Fradi Gyászinduló

Üllői út 21. Itt lakott a nagy költő, innen nézte az általa megénekelt fákat. Tábla őrzi emlékét a ház falán. A lakónévjegyzékben pedig Rajkovics nagyapámét, aki a múlt század elején költözött a külső Üllői útról ide, a város belsejébe, a négyemeletes házba. Innen indult a frontra tizenkét gyereke közül a legidősebb, aki 1915-ben mindössze 21 évesen esett el Oroszországban. A családi legenda megőrizte emlékét. Anyám mindig büszkén emlegette: „Én született Üllői úti lány vagyok”. Szeretett bátyjáról gyakorta idézte fel, hogy remek futballista volt, kapus. A Fradiban védett. A korán eltávozott nagyszerű Fradi krónikással, Nagy Bélával minden lehetséges nyomon elindultunk, kutattunk, de bizony semmi í­rásos emléket nem leltünk arról, hogy nagybátyám akárcsak egyszer is a zöld-fehér szí­nekben lépett volna pályára. A családi szájhagyomány szerint, pedig ő még villogott is, robinsonádokat mutatott be. Kiderült, hogy az „öreg” tényleg jó kapus volt, gyakorta meg is tapsolták őt, de nem a Fradiban. A Ferencvárosi Vasutasban, vagy ahogy a szurkolók jobban ismerték, a FER Vasutasban, őrizte a hálót. Anyám mégsem tévedett, elvégre az is franzstadti csapat volt.
Ilyen zöld-fehér emlékek fűznek engem a született angyalföldit, aki Újpesten nőttem fel, a Fradihoz. No, és még valami: 1932 nyarán tí­z éves srácként a nagyanyáméknál eltöltött ebéd után a nagyapám kézen fogott és kivitt a Ferencváros-Hungária derbire. Az Üllői úti stadionban 5:1-re nyert a Ferencváros. Egy jelenet ma is kristálytisztán él bennem: Sárosi György és Kalmár Jenő fejcsatája a pálya közepén. A doktor a felhőfejeseiről hí­res méltán Orth utódnak tartott Kalmárnál is magasabbra emelkedett.
Ez az élmény, az egész meccs még inkább erősí­tette vonzalmamat a futball iránt. Végérvényesen a sportág rabjává tett.
A Fradi pálya számomra azért is a csodák birodalma, mert 1945. augusztus 20-án a 84. magyar-osztrák mérkőzésen, amikor Puskás Öcsi először volt válogatott, én első í­zben közvetí­thettem válogatott mérkőzést.
Eszembe jutnak örökrangadók, Dalnoki-Sándor párharcok, amikor történhetett bármi is a pályán, Jenő és Csikar barátként hagyták el a zöld gyepet. Emlékszem bajnokságok egész sorára, óriási játékos-egyéniségekre, a ferencvárosi tábor által imádott kedvencekre. Na és arra is, amikor Dalnoki Jenő csikócsapata szárnyalt és magával ragadta a publikumot. Edző valamint játékosai visszaadták a reményt, igenis van, lesz, magyar labdarúgás.
Végül egy személyes epizód, amelyet meghatódva idézek fel. Egy MTK-Fradi mérkőzése előtt, amikor Dalnoki Jenő még játszott, a kedves felesége, Ilike odajött hozzám és megkérdezte: „Mondja Gyuri, maga miért szereti annyira a Jencit? Azért mert egyenes, becsületes, jó magyar ember – válaszoltam. Aki soha senki mást nem bánt, az életben is olyan sportszerű, mint a pályán. Kemény, határozott, de szí­ve van. Az ilyen tí­pusú játékost sokra becsülöm és kedvelem.”

Örülök, hogy ez a könyv emléket állí­t Dalnoki Jenőnek.

Szepesi György
Rádióriporter, a FIFA örökös tagja