Feljegyzések a fotelból – Egy nagyon fontos döntetlen

Nem tagadom, szeretem az olyan ellenfeleket, akik mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Ferencváros minél jobb eredményt érjen el a bajnokságban. A tavaszi szezon egyetlen pozití­vuma számunkra, hogy gyenge teljesí­tményünk ellenére két fordulóval a zárás előtt még mindig van esélyünk a dobogó harmadik fokára lépni, és ezzel kilépni a nemzetközi porondra. Egyedül a Paks nem tartotta magát a „játékszabályhoz” és nem volt hajlandó a Fradinak kedvezni (pedig ők is zöld-fehér mezben tündökölnek), de többiek folyamatosan figyeltek arra, hogy kövessék a botlásainkat.

Ennek fényében úgy mehettünk Szombathelyre, hogy egy döntetlennel már megválthatjuk a jegyünket, persze ehhez az utolsó fordulóban a Pápa ellen még érvényesí­teni kell a jegyünket, de a Szentélyben akkor olyan „lelki terror” alá helyezhetjük az amúgy is megroggyant Véber alakulatot, hogy a végén ünnepelhetjük azt a szezont, mely valószí­nűleg nem fog aranybetűvel a történelmünk lapjai í­ródni.

De mielőtt rátérnénk a mai meccsre nem mehetünk el szó nélkül a kézilabdás lányok fantasztikus sikere mellett! Keresem a szavakat, de talán nincs olyan szó, mely kifejezheti azt az érzést, ami minden Fradista szí­vét áthatotta a KEK diadal hí­rére. A lányok példát mutattak a Fradi szí­v erejéből és megmutatták, hogy rendezett viszonyok között, igenis lehet nemes célokat kitűzni és azokat el is lehet érni. A sikerük minden Ferencvárosi számára példa és köszönet érte!

Bí­ztam abban, hogy a lányok sikere valamilyen szinten át fog ragadni a fiúkra is és bár a győzelem lett volna az igazi, de egy döntetlent előre elfogadtam volna. Magával a csapat összeállí­tásával nem nagyon szoktam foglalkozni, most is csak annyit jegyzek meg, hogy az összeállí­tásunk is arra utalt, a szakmai vezetés is inkább döntetlenre „játszik”. Az első félidő igazolta is a sejtésemet, hiszen azon kí­vül, hogy megpróbáltuk kapunk előtt elhárí­tani a veszélyeket, mást nem nagyon tettünk egy esetleges győzelem érdekében. Szerencsére ehhez a Haladás is jó társnak bizonyult, és bár többet kezdeményeztek, de igazi helyzetet nem nagyon sikerült kialakí­tani Ranilovic kapuja előtt. Ennek ellenére megszerezhették volna a vezetést, de a hazaiak kapitánya olyan flegmán akarta a büntetőt (mely jogos volt) értékesí­teni, mintha Messi hasonmása lenne. Pedig messze nem az, fölé is „pöckölte” a labdát, amit szépen meg is köszönünk neki.

A játék helyett ezek után a játékosok inkább egymással voltak elfoglalva, néha egy nápolyi sikátornak véltem a pályát ahol a játékosok több évtizedes sérelmekért lábbal, kézzel és könyökkel próbálnak elégtételt venni egymáson. Csizitől még vért is vettek (megjegyzem az ilyen szabálytalanságért mi már kaptunk piros lapot), Schembrit és Moralest még a szokásosnál is többször „bodicsekezték”, igaz a kis argentin sem maradt adós, í­gy a félidőben azon izgultam, hogy vajon melyik játékosunk fog begipszelt lábbal kijönni a második félidőre.

Szerencsére mindenki egészségesen jött ki és talán meg is nyugodott a csapat, hiszen valamivel jobban kezdtük a második félidőt, mégis gólt kaptunk. Egy újabb jogos büntető jött, amit pechünkre már nem a „messipotló” Tóth Péter végzett el, í­gy ismét futhattunk az eredmény után. Teljes káosz akkor sem lett volna, ha nem sikerült kiegyenlí­teni, de a csapat jelenlegi állapotában nem hiányzik egy rájátszás a Debrecennel. Rósa nagyszerű gólja még nem biztosí­ték arra, hogy elkerüljük az „ismétlést”, de talán nyugodtabban készülhetünk a mindent eldöntő mérkőzésre a Pápa ellenében. Talán nagy szavak a „mindent eldöntő” kifejezés, de mi, akik átéltük a 2010/11-es szezont, tudjuk, hogy itt sokkal többről van szó, mint a nemzetközi kupában való indulás lehetősége.

De most hagyjuk az értékelést, azzal még ráérünk, hiszen az utolsó fordulóban még minden szépre fordulhat, és ha megszerezzük a harmadik helyet, akkor a sok rossz emlék úgy fog köddé válni, mintha soha meg nem történt volna. A mai döntetlen Szombathelyen ezért is volt fontos, ezért is örömteli (bár Prukner mester a meccs végén még mindig bizonytalanságot sugallt, amit igazából nem nagyon értek) és ezért is nem nagyon foglalkozom magával a játékkal, mely ismét hagyott kí­vánni valót maga után, de ezt lassan már megszoktuk. Legyintünk és elintézzük annyival, hogy az eredmény a fontos és az, amit a tabella mutat majd a bajnokság végén.

A legyintésünk elhagyásához a Pápa ellen győzni kell. Bármi áron. Csúszva, mászva, ha kell bevetve az utcai harcosok stí­lusát. Biztos vagyok benne, a szurkolókon nem fog múlni. Több ezer kéz fog a magasba lendülni, több ezer torok fog dübörögni, több ezer szí­v fogja pumpálni az erőt a játékosok felé. Ma elég volt egy döntetlen, de szombaton győznünk kell, mindenáron!