Feljegyzések a fotelból – Könnyed győzelem
Ha jól számoltam, akkor 385 napja kaptunk ki. Utoljára éppen attól a csapattól, akinél ma gyakorlatozni voltunk. írhattam volna vendégségnek is, hiszen a hazaiak nagyon udvarias vendéglátóknak bizonyultak. Gondoskodtak pályáról, szép számmal nézőket is kicsaltak a pályára, zöld volt a gyep, egyetlen biztosíték sem adta meg magát, így végig fényárban úszott a diósgyőri stadion. Az már más kérdés, hogy ma késő délután nem egy békés babazsúrra gyűlt össze Diósgyőr apraja-nagyja, hanem egy magyar bajnoki mérkőzésre. Utólag már igazat kell adnom Szivics mesternek, aki néhány napja azt nyilatkozta volt csapatáról, hogy “gyenge csapat, ezt a focit kicsit nehéz nézni”. Ráadásul a szerb tréner (akit valójában soha nem kedveltem) nevéhez fűződik a 385 nappal ezelőtti vereségünk, de mint tudjuk, azóta elég sok víz folyt le a Dunán, no meg a Szinván is. A több mint egy év meg bárhonnan is nézzük, tiszteletre méltó teljesítmény. Egy héttel ezelőtt a Tempó, Fradi! baráti találkozóján is felvetődött a kérdés: vajon mennyit is ér a mai győzelemmel 33-ra “dagadt” veretlenségi széria. Vajon össze lehet hasonlítani Lakat doktor 1966-67-ben elért 31-s, majd az 1968-69 évi 34-s szériájával? És akkor még nem is beszéltünk Blum Zoltán 1931-32-es 36-s szériájához. Ahogy Thomas Doll csapata halad a Csomolungma égbe szökő csúcsa felé, úgy válik egyre “érdekesebbé” a kérdés. De ne menjünk ilyen magasságokig, ereszkedjünk csak le a Földön, hiszen a ma Ferencvárosának az elsődleges célja a 29. bajnoki cím megszerzése. Melynek a soron következő állomása volt a diósgyőri vendégeskedés.
Mely ahogy már írtam, elég békésre sikeredett. Szerkesztőtársamnak a lefújás után mondtam is, hogy legszívesebben a “leggyengébb játék a leggyengébb csapat ellen” címet adnám a jegyzetemnek, de végül is letettem erről, mert mégis csak túlzás lenne gyenge játéknak titulálni egy magabiztos győzelmet. Ahol az ellenféltől a szokásos durcáskodáson és egyetlen kaput eltaláló (az is 76. percben) lövésen kívül másra nem tellett. Főleg a második félidőben már Sherlock Holmes nagyítóját is elő kellett szedniük ahhoz, hogy meglássák a labdát. Percekig keresgélték, lelkesen futkároztak is utána és indiántáncot lejtettek, ha átlépték a térfelet. A kérdés már csak az, ha ez így történt, akkor miért csak 2-0 lett a vége?
Mondhatnám, hogy udvariasak voltunk, vagy gyakoroltunk a passzolgatást, melyből ma biztos világcsúcsot állítottunk fel. Több gólt is lőhettünk volna, valójában annyit amennyit akarunk, de azért az igazság az, hogy ma egy kissé tompán játszottunk. Persze a kiállítás után, amit Sesták gólja még überelni is tudott, már túl sok megválaszolatlan kérdés nem maradt. A szünetben esetleg azon izgulhattunk, hogy vajon hasonlóan a múltheti Haladás mérkőzéshez beleszunyókálunk-e a második félidőbe, de most erre sem került sor. Ha az első félidőben eldőlt a mérkőzés, akkor a második félidő már nem tudom mire is hasonlított.
Járattuk a labdát (mindezt szép nyugodtan, szinte álló helyzetben), a diósgyőriek megpróbálták utolérni, de egyrészt egy fővel kevesebben voltak, másrészt meg teljes létszámban is “gyenge csapat” (Szivics) benyomását keltették. Esélyük sem volt arra, hogy a legkisebb izzadtság cseppet is kitudjanak préselni Geráékból. Tényleg nem vagyok telhetetlen, örülök a 2-0-nak és annak is, hogy mindenfajta nyugtatószer nélkül kortyolgathattam a sörömet meccsnézés közben, de végre valakit már jól ki kéne tömni. A Diósgyőr megadta ennek minden esélyét, helyzeteink is megvoltak szép számmal hozzá, mégis Lamah góljáig reménykedhettek a hazaiakat, hogy talán-talán valahonnan, valahogyan beesik egy gól Dibusz kapujába. Erre egyetlen esélyük volt, egy távoli lövés, mely nem okozott túl nagy traumát Dénesnek, de elég volt a hazaiak egy kissé megfáradt mesterének, hogy a levegőbe csapjon.
A hazai csapat teljes csődjét a vége felé Nikházi mutatta be, aki majdnem a lábát törte, akkora földdarabot rúgott ki a gyepből – a labda helyett, mely ott gurult előtte, de valahogy nem sikerült szinkronba hoznia a mozdulatot. Utólag már szégyellem, de nevetésben törtem ki, miközben a hazai játékos fájdalmas arccal mászott ki az alapvonalon túlra.
Sőt, végigolvasva amit eddig írtam, egy kicsit csóválom a fejem, talán tényleg túl pikírt voltam a Diósgyőrrel szemben, de annyira tisztelem őket, hiszen számtalan nagy mérkőzést vívtunk velük (sőt egy évvel ezelőtt győztek is ellenünk), hogy értetlenül álljak a mai produktumokkal szemben. A miénk sem volt egy Oscar-díjas alakítás, ma az történt, amit az egyszer a híres ukrán (szovjet) gyors futó mondott: mindig csak annyira kell gyorsnak lenni, hogy a többiek előtt végezzél. Ma tényleg csak annyit adtunk ki, amennyi egy gondtalan, nyugodt és néha szendergős győzelemhez kellett.
Mely ebben a szezonban a 12. volt. 13 forduló után. Mindehhez 15 pontos előny és egy 33 mérkőzéses veretlenségi széria párosul.
Ezt meg a világ összes országában csettintéssel szokták nyugtázni.
11 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Könnyed győzelem bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Igaza van mindenkinek, aki az eredmények mellett a látványos játékot hiányolja, de ide el is kellett jutni! Az itt kommentelők többsége nem tini, tehát kéretik visszaemlékezni a közelmúltra, amikor gyalázatos módon kizártak az NB I-ből, még nagyobb gyalázatra csak 3 év múlva tudtunk visszakecmeregni (amikor már rajtunk kívül Keletről senki sem akart feljutni), emlékezzünk, amikor megjegyezhetetlen nevű trinidadi, jamaicai stb. “zsenikkel vergődtünk reménytelenül a középmezőny és a kiesés között, amikor egy MÁLTAI (!!!) csatár volt a legnagyobb sztárunk … szóval, ehhez képest most sírunk, hogy egy 800 m-es síkfutó versenyen 300 m után csak 150 m-rel vezetünk, de nem futunk elég szépen … 😛
Valóban langyos kis meccs volt. A diósgyőriek megtették azt a szívességet, hogy hamarosan megfogyatkoztak, így valójában csak az volt a kérdés, hogy mikor kapnak gólt. (Megjegyzem, ebben a naptári évben Bödéről két ember állítottak ki, mindkettőt ugyanazért: egyedül tört kapura és lerántották. Ez amúgy óriási hülyeség is a részükről, mert egyrészt ott a kapus, aki még menthet, másrészt pedig a vétkest kiállítják. Azt nem értettem, és értem most sem az ismétlés után, hogy Tamás miért csodálkozott a piros lapon.)
Viszont taktikai szempontból volt a meccsnek egy érdekessége, a második gól előtti szögletnél. Mindenki ott gyömöszölődött a tizenhatoson belül, kivéve Dilavert és Lamahot, akik úgy ácsorogtak kívül, mint akik véletlenül kerültek a pályára. Aztán Haraszti hátraküldte a labdát Dilavernek – gondolom, sokan szidták érte, – aki átpasszolta csoki-belgánknak, ő viszont minden további nélkül belőtte. Kész, pont.
Őszintén szólva nem értem, miért nem alkalmazzák ezt a megoldást többször. Utoljára emlékezetem szerint 15 éve, 2000 őszén történt, a Springer szobor előtti kapunál, hogy Lipcsei hátraküldte a labdát Vén Zolinak, aki minden további nélkül – emlékezetem szerint messzebbről, mint most Lamah – bevágta a hálóba.
Egyébként azért ne legyen nagyobb bajunk, mint hogy rossz játékkal győzünk. (Seszták is valami ilyet mondott, aki egyébként egyre jobb formába lendül). Szóval további hasonló jókat (illetve ennél jobbakat) kívánok.
Amúgy szerintem a 12 csapatos NB I memhogy jobb nem lett, de még sokkal rosszabb, mint a régi volt. Sok csapat egyszerűen feladja a focit, és remeg, nehogy gólt kapjon.
Elírtam a nevet. Persze Vén GÁBOR volt.
Két kérdés merül fel egybôl: mi a fontosabb, a cél vagy az oda vezető út. Mert megnyugvással dől hátra a zöld- fehér szívvel született szúrkoló Doll mesterrel együtt, miszerint ma sem tört meg az a folyamat, aminek több, mint egy éve részesei vagyunk. Hála Istennek. De erről szól- e igazán a foci? Csupán a pontok begyűjtéséről? Talán jó lenne egy kis küzdés, öröm. Szóval olyan jutalomjátékszerű érzet, hogy jutalom és öröm, hogy a Fradi mezt húzhatom a szívem főlé, és öröm a footballozás, és kihívás, és emberpróba. Mert levegőt tudok venni a konyhában is, és eléldegélhetek így. Mielőtt hibáztatnék bárkit is, előfurakszik a második kérdés, van- e akkor tudatossága a mai embernek, hogy föltalálja a tűzet, ha nincs rá szükség. Hogy küzdjön, ha nincs rá szükség. Mert a mai magyar NBI nem küzdést fejlesztő, embertpróbáló közeg. Hiába mond bármit is a riporter, ez a mezőny fényévekre van attól a footballvehemenciától, ami jó érzéssel töltene el. A lustácska játék – azt gondolom – az egész footballtársadalom hibája. Szerencsére Doll agilisabb személyiség ennél és látszik, hogy a csapatát nem ehhez a mezőnyhöz igazítja. Nem véletlen a 15 pontnyi különbség. Persze az is igaz, hogy Doll mesternék még van igazítani valója. Hála Istennek teszi is ezt.
Kedves Róbert!
A tegnapi meccset szerkesztőtársammal, skype-n keresztül néztük. Kb. a második félidő közepén, miközben békésen kortyolgattuk a söreinket, pont azokról a gondolatokról beszélgettünk, amit felvetettél. Bennünk is kettősség játszódott le, örültünk a biztos győzelemnek, mégis valami nagyon hiányzott.
Nagyon nehéz erről egy ilyen győzelmi sorozatot után beszélni, de tény, hogy a mai NB1 mezőnye nagyon gyenge, melyből a Fradi magasan kitűnik, de sajnos ez nem nagyon fogja elővinni a magyar labdarúgást.
A tegnapi elég magas nézőszám is azt bizonyítja, hogy a szurkolókat sem érdekli már más csapat, csak a Fradi. Ez persze tradíció, de azt is jelenti, hogy ha valaki focira emlékeztető dolgokat akar látni, akkor annak Fradi meccsre kell járnia.
Ezért lenne jó, ha a csapat a tegnapinál jobban ki tudná szolgálni a közönséget. Mert szerintem itt már nem csak a győzelemről és a kötelező 3 pont megszerzéséről van szó.
Kedves Lalolib!
Emlékezz rá, amikor először erőltettem a témát: a sok gól, a látványos játék és a közönségszórakoztató foci hiányát! Többen azt mondták, hogy örüljünk, mert ilyen fölényünk régen volt már, meg, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk, stb.
De már egy ideje Te is és mások is feszegetik, hogy ez így meggyőző és örömteli, de unalmas… Nem beszélve arról, hogy lehetetlen a nemzetközi mezőny irányába mutató fejlődést elérni ezzel a stabil, de közepes vehemenciájú játékkal. Ez az én bajom is.
Persze jobb ezen egy-egy újabb győzelem és több, mint egy évnyi veretlenség közepette morfondírozni:)) Bízom Thomas Dollban , a stábban és a fiúkban, mert van bennük ambíció!
A Vasas ellen majd meg lesz a látványos játék és a sok gól is! Ebben bízom! Hajrá Fradi!!
Tipikusan a félig tele, félig üres pohár esete. Ha onnan nézzük, amit Imre bátyánk fogalmazott meg, mi szerint mindig teljesítünk egy szintet és mindig hozzuk a megfelelő eredményt(ehhez társul 13 meccsnyi veretlenség és 15 pontos előny, plusz egy-egy jobb egyéni alakítás) akkor rég lehettünk ilyen elégedettek. Haladunk a 29. felé, égen-földön nem látni hazai riválist, mi kell még?
Ha viszont a már Lalolib által is hiányolt kitömést nézem, az sem lenne rossz azért egyszer… A játék pedig elég esetleges, néha lassú és körülményes, a BL-ben pedig ez kevés lenne.
Ezért gondolom, hogy Dollék is erre fogják építeni előbb-utóbb a motivációs fókuszt: a nemzetközi középmezőny szintjéhez.
Ma annak örültem, hogy simán hoztuk a meccset utolsó legyőzőnk otthonában, Sestákban tényleg egyre több örömünk lehet, Ramirez újra remek gólpasszt adott(az ütés nekem sem tetszett…) Lamah újra szép találatot jegyez, Böde kiállíttatta a védőjét, Dibusz pedig érintetlen hálójával hallgattatta el a borsodiakat! Ez sem kevés!
A legfontosabb dolog – a bajnoki cím mellett és azt követőn – a nemzetközi kupában történő indulás 2016-ban! Ezért mindent meg kell tenni! Bízom a Fradi vezetésében, Doll mesterben! Ismét szükséges egy nagyon jó téli felkészülés és meghatározott posztokra nagyon jó, minőségi igazolások KELLENEK! Ha megint nem lesz 2016-ban nemzetközi kupaszereplés, az nem csak a Fradinak lesz tragikus, hanem az egész magyar foci leértékelődik, vele együtt a Fradi bajnoki fölénye sem fog sokat érni… De bízom a Fradiban, a csapatban, és mindenekelőtt a szakmai vezetésben, hogy 2016-ban már nemzetközi kupameccseken, teher alatt fog nőni a zöld-fehér pálma!! Hajrá Fradi!!!
Hoztuk, amit kellett. Tegyük a szívünkre a kezünket: másképp is lehetett volna, ha Ramirezt kiállítják az ostoba ütéséért – láttunk már ilyenért ilyet. Az ilyesmiről sürgősen le kell szokni. Más kérdés, hogy lehet, akkor pörgősebbre vesszük, mert esetleg arra is kényszerülünk.
Igazad van, Ramirez butaságot csinált, de Kitl és Lipták is megúszta. Ha az előbbi Gera elleni belépője után sárgát kap, akkor az 55. percben mehet zuhanyozni. Lipták bunkóságát (szebb jelzőt nem találtam) csak az összefoglalóban vettem észre. Nézzétek meg a 61 .percet: a földön fekvő játékosunkba rúg bele!!!
Lamah meg külön dicséretet érdemel, főleg a második félidőben focizott remekül. No meg az elsőben ő jegyezte azt a passzt, ami után következett Dani lerántása és a kiállítás.