Feljegyzések a fotelból – Nem mondtunk csütörtököt

Csütörtök reggel miközben a pékárukat rakosgattam a kosaramba egy gyerekkori ismerősöm elővette mélységi tartalékát és a lehető leggúnyosabb hangon szólt hozzám: – Szombaton legalább egy világsztár is fellép a stadionotokban…ja, és még nézők is lesznek – jót vigyorgott a mondókáján, köszönni is elfelejtett, melytől felbuzdulva nekem sem jött ki a számon egy – Üdv, de régen láttalak, hanem lányos zavaromban egyből vissza is támadtam: – Te tudod, hogy ki az a Robbie Williams? Melyik csapatban játszik? – jobb nem jutott eszembe, a cél érdekében még a tudatlanságomat is beáldoztam, melytől nem vártam csodát, de reménykedtem abban, hogy továbbra sem tartozik a foci nagy szerelmesének, í­gy talán nem tud a számunkra oly sok keserűséget okozó napról, amikor is rendszerint „csütörtököt mondunk”. Nem hiszek a babonában, de mikor értesültem róla, hogy a Haladás ellen nem szombaton játszunk, a második gondolatom az volt, hogy miért pont csütörtökön? Ezen a napon sajnos mi a gólöröm helyett csak beragadt ravasz „csittegő” hangját hallottuk – tömören fogalmazva csütörtököt mondtunk (eredetileg az ismert mondás is a régi lőfegyverek csattanását jelölték, ha nem sültek el megfelelően). Az első gondolatomat inkább nem is idézem fel, őszintén egy kicsit rossz néven vettem, hogy Robbie miatt (aki ráadásul nagy focirajongó is) nem tudtam élőben megnézni a meccset. Ez még akkor is í­gy van, ha a Paks elleni mérkőzés után voltak pillanatok, amikor már bérletvágó ollót láttam a kezeim között.

Erre csak rátett egy lapáttal az a felfedezés, hogy a tévé sem hajlandó közvetí­teni, ami azért is furcsa és érthetetlen, hiszen az internet bugyraiból meg lesz vételi lehetőség. Ha már kivonulnak, ha már felveszik, akkor vajon miért nem adják „normális” készüléken? Mely nagyobb, mely könnyebben elérhető az idősebbek számára. Ráadásul a jövő hét valamelyik napján le fogják majd adni – ismétlésként. Agyament – és akkor még finomkodtam is. Néhány előnye azért van az internetes közvetí­tésnek, egyrészt ha egyszerre nem megy a csapatnak és sávszélességnek, akkor legalább nem kell szenvednünk mint szombaton a Paks ellen a lelátón, másrészt a neten legalább nem kell elviselni a „wc-deszka” szí­nű egyperceseket.

Szerencsére a Haladás ellen nem ragadt be a ravasz, csütörtökön sem mondtunk csütörtököt, igaz nem is dán ellenfél ellen kellett pályára lépnünk, bár szombaton sem egy világrengető csapatot nem bí­rtunk lebirkózni. A sérülés hullám már a bemelegí­tésnél folytatódott, Otigba kikerült, Batik került a helyére, ezzel azt a bravúrt sikerült elérnünk, hogy a kispadon nem volt bevethető belső védő, ami elég hamar „megbosszulta” magát, mert Leonak elég volt egy rossz mozdulat és a 30. perc tájékán lesántikált a pályáról. Az idősebb Lovre jött be, ami azt eredményezte, hogy Botkának kellett beállóst játszani! De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen akkor már vezettünk Moutari góljával, amit sajnos az M4 „fürgeségének” köszönhetően nem láttam. Talán ők sem számoltak azzal, hogy a Fradi már a 4. percben gólt szerez, de elég vicces, hogy öt percet kellett várni, mire elindult a közvetí­tés.

Még szerencse, hogy vannak egyéb „okosságok” is, í­gy a telefonomon jött az értesí­tés, hogy vezetünk. A gól után már helyreállt a kapcsolat, bár talán jobb lett volna, ha a teljes első félidőről lemaradunk, mert az olyan ritmusban és szí­nvonalon játszotta végig a két csapat, hogy annak nézése komoly erőpróbát igényelt. Ha már kettőt jó helyre tudtak passzolni, már örömtáncot lejtettünk, bár voltak percek amikor kutakodni kezdtem a fiókban nyugtató tablettáért…és nem a játék izgalma miatt. Szerencsére nem csak mi, de a Haladás is szenvedett a pályán. Azon kí­vül, hogy 5-6 percenként jókat rúgtak egymásba a játékosok, más nem nagyon történt.

Ennek fényében várható volt, hogy a szünetben cserélni fog Thomas Doll, és biztos voltam abban, hogy Böde Dani be fog állni. Meglepetésre nem csak Dani jött, de Pedro is, gyaní­thatóan azért, mert Gorriarán is sérültet jelentett, felvállalva azt, hogy 45 percet úgy játsszunk le, hogy nincs több cserénk. Volt benne rizikó, hiszen úgy hullanak a játékosaink mint az érett gyümölcs a fáról, de a kényszer néha nagy úr. Jó lenne ha minél hamarabb jönne egy hosszabb szünet, mert ha í­gy folytatódik, lassan elfogynak a sportkórházban az ágyak. A második félidő ott folytatódott ahol a csapatok abbahagyták az első 45 percet. Azonban volt egy játékos, aki ezt másként gondolta.

Természetesen Böde Daniról van szó, ki másról! Jött, látott és győzött. Ő sincs csúcsformában, de mikor a pályán van, nyugalmat, biztonságot és főleg állandó gólveszélyt jelent. Az már más kérdés, hogy vajon miért is nem kezdett, nem akarok ördögöt a falra festeni (nem is tudnék), de remélem, nem a jelenlévő szövetségi kapitány „kedvéért” döntött a szakmai stáb Priskin mellett – aki ezen a mérkőzésen sem tudott szinte semmit hozzátenni a játékhoz. Volt egy fejese és ennyi. Ellenben Dani jelenléte annyit jelentett, hogy az előre í­velt labdákat meg tudta játszani, le tudta fejelni, meg tudta tartani. Ez azzal járt, hogy a szélsők és a középpálya is felért a támadásokhoz és bár továbbra sem volt sziporkázó a játék, de a második félidőben legalább volt 3-4 helyzetünk. A szélsőkhöz már fellépett Lovrencsics és Pedroso is, jöttek is a beadások, melyek a legtöbb esetben meg is találták Danit, és ha nincs Király, több góllal nyerünk. Góljáról az idő megfoghatatlan közegében maradtam le, hiszen a netes közvetí­tésnél még csak indult a támadásunk, de az „okosom” már jelezte, hogy 2-0-ra vezet a Ferencváros (köszönöm SofaScore!). Ennek tudatában már kényelmesen elhelyezkedve a fotelban vártam, hogy Böde Dani gólt szerezzen: Moutari megküzdött a labdáért, hátrapasszolta Lovrének, aki pompásan beí­velt, Dani meg bólintott. Időnként nagyon egyszerűnek tűnik ez a játék…főleg ha a telefonom „előre” jelzi a Fradi-gólt.

Dani mellett elsősorban az eddig „eldugott” balhátvédünket, Pedrosot kell kiemelni, aki az első félidőben még biztonsági játékot játszott, nem merészkedett előre, de az oldaláról egyetlen Haladás támadás sem futott végig. A második félidőben már többször felfutott, volt két remek beadása is – mindkettő „eltalálta” Danit. Egy mérkőzésből természetesen nem szabad messzemenő következtetések levonni, de talán megoldja a balhátvéd szerepét. Kettőjük mellett Moutari gólja és harcossága a kiemelhető, a többiek lelkesen gyűrték az ipart, de továbbra is rengeteg a hiba, a játékosoknál érezni a tanácstalanságot, a sérülések miatti felforgatott csapat az összjáték teljes hiányát produkálta. Ebben jobb volt a Haladás, igaz kapura szinte semmi veszélyt nem jelentett. Most az oldalról jövő szabadrúgások sem okoztak vészhelyzetet, valaki szólhatott Dibusznak, hogy ilyen szituációk előtt szakadjon már el a gólvonaltól, ezáltal a beí­veléseket – volt mikor játékossal együtt – mindig elérte.

Győztünk, melynek természetesen örülni kell, de az látszik, hogy több sebtől vérzünk. És nem csak a sérülések miatt. Néha azt érezzük, hogy a pályán lévők nem nagyon tudják mit is kéne kezdeni a labdával. A küzdéssel, az akarással nincs gond, de ha mellé nem társul játék is, akkor abból értékelhető teljesí­tmény sem alakulhat ki. Most legalább meg van a három pont, emiatt nem siránkozhatunk, 6 forduló után még veretlenek is vagyunk, de ne feledjük, a neheze csak most jön: Videoton, Vasas, Honvéd, DVTK. Valójában ezeken a mérkőzéseken fog eldőlni, hogy hol is helyünk a most futó bajnoki sorozatban. Jósolni nem tudok és nem is akarok, hamarosan úgyis kiderül.

Csütörtökön nem mondtunk csütörtököt, a puska ravasza nem ragadt be, mert a második félidőben jött az igazi vadász és ha az ő kezében van a fegyver, akkor számolhatunk azzal, hogy célba is talál.