban reménykedtek, hogy képes lesz tartósan „jó átlagos” teljesí­tményre.

Nyitányként Rab Tibinek átadták a klub sportszerűségi dí­ját, majd az erős széllel hátban elkezdtük a mérkőzést. Aztán hamarosan Mucha összefejelt az egyik diósgyőrivel. Hosszabb ápolás után kötéssel a fején tért vissza. Szinte állandóan a vendégek térfelén folyt a játék. Számolatlanul alakí­tottuk ki a helyzeteket ”’ és számolatlanul ki is hagytuk. Aztán a 42. percben végre gólt kiálthattuk, de hiába. Ahogy a Népsport í­rta: „A 42. percben Bálint 25 méterről lőtt, a labda a felső léc alsó lapjáról a gólvonal mögé került, majd onnan kipattant. Palotai a partjelzőjére nézett, majd továbbot intett.” Hogy utána szinte azonnal Hajdú Jóskának kelljen egy bravúrt bemutatnia. De bemutatta.

A szünetben volt aki a bí­rót szidta, volt aki azon tűnődött, hogy ha ezt nyújtottuk hátszéllel, mi lesz szél ellenében? Jenő bátyánk a sérült Mucha helyett Pogány Lacit küldte be, í­gy Magyar balösszekötő — vagy ha jobban tetszik „baloldali támadó középpályás” — lett.

Hamarosan kiderült, hogy széllel szemben valóban még nehezebb. Aminek meg is lett az eredménye, mert a 69. percben egy formás támadás után a diósgyőriek megszerezték a vezetést. 0:1. Erreföl a nézők egy része összeomlott, és „beleszaladunk a késbe” hangulat lett úrrá rajtuk, de mi többiek is hümmögtünk, hogy mi lehet ebből.

És ekkor megtörtént egy kisebb csoda. A gól után Jenő bá’ végre lehozta a nagyon-nagyon-nagyon (még folytathatnám) gyengén játszó Szabó Ferikét, és végre beküldte Vad Pistát. Sokunk szerint ezt a cserét már korábban is meghúzhatta volna. Pista pedig bizonyí­tott. Pusztai Lacitól kapott egy jó átadását, és első labdaérintésére 14 méterről hatalmas gólt lőtt. 1:1

Ekkor végre föltámadott, vagy ha tetszik észbekapott a csapat. Változatos lett a játék. Előbb a gyengén játszó Magyar találta telibe Veréb kapust, (érezhetően nem í­zlett neki a középpályás játék) majd Hajdúnak kellett egy óriási bravúrt bemutatnia. Aztán újra jött Vad Pista. A 84. percben elviharzott a bal szélen, és beadását Ebedli a kapu közepébe vágta. 2:1

Három perc múlva végleg helyreállt a világ rendje. Pogány — tükörszélésőként — jobbról adott be, Vad érkezett és 3:1. Végül is ezt a meccset ő nyerte meg.

Ezúttal szélsőséges teljesí­tményeket láthattunk. Az egyik végletet Hajdú Jóska, akinek a bravúrjai tartották meccsben a csapatot, és Vad Pista, aki egymaga megbolondí­totta az avasaljiak védelmét — a másikat elsősorban Szabó, aki talán ha megye I-es szinten teljesí­tett, és az egyre kedvetlenebb Magyar képviselték. Nyilasi igyekezett, de látszott, hogy még messze van régi formájától. Egyébként ez jó eredmény volt, mert a DVTK egész fennállása alatt ekkor volt a legjobb. Még a nemzetközi kupaporondra is kijutott akkoriban.

Most, hogy ezeket a sorokat í­rom, éppen túl vagyunk „a nagy zárlat utáni (egyelőre még csak felkészülési) újrakezdésen”. Ami azt is jelenti, hogy az »emlékezetesek« sorozata egyelőre pihenőre tér, és együtt várjuk bizakodva, hogy a jelenlegiek örvendeztessenek meg új »emlékezetesekkel«.
Én pedig eltűnődhetek azon, hogy vajon a Mészáros-Lakat-Dalnoki-Novák négyes mit tudott volna produkálni a jelenlegi körülmények, lehetőségek és feltételek megléte esetén. De hát — veszem elő megint saját bölcsességem — „a történelmet nem feltételes módban í­rják”. Éppen ezért igen nagyon elismerésre méltó, amit elértek.

Ám azt változatlanul nem értem, hogy Dalnokinak miért kellett két olyan jó csatárt, mint Esterházy és Vad elküldenie (távolí­tania? üldöznie?) a csapatból…

– YSE –