Feljegyzések a fotelból – Fagyos vereség

„Szegény barátom, az élet nem egy habostorta. Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.” Arra nem nagyon számí­tottam, hogy Virág elvtárs örök érvényű intelme Pelikánnak 7 nap alatt velünk is megtörténik. Egy hete a Groupama Arénában egy tisztességes csapást mértünk a bajnoki cí­mvédőre, mely után olyan hurráoptimizmus lett úrrá rajtunk (bevallom, rajtam is), hogy már azt hittük, hogy Bacsó Péter filmje nem is a Rákosi rendszerről szól, hanem valami kitalált fantazmagória. Pedig nem, és erről szüleink, nagyszüleink sokat tudnának mesélni, bár nem vagyok biztos, hogy ebből a jelen „okostársadalma” túl sokat értene. Ahogy mi sem gondoltuk, hogy egy hét elég ahhoz, hogy visszazuhanjunk a valóságba. Kaptunk egy jó nagy maflást, Virág elvtárs szavaival élve, most bizony csapásokat kaptunk, melytől nem hullottak ki a fogaink mint Pelikán Józsefnek a dunai gátőrnek, de ahhoz egy-két metsző fog távozott, hogy ne dí­szelegjünk teljes pompával a tabella élén. Ahol még mindig három pont az előnyünk, mely azonban nem a Videoton botlásának, hanem a magyar labdarúgás újabb paródiájának köszönhető.

Szegény kispesti legények megrogyva bár, de törve nem, letúrták a havat a kispesti arénáról (ez azért túlzás egy kicsit), de az szégyen szemre, képest volt este hét órára kőkeményre fagyni. Persze egy héttel ezelőtt sokkal hidegebb volt, de akkor meg lehetett (meg kellett?) rendezni a meccset, de most, a Videoton esetében már elnézőbbek voltak az í­tészek (vajon miért is?). Várható is volt a döntés, hiszen a Videoton egész héten a meccs halasztásáért lobbizott – sikerrel. De hagyjuk is a kispesti pályát és főleg a Videotont, mert Debrecenben sem remekelt Kelet-Magyarország dí­szfénye, a Nagyerdei-stadion. Azon persze el lehet morfondí­rozni, hogy vajon miért is lett olyan a pálya talaja, hogy azon inkább szánkóversenyt kellett volna rendezni. Félreértés elkerülése végett, ezt nem kifogásnak í­rom, hiszen a diósgyőriek is azon a pályán tologatták a labdát, de mégis csak vérlází­tó, hogy elköltünk több milliárdot egy csili-vili, nézők nélküli arénára, de képtelenek vagyunk szembeszállni a tél utolsó támadásával. Mert az még rendben van, hogy péntek éjjel esett a hó és hullott rá ónos eső is és talán még Micimackó is fázott, de vajon ha folyamatosan megy a pályafűtés, akkor is hó és jég borí­totta volna a pálya 60 %-t? Valószí­nűleg nem, de ezt majd a meteorológusuk és a pályaszakértők cáfolják, de akkor például Felcsúton miért tudták legyőzni az időjárást. Ott persze több a pénz, de vajon ha a Lokival játszottunk volna, szintén ilyen pálya fogadta volna a csapatokat?

Még néhány mondat zsörtölődés következik – pedig múlt héten megfogadtam, hogy abbahagyom -, mielőtt nekilátnánk „csapásokat kapni”, mert van még egy szereplő, akibe mérgem és keserűségem levezetésére még bele tudok rúgni. Ez pedig a magát stream szolgáltatásnak nevező közvetí­tés volt, amit ha osztályoznom kéne, egy szerény kettessel jutalmaznék, mert voltak olyan pillanatok, főleg a közeli képek, amikor fel tudtam ismerni játékosokat és ami a lényeg, a labdát is láttam. Tudom hideg volt és a kamerát a stadion tetejére kellett rakni (lehet, hogy csak ott volt fűtés?), ami azzal is járt, hogy a havas tájon, a Fradi szerelése úgy elveszett a képernyőn, mint a sarki rókák ott fent északon. Ezt megfejelte a homályos kép (volt rajtam szemüveg) és a többszöri F5 nyomkodás, melytől nem lett jobb a kedvem, de minden egyes újraindí­tás után reménykedhettem abban, hogy innentől egy jobb Fradit látok.

Nem jött össze. Pedig a pályán és azon kí­vül, hogy Varga Roli nem vállalta a játékot, más zavaró tényező nem nagyon volt. Legfeljebb az, ami nem nagyon változott, hogy nagyon nem szeretünk idegenben játszani. Talán a vendég mezünk teszi, vagy a Szentély hiánya, vagy megviseli a játékosokat az utazás? Tán az sem véletlen, hogy az eddigi három vereségünket is idegenben szenvedtük el, melyből a Videoton ellenit még elviseltük valahogy (akkoriban eléggé meg voltunk rogyva), de a Haladásnak adott stadionavatós örömöt és a tegnapi csapást már nem könnyű megemészteni. Főleg annak fényében nem, hogy a kupakiesések után egyetlen nyerhető maradt számunkra, a bajnokság. Egy bizonyos kerek számot most nem is emlí­tek, mert biztos felmenne a vérnyomásom.

Pedig elég jól indult, Böde Dani már a 9. percben betalált egy formás támadás végén, de utána úgy belealudtunk a meccsbe, mint a már a „hózással” emlegetett Micimackó fajtársai. Szépen visszaálltunk, gondoltuk, ennyi éppen elég, támadjon csak a Diósgyőr, majd egyszer-kétszer átnézünk a túloldalra, és azokból biztos találunk majd még egy gólt. Arra persze nem nagyon számí­tottunk, hogy most olyan ellenfelet sodort felénk a téli szél, aki biza győzni is akart. Gyűrték rendesen az ipart, de az első félidőben az volt az érzésem, hogy ezek csak akkor tudnak gólt rúgni, ha mi hozzásegí­tjük őket.

A második félidő meg épp úgy kezdődött, mint a Honvéd ellen. Elkezdtünk letámadni, ami 10 percig nem is nagyon í­zlett az idegenben játszó hazaiaknak. Majd jött a hidegzuhany, az egyenlí­tés, egy Böde Danis góllal, a diósgyőri játékos remek fejesével egy kissé váratlanul (legalábbis nekünk). A bekapott gól utáni bénultságunk a Honvéd elleni mérkőzést idézte, ott Lanzafame kihagyta a büntetőt, de itt három perc után már Bódog is boldog volt. Vezetett a csapata, a Fradi pedig megroggyant. De nagyon. Jöttek is futószalagon a cserék, mely után úgy összekavarodott a felállás, hogy talán még a játékosok sem tudták, hol a helyük. Fejetlenül elkezdtünk rohanni, űztük a labdát becsülettel, volt is lehetőségünk az ikszre, de többre nem nagyon. A diósgyőriek meg húzták az időt (érthető), volt mikor a labdát is eldugták, vagyis helyesebben felrúgták a tribünre, de mivel ott nem volt néző, a labda magányosan csücsült az egyik szék alatt. Közben a tartaléklabda is elveszett, hiába nehéz időket élünk, ha nem tudják rendesen letisztí­tani a pályát, akkor több labdára sem maradhatott pénz.

Vesztettünk. Nem csak három pontot, de egy kis hitet is. Tudom, jó néhányszor megkaptuk már, hogy nem tragédia egy vereség, van még hátra 13 forduló (babonások ne olvassák tovább – a pesszimisták sem), megyünk tovább és a célunk továbbra is a bajnoki cí­m. Persze, hogy az, de ahhoz ilyen buta vereségeket nem szabadna összeszedni. Azt is jó lenne megfejteni, hogy ami hazai környezetben tökéletesen üzemel, az vendégként miért omlik össze? Mert csapatjátékról még a legoptimistábbak sem tudnának két mondatnál többet mondani. A pálya talaját is fel lehet hozni mentségnek, hogy az inkább a küzdő csapatnak kedvezett, de vajon mi miért csak az utolsó negyedórában küzdöttünk úgy, mint a DVTK 90 perc alatt? Vajon miért esünk kétségbe, ha minket támadnak le? Ezekre mi nem fogunk válaszokat találni, nekünk csak az a tisztünk, hogy szurkoljunk és zsörtölődjünk, morgolódjunk amikor kikap a csapat.

Mert ilyenkor igenis a szurkoló is szenved, ha nem azt kapja amit várt, és amit szeretett volna kapni. Helyette most pofonokat kaptunk, elcsúsztunk a jeges talajon, de soha nem az számí­t, hogy mekkorát koppanunk, hanem az, hogy hiszünk-e magunkban annyira, hogy újra meg újra felálljunk, és akár véres, remegő térdekkel, de megtegyünk még egy lépést…vagyis tizenhárom lépést.

Mert fel kell állni. És fel is fogunk?