Feljegyzések a fotelból – Kezdésnek nem volt rossz

Egy hét alatt, amí­g „nápolyi bádogviskóra” hasonlí­tott a lakásom, úgy éreztem magam mint Tom Hanks, amikor a Csendes-óceán békésen hömpölygő hullámai közé „landolt” a repülőgépe, majd egyedüli túlélőként egy lakatlan szigeten, Robinson Crusoe-ként próbálta túlélni a természet és az egyedüllét csapásait. Biztosan van már negyven éve, hogy olvastam a film alapját képező Defoe regényt és már akkor is az izgalmas cselekményen túl fiatal kamaszként főleg az foglalkoztatott, hogyan lehet túlélni úgy, hogy nincsen tévé és az akkoriban divatos kazettás magnóból (tudják, sokan a vállukon cipelték még az utcán is) nem bömböl Richie Blackmore legendás Deep Purple „ódája”, a Child in Time. Manapság meg amikor a nyuggerkor felé lépegető fotelszurkoló közel egy hétig el van zárva a technika ví­vmányaitól, akkor jön rá, hogy bizony Tom Hanks sem véletlenül „bolondul” meg a film vége felé. Ezért nem láttam a szerdai BL meccsünket és ezért is foglaltam imába a mesteremberek kezét, amikor péntek délután visszaadták a lakásomat. Meg is fogadtam, hogy az elkövetkezendő 50 évben (jó-jó, ebben azért van egy kis túlzás, bár nem lenne rossz) aki kiejti a száján a házfelújí­tás szót, azt bizony felültetek egy repülőre és kidobom a Csendes-óceán békésnek nem éppen nevezhető hullámai közé.

Belegondolva az elmúlt hét eseményeibe, az utolsó mondatom egy kissé bulvárosra sikeredett, hiszen ami mostanság történik szeretett Európánk falai között, az lassan a sötét középkorba repí­t minket. A nizzai terror, a török puccskí­sérlet, melyek után olyan képeket, videókat zúdí­tott ránk valóság és a média, hogy voltak pillanatok amikor nem is bántam, hogy a munka után hazaérve Robinson Crusoe-ként kellett másnap reggelig vegetálnom. Ez persze nem jelenti azt, hogy amikor az utolsó mesterember is elköszönt péntek délután és visszaadta az ágyam mellett a technikát is, nem sóhajtottam fel, de ez nem csak a felújí­tás finitájának szólt, hanem annak is, hogy ezzel elhárult minden akadály a szombati bajnoki nyitány elől. Mert azt még megbocsájtottam magamnak, hogy kihagytam a szerdai BL meccsünket (barátaim szerint az valamivel rosszabb volt, mint a házátalakí­tás minden nyűge), de azt már nehezen viseltem volna el, ha szombat délután Laudetur barátommal nem pattanhatunk autóba és majdnem két óra múlva ne táruljon elénk az Aréna pompázatos épülete.

Ettől még a szombat délelőtti esősisten támadás sem tántorí­tott el, bár amikor 10 óra magasságában kinéztem az üzletem ajtaján és az úton hömpölygött a ví­z, bizony voltak fenntartásaim. Mégis útnak indultunk (négy óra körül már szunnyadóban volt az eső), mert vajon hogyan éreztem volna magam, ha kihagyom a nyitányt, ha nem látom a csapatot két hónap után, ha lemaradok a Böde-Mackónadrág burleszkről, ha nem látom élőben az új szerzeményeinket és ha a lefújás után nem tapsolhatom meg a 2016/17-es bajnoki szezon első győzelmét. Ha most olyan bátor és őszinte lennék mint Böde Dani, akkor egy szóval lerendezném, de szeretett nagymamám megtaní­tott arra, hogy „azt” a szót még akkor sem használjuk, amikor az udvari WC-t jöttek „takarí­tani” (bizony anno volt ilyen is).

És amikor 2016. július 16-án, este fél kilenckor útjára indult a „gyönyör”, Bockor barátom mérkőzés előtti, sörözgetős mondata jutott eszembe, miszerint mit érdekel engem a BL, csak már varrhatnám fel a harmadik csillagot a Fradi mezemre. Annak tényleg jó lenne a részese lenni és ahogy suhannak el mellettünk az évek és ahogy napról napra bolondul meg a világ, jó lenne minél hamarabb tűt és cérnát ragadni és finom, apró öltésekkel felpakolni azt a harmadik csillagot a szí­vünk fölé. A csapat is ezt érezhette, hiszen úgy estünk a Haladásnak, mintha egyetlen jóí­zű falatként akarnánk lenyelni őket…kismészölyöstől, mackónadrágostól. Azt majdnem elfelejtettem megemlí­teni, hogy a kezdés előtt, bemelegí­tés gyanánt még lejátszottuk a Szuperkupa döntőjét is, amit magabiztos, sziporkázó játékkal meg is nyertünk. Az újabb trófeát Böde Dani olyan „hanyag” mozdulattal emelte a magasba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Szerencsére Madocsa hőse nem csak a trófeát emelte a magasba, hanem hét perc alatt el is döntötte a zöld-fehér „rangadót”.

Először Jagodicsot ültette hintába (talán még mindig szédül a Haladás védője), majd lágyan Trinks fejére varázsolta a labdát és Solymosi már fütyülhetett is kettőt. Majd néhány perc múlva kezdetét vette a Mackó-show első fejezete, amikor is Gera parádés indí­tása után kilépve a védők „szorí­tásából”, a kissé „mackósan” vetődő Király mellett a hálóba gurí­totta a pöttyöst. Nem egészen tí­z perc után már 2-0, kell ennél jobb kezdés? A letaglózó nyitány után egy kissé visszavettünk a tempóból, pedig a lelátón már dörzsöltük a tenyerünket, hogy ebben az esőszitáló, hűvös nyári (?) estén nem az esőcseppeket fogjuk számlálni, hanem a góljainkat. Talán törvényszerű volt a lassí­tás, talán még a lábak őrizték az EB fáradtságát, mert az látszott, hogy bár uraljuk a mérkőzést, de a frissesség hiánya néha pontatlanságot okozott. Kimaradt egy-két helyzet, középen sokat totojáztunk, hátul meg majdnem összehoztunk Halmosinak egy gólt (akit továbbra is nagyon „szeret” a Fradi tábor).

Hogy az első félidő mégse fulladjon unalomba, arról a második Böde-Király (a kettősség gondolatjel elhagyása nélkül is érthető – mosoly smájli) csörte gondoskodott. Tisztelem a válogatott csúcstartó kapusunkat, és talán méltatlan vele szemben egy kis pikí­rtség, de amit a 35. percben produkált, az olyan maradandó lesz, mint az EB néhány vicces pillanata. A legendás mackónadrág most alaposan cserben hagyta, elfelejtette, hogy már nem Franciaországban van, és megpróbálta Böde Danit hintába ültetni (ezzel eggyel növelve alakí­tásainak számát), de most hiba csúszott a számí­tásba, Dani meg köszönte szépen a neki passzolt labdát és a móka kedvéért még egy hanyag cselt is bevetett, ezzel végleg eldöntötte a meccset. Azt nem tudom, hogy Király Gábor (hangsúlyozom, továbbra is tisztelem, bár az a fajta „őrület”, mely körülvette az EB-n, nekem túl sok volt) csinált-e már hasonló bakit, de azt tény, hogy ezzel a néhány pillanattal örökre belopta magát a Fradi szurkolók szí­vébe (megjegyzem a kezdés előtt a B-közép tapssal üdvözölte).

A második félidő az eredményt tekintve csalódás, hiszen nem lőttünk több gólt (pedig helyzet volt bőven), ráadásul büntetőből szépí­tettek is a vendégek. A kezezés egyértelmű volt, de előtte a másik oldalon hasonló szituációban Solymosi kartárs tovább engedte a játékot, a Haladás ellentámadásánál a mienket meg egyből befújta. A góltalanságunk bár csalódást okozott, de a mutatott játék nem. Talán furcsa amit í­rok, de nekem a második félidős játék jobban tetszett. Végigtámadtuk a 45 percet, a vendégeknek néhány szabálytalanságon kí­vül semmi számottevő megmozdulása nem volt, egyedül a gól hiányzott, ami végül is Sesták, Djuricin (jó lesz!), Varga, Ramirez és Nagy lábaiban maradt.

Mindezektől függetlenül remekül szórakoztunk ezen az ősznek álcázott nyári estén. Megtettük az első lépést, ahogy ismerem, Bockor barátomat, már keresi a tűt (remélem nem a szénakazalban), de még nagyon messze a vége. Ráadásul szerdán újabb erőpróba. Tovább kell lépni az albánokon, majd megyünk Hemi papa csapatához, utána jön a Salzburg (a meccs előtt mindenki az osztrákokat emlegette, a lettekről egy szó sem esett), nem lesz pihenő, mozgalmas napok, hetek elé nézünk. Ez í­gy van jól. Aki akarja a célt, az soha nem elégedhet meg a tunyasággal. Bár a tegnapi 90 perc nem volt hibátlan, de magabiztosan nyertünk, rúgtunk három gólt, melyből a mackós örökre emlékezetes marad.

Kezdésnek nem volt rossz.