Feljegyzések a fotelból – Tükörsima hármas

A múltheti Kisvárda elleni gyengélkedőre sikerült győzelem után tagadhatatlanul voltak bennem kételyek. Egyrészt nagyon nem szerettem volna ha megint feltámad a paksi mumus, bár az inkább az Üllői úton szokott galibákat okozni, másrészt az eddigi Rebrov-korszak ahhoz elég hektikusra sikeredett, hogy az atom tövében nyugodtan lehessen felülni a megújult lelátóra. Már aki ebben a zimankós hidegben vállalkozott erre a nemes feladatra – tisztelet is érte! Arra meg végképp nem számí­tottam, hogy olyan tükörsima győzelmet aratunk, hogy abban még legkritikusabb „szagértők” sem fognak kivetni valót találni. Pedig ők Maradonát is lepipáló módon brillí­roztak a mérkőzést felvezető műsorukban. Először is hosszú percekig próbálták belénk szuggerálni a paksiak pontszerzését, természetesen néhány remekbe szabott Hahn góllal. Egy-két pillanat erejéig még én is meginogtam (ennyit ér egy jól irányzott agymosás), de a szerkesztők gondoskodtak róla, hogy ez egy pillanat alatt váltson át vidám szombati mókává. Először sehogy sem sikerült a Sigér-Nandó kettőst jól felhelyezni a „mágnestáblára”, Sigér lett Nandó, Nandó meg Sigér, majd észrevéve, hogy „sugárzó örömet” csaltak a Fradisták arcára, gyorsan váltottak és közvetlenül a kezdő sí­pszó előtt Nandóból, aki ugyebár Sí­gérként kezdte, betetőzve szakmai „szagértésüket” Cserniket fabrikáltak, ezzel egy kis frászt hozva ránk, aggódva, hogy Nandó a bemelegí­tésnél megsérült. Elsőre persze hihetetlennek is tűnt, mert ha Nandó nem tudott volna a pályára lépni, akkor biztosan Bőle áll a helyére, de arra azért jó volt, hogy a szerencsétlen szerepcsere borzolja az idegeinket. Mely ténylegesen csak addig tartott, amí­g nem indult útjára a „gyönyör” és nem tűnt fel a baloldalon Nandó. Mert az előttünk álló/forgó 90 perc olyan tükörsimára sikeredett, hogy ha abban Hamupipőke meglátta volna magát, biztosan nem fut el a Herceg elől és főleg nem veszti el azt a fránya cipellőt és a Hercegnek sem kellett volna körbejárni az egész országot a boldog végkifejlethez.

Nekünk most csak a szépen felújí­tott paksi pályát kellett hatékonyan bejárni és gólokat találni ahhoz, hogy a 90 perc lefújása után egyetlen dolgunk maradjon: csettinteni egy jót, mert ahogy már jeleztem az elején, a paksi mumust úgy visszazavartuk a sötétségbe, hogy a zseniális festő, Francisco Goya festményén az anyától a gyerekeit elragadni próbáló fekete lepelben tetszelgő „mumus” villámgyorsan ruhát váltott, és már békés Mikulásként csokoládéval kedveskedett a gyerekeknek. Egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy kihez kerül a három pont, egyetlen pillanatig sem volt kérdés, hogy abban a zimankós hidegben csak örömet és bizsergető melegséget fog árasztani a paksi „aréna”.

Rebrov mester – ahogy a héten „ki is doboltatta” – alaposan feltérképezte a Csertői alakulatot és ennek fényében változtatott is a kezdőn (szerencsére nem úgy, ahogy a „szagértők”). Lanzafame mellett Böde is kezdő lett, és bár Petrjak nem állt a rendelkezésre, a Sigérré változó, majd Csernik bőrébe bújó Nandó (többet tényleg nem hozom szóba, pedig olyan szórakoztató) egyre jobb formába lendült, amire égető szüksége is van a középpálya hatékonyságának. Ahogy Frimpong magabiztossága Blazic mellett és természetesen egy lendületes és gólveszélyes Varga Roli is szükségeltetik a jobbszélen ahhoz, hogy a betömörülő buszokat darabokra szedjük. Erre már a tizedik perc környékén sor kerülhetett volna, Leo zseniális passzával Nandó léphetett ki, jól is vette át, de hat méterről ballal, egy kissé suta mozdulattal a kapusba passzolta a pöttyöst.

Nem bánkódott túl sokat, mert néhány perc múlva mértani pöttyöst varázsolt Lanza és Varga elé, de a két csatár „együttes erővel” akadályozta egymást. A paksiak kb. eddig bí­rták szuflával. Jött egy igazi, valódi, remek (ebben a felsorolásban a túlzáson túl benne szerepeltetik egy kis hiányérzet is) és főleg régóta várt akció a jobb oldalon, Lovre lyukra futtatta Vargát, aki el is robogott az alapvonalig, felnézett, látta, hogy lelki társa Böde Dani már érkezőben van és bár csüng rajta egy-két paksi vitéz, de ez Dani számára kötelező feladat. Csudaszép mozdulattal, olyan erővel bombázott a hazai kapuba, hogy ki is lengtek az Atomerőmű földrengésmérő ingái. Továbbra is irányí­tottuk a gyorsnak éppenséggel nem nevezhető játékot, de ez inkább a hazaiak sara, mert támadni nem nagyon tudtak, kontrázni még úgy sem, arra maradt erejük, hogy védjék az egygólos hátrányukat.

No nem sokáig, de addig legalább derekasan küzdöttek. Majd jött a szöglet, a babszemek már készenlétben álltak amikor feltűnt a kapujuk előtt a Frimpong-Blazic kettős, elég gondjuk volt eddig is Bödével és Lanzával, most meg ők is itt somfordálnak. A hazai védelem meg is zavarodott rendesen, bár ahogy Varga Roli beí­velte a szögletet és ahogy Frimpong mesteri továbbcsúsztatta, és ahogy érkezett Blazic, az ellen nincs védelem, csak taps és elismerés. A félidő fele ment le, vezettünk kettővel, hátra is lehetett dőlni (no nem a helyszí­nen, mert ott könnyen oda lehetett volna fagyni a székhez). Talán a harmincadik perc tájékán Bartha próbálkozott egy lövéssel, ezzel el is lőve az összes hazai puskaport az első félidőben. Varga kétszer is lezárhatta volna a meccset, mindkétszer Nandó kiváló indí­tása után. Az elsőnél ajtó-ablak-szuterén-garázs, szóval minden tárva nyitva állt, jól is vette át, meg is „kergette” a hazai védőket, de ahhoz túl közel volt már a kapus, hogy át lehessen löbbölni fölötte a lasztit. A második kiugratás nem volt ilyen tiszta, talán egy kicsit hosszú is, és Roli sem indult időben, í­gy maradt a félidőbeli kettő, ami általános vélemény szerint remek eredmény, de mégis veszélyes.

Persze csak akkor, ha a kettővel vezető csapat úgy gondolja, hogy ennyi éppen elég, nem kell itt tovább törtetni, jöjjön csak az ellenfél, úgy sem fog gólt találni…pedig fog és egyből veszélybe is kerülhet a három pont. Elméletben í­gy van, sőt a valóságban is megtörtént már többször (sajnos velünk is), de nem tegnap este. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Oké, nem olyan tempóban és nem olyan intenzitással, de végig az történt a pályán, amit mindig is szeretünk látni. Nálunk volt a labda, az ellenfél bár néha-néha eljutott a kapunkig, egyszer talán a mérkőzés előtt a „Fradinak mindig gólt szerző” (persze nem mindig, talán négy gólig jutott eddig) Hahn folytathatta volna sort, bár ahhoz az is kellett, hogy a kapuban addig jéggé dermedő Dibusz gondoljon egy merészet és Blazicot letarolva próbáljon kiöklözni egy beadást, amiből beadás és majdnem gól lett.

A puskapor ezzel el is fogyott, közben azért Varga Roli bevert egy szabadot úgy harmincról, nehogy bárki is azt higgye, elfelejtette ezt a nemes küldetést. Ezzel vált tükörsimára a győzelem, az utolsó húsz perc inkább a cserékről szólt mint a játékról, de ezzel valójában már senki sem törődött. Nekünk doszta elég volt a három (gól és pont), a hazaiak meg annyira beletörődtek a vereségbe, mint a befőttbe csomagolt körte, hogy hamarosan finom desszertként (sokan sült husika mellé is szeretik) fogják feltálalni.

Ennyi volt a paksi kaland, egy zimankós, de nyugodt este. Három gól, három pont, ami jelenleg nyolc pontot érő vezetést ér, de ami vasárnap délután visszaállhat ötre (az sem rossz), de egy döntetlennel azt is jelentheti, hogy a hátralévő két meccsünktől függetlenül már az élen ülhetünk le az ünnepi asztal mögé. Tegnap este nem történt semmi különleges, örömködni is szabad a jó játék láttán, de még sok van hátra.

Az asztal már áll, de az ünnepre még várnunk kell. Ma van advent első vasárnapja, mi már tegnap kinyitottuk az első ajtót, az ajándékot prezentálta is a csapat. A szent estéig 24 ablakocskát kell kinyitni…de nekünk az most kevés.

Mi a harmincadikat szeretnénk nyitva látni.