Három Fradista hazatért

Hosszú éveken át éltek egymás mellett. Közös volt az örömük, közös a bánatuk, egyformán osztoztak a nagy, fényes sikerekben és a kudarcokban egyaránt. Mindhárman nagy tudorai voltak mesterségüknek, együtt alkottak, mindannyian egyéniségüket, saját művészetüket, mondhatni zsenialitásukat vitték a műbe, adták a produktumhoz.

A hátvéd maga volt a megtestesült nyugalom, egyike azon kevés védőjátékosoknak, aki hí­ven a közmondáshoz, többet tett ésszel, mint erővel a játéktéren. Kivételes helyzetfelismerése és helyezkedése révén nem volt szüksége erőszakra, kí­méletlenségre ahhoz, hogy leszerelje ellenfelelt. Fegyvertára nem merült ki átlagon felüli védőmunkából, nem csupán elegáns labdaszerzései arattak osztatlan sikert, hanem előretörései és pompás lövései úgyszintén. Tőle legalább úgy tartottak a kapusok, mint bármelyik gólveszélyes csatártól. A középpályás mindig lángolt, lobogott, benne kimerí­thetetlen erő, dinamika, küzdőszellem lakozott. Sohasem fáradt, csüggedt, mindig képes volt megújhodni, lelkesedése, példája magával ragadta társalt. A csatár a klasszisok valamennyi tulajdonságával rendelkezett. Kiismerhetetlenül cselezett, szellemes, látványos, virtuóz játéka szemet gyönyörködtetett.

Ők hárman oszlopai, meghatározó egyéniségei voltak csapatuknak. Sokszor egyformán csillogtak, tündököltek, ám ha csak egyiküket-másikukat ünnepelték, a kimagasló tettekhez is mindig besegí­tett a másik két társ.

Ők hárman mindent elértek, amit egy labdarúgó elérhet pályafutása során. Nyertek bajnoki aranyérmet a legjobbak vetélkedésében, magukra öltötték sokszor a válogatott cí­meres mezét, s valamennyien elmondhatták magukról, hogy a világválogatottban is szerepeltek. Az évek múlásával aztán útjaik elváltak, sorsuk különféleképp alakult, A hátvéd, Novák Dezső visszavonulása után sem vált meg az Üllői úti pályától. Ott maradt, s edzőként tevékenykedett tovább, segí­tett az első csapat szakvezetőjének. Később nagyobb lehetőséget kapott, Dunaújvárosba hí­vták s NB 1-es vezetőedző lett. A középpályás Szűcs Lajos még aktí­v játékosként mondott búcsút a Ferencvárosnak. Kispestre ment, a Bp. Honvéd szí­neiben küzdött évekig, majd egy kisebb csapathoz, az Izzóhoz igazolt. Itt ő lett a vezér, csupaszí­v, lelkes játékára épült az együttes nagy terve, a feljutás. A bravúr sikerült, az újpesti gárda egy esztendőn át az NB I-ben küzdött a bajnoki pontokért.

A csatár Albert Flórián Novákhoz hasonlóan az FTC-ben fejezte be a labdarúgást. Egy darabig még mint technikai vezető tevékenykedett az FTC-nél, majd külföldre, Lí­biába ment edzősködni. Szétszéledtek a világban, ki-ki tette a dolgát. Novák Dezső egy jóképességű, stí­lusosan futballozó együttest formált Dunaújvárosban, Szűcs Lajos még túl a harmincon is, példát mutatott a zöld gyepen a nála évekkel fiatalabb labdarúgóknak, s Albert is közmegelégedésre oktatta a futball tudományát a közel-keleti országban. Látszólag semmi sem utalt arra, hogy egyhamar megint egyfelé visz majd e három sportember útja, hogy sok év után ismét a régi pályán, a régi öltözőben találkoznak. És mégis… Ezen a nyáron Novák is, Szűcs is, Albert is hazament.

Az 1980—81-es bajnoki évre Novák Dezső lett a zöld-fehér klub vezetőedzője, Szűcs Lajos mellette pályaedző s Albert Flórián kezébe került az ifjúsági első csapat szakmai munkájának irányí­tása.

— Nem akarok oldalví­zen evezni…

A vezetőedző az oldalvonal mellett állt, s onnan figyelte a foglalkozást. Bent a füves játéktéren a két pályaedző mozgatta a társaságot, a középpályásokat és a támadókat Monostori Tivadar „sanyargatta, mí­g a hátvédek Szűcs Lajos irányí­tása mellett gyakoroltak. Novák hagyta dolgozni segí­tőit s csak időnként véleményezte a látottakat. Volt amikor nagyobb összpontosí­tást kért, máskor meg gyorsabb, élénkebb végrehajtást. Különösebben senkit sem kellett nógatni, a játékosok a délutáni kánikula ellenére is nagy igyekezettel s meglepő intenzitással edzettek. Egy pillanatig sem tartottam attól, hogy e nagy odaadás, az élénk munkatempó az újságí­ró jelenlétének szól, hisz sok lezser, úgymond átlötyögött foglalkozást láttam már nem egy pályán s senki sem törte kezét, lábát, csak azért, mert nézője is akadt a gyakorlásnak. Noha Novák Dezső kész lett volna ott helyben egy rögtönzött sajtótájékoztatóra, nem illett őt munka közben zavarni. A másfél órás edzés befejeztével ültünk le a kis edzői rezidencián beszélgetni.

— Mint köztudott, már korábban is szóba került, hogy visszatér az Üllői útra?

Bólintott.

— Igen. Volt szó róla, de abban az időben engem kötött a szavam is, a munkám is Dunaújvárosba.

— Régi helyén megbecsülték, elégedettek voltak ténykedésével s örültek volna, ha továbbra is ott marad. Arra sem nehéz következtetni, hogy egy nyugalmasabb állást adott fel egy izgalmasért. Egészen pontosan: nehéz feladatot vállalt, amikor a mostani szerződését aláí­rta.

— Tudom. És való igaz, Dunaújvárosban ideális körülmények között dolgoztam, jól éreztem ott magam, s azt hiszem a munkám ellen sem volt kifogás. Ha maradok, egy kitaposott úton járok tovább, s olyan együttest irányí­tok amelyet ismerek, tudom erényeit, hibáit s ha baj van a „motorral” tudom hová kell nyúlnom, hogy ismét működjön a gépezet. Itt az FTC-nél viszont más a feladat. Sok mindenen változtatni kell, elsősorban a régi szemléleten s munkatempón. Azzal is tisztában vagyok, hogy itt részsikereket elérni — ez kevés. Egy kisebb csapatnál egy-egy hellyel feljebb lépni a táblázaton, ez igenis eredmény már, amit lehet becsülni s ami által az edzői munka értéke is nő. De kérdem én, itt elégedett lenne a közvélemény, vagy akár a klubvezetés, ha az elmúlt évi hatodik helyről az ötödikre lépnénk elő? Nos nem hiszem, hogy ezek után, körbehurcolnának a vállukon.

— Vagyis a Ferencvárosnál csak győzni szabad? S csak az a siker, ha bajnokságot nyer a csapat?

— Tulajdonképpen igen. S ennek tudatában dolgozni, valóban nem könnyű dolog. Hogy mégis belevágtam? A magyarázat egyszerű: én is halandó ember vagyok, egyike azoknak, akik mindig többet, jobbat, látványosabbat akarnak produkálni. Ha egy embernek nincsenek tervei, vágyai, ha nem tűz maga elé nagy és nemes célokat, az azt hiszem nem él, csak vegetál. Aki mindig csak az oldalvizén evez az ne ábrándozzon igazi győzelmekről. Én nem akarok csak az oldalvizén laví­rozni. Ha csak megélni kí­vánnék az edzőségből, nyugodtan, izgalommentesen, akkor maradok pályaedző, élek minden különösebb súly és felelősség nélkül. De ez nem az én életformám. Akkor nekem a Dunaújvárosi Kohász vezetőedzői tiszte volt a nagy feladat, a nagy próbatétel, amelynek minden évében tulajdonképpen vizsgázni kellett. A mostani feladat még nagyobb, tulajdonképpen elérkezett az igazi megméretés ideje.

— Milyenek az első hetek, hónapok tapasztalatai az Üllői úton?

— Jobbak, mint gondoltam volna. Úgy fest, a játékosok megértették, hogy a kemény munka, a fokozott áldozatvállalás az ára annak, hogy a csapat kikerüljön méltatlan helyzetéből. Minden különösebb noszogatás nélkül végzi itt most minden játékos a dolgát, azok is, akik korábban nem tartoztak a munka bajnokai közé.

— A korábbi problémák mind megszűntek, vagy csak alszik a „tűzhányó”?

— Nagyon remélem, hogy végleg kialudt. Sok mindent hallottam, ismertek előttem az elmúlt esztendő apróbb és nagyobb „ügyei”. Ezekről már nincs sok értelme meditálni. Sok szót nem is vesztegettem minderre. Hogy korábban ki mennyit edzett, hol merre sörözött, ki kit nem szí­vlelt, ez engem nem érdekel ma már. De, hogy most ki, hogy és mennyit dolgozik, hogy él, s mennyire közösségi ember, az már nagyonis. Ezek az együtt dolgozás alapfeltételei. Mivel senki sem mondta azt, hogy ha nehéz a munka, ha önmegtartózkodóan kell élni s vállt a váll ellen küzdeni, akkor nem vállalja a dolgot, í­gy hát mindenkivel közös nevezőn vagyok.

— Mit szeretne elérni a bajnoki év végére csapatával?

— Ott szeretnék lenni velük a dobogón. Hogy melyik fokán? Mondjam, hogy melyiken éreznénk a legjobban magunkat? Ha nem is világot verő ez a gárda, de képességei alapján joggal elvárható, hogy ott legyen a legjobbak között, az élmezőnyben. De, hogy ott legyen, ahhoz tenni is kell valamit. És ezért vagyunk mi, hogy tegyen…

Egy kicsit furcsa, hogy most én dirigálok

Egy délelőtti foglalkozáson az alapos bemelegí­tés után kétkapus játék következett. A három szakember az alapvonal mögé állt, a labdarúgók pedig nekiveselkedtek a küzdelemnek. Persze egymás között nem csapott magasra a lelkesedés lángja, nem gyötörték meg túlontúl egymást a labdarúgók.

Figyeltem a pályaedző, Szűcs Lajos arcát, mozdulatalt, reagálását a fejleményekre, kí­váncsi voltam vonzza-e még a játék, tudja csak nézni amazok tevékenységét, s nem pezsdí­ti meg a vérét a labda pattogása? Nem tévedtem.

Fél óra eltelte után jelezte, hogy beáll. S harminc fok ide, tikkasztó hőség oda annak rendje és módja szerint játékos lett belőle, aki utána eredt a kiugró csatárnak, aki ütközött, becsúszott, lótott, futott s aki hajtotta, ösztökélte a többi társat.

— Ma még egy kicsit furcsa, hogy nem ott állok a sorban, a többi játékos között, hanem itt a csapat előtt, s irányí­tom a munkát. Most megértem azokat, akik visszavonulás után még hosszú ideig úgymond szenvedtek, egyszerűen hiányzott nekik a napi futómennyiség, a hétvégi játék, a mindennapi fáradtság, a bajnoki mérkőzések hangulata, izgalma, atmoszférája. Úgy vagyok én ezzel, mint az ifjú tanárok, amikor a főiskola padját egyik napról a másikra felcserélik a katedrával. Ma még nagyonis közel vagyok a játékosokhoz, s azt hiszem nem is baj ez. így jobban megértem őket, gondjaikat, bajaikat, s talán ők is nagyobb bizalommal vannak velem szemben, mint egy idősebb edzővel lennének. Amiben tudok, segí­tek nekik, s nagyon remélem, hogy ők is segí­tik az én munkám — mondta a fiatal edző, amikor munkájáról faggattam s hozzáfűzte:

— Nagy örömmel jöttem vissza az Üllői útra, hisz gyönyörű emlékek fűződnek ehhez a klubhoz. Hogy milyen az edzőség? Szép, de nem könnyű szakma. Tudtam ezt már játékos koromban is s néha őszintén sajnáltam is edzőimet, akiknek egész heti gondos munkája veszett kárba egy-két játékos felelőtlenségén, nemtörődömségén. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy mennyi bennem a tettvágy, az alkotókedv.

Nem kellett mondania.

Ha egyszer mozgás közben is megcsinálod.

Az ifik edzésén a Népligetben egy férfi ült az öltözőépület előtti kis lelátón. Nem ritka vendég ő a labdarúgók foglalkozásán, ha ideje engedi hol a serdülők, hol az ifjúsági játékosok, hol pedig a felnőtt csapat edzéseit nézi végig. Elek Gyula, az FTC kézilabda szakosztályának vezetőedzője nem hivatalból, csupán kedvtelésből figyelte az egykori aranylabdás, Albert Flórián edzésvezetését.

— Nem az első edzését látom Flórinak, s mondhatom jól csinálja a dolgát — mesélte a kitűnő kézilabda szakember. — Élvezetes, sokrétű, jól pergő foglalkozásokat tart, sokat követel, s nagyon szigorú. Elvárja a maximális odaadást, a fegyelmet, tegnap öt perc késés után már nem engedte levetkőzni az egyik srácot.

Bent a játéktéren páros gyakorlatokat végzett több mint egy tucat ifjú ferencvárosi játékos. Albert, árgus szemmel figyelt mindenkit, volt amikor csak kedélyesen „odacsí­pett” egy-egy fiúnak, de nem egyszer felemelte a hangját, s szigorúra fogta a dolgot.

— Gazsi! — hangzott a kedélyes felhí­vás — ha egyszer mozgás közben is hiba nélkül megcsinálod a gyakorlatot, pezsgős vacsorát rendelek a számodra…

Gazsi persze igyekezett, de nem eléggé, s emiatt később már keményebbé vált az edző hangja.

— Úgy látszik nem elég képletesen magyaráztam el a gyakorlat lényegét, mert vajmi keveset valósí­tottatok meg belőle — jelentette ki Flóri, és rövid úton beállt a gyakorlók közé, maga mellé vett párnak egy fiút, s négyszer vagy ötször bemutatta vele a dolgot Aztán kiállt, s ment a következő párhoz, ott is igazí­tott valamit, majd ismét egy másik csoportnál a helyes lábtartást mutatta be. Az edzés végén vizesek voltak a zöld mezek, csatakosak a homlokok, s Albert elégedetten nézett a leszegett fejű távozók után.

— Nem baj, hogy egy kicsit elfáradtak. Holnapra kutya bajuk, csak erősödtek egy kicsit — jegyezte meg, s ő is elindult befelé.

— Egy világ életében könnyed, elegánsan futballozó i elsősorban technikájával boldoguló csatár is tud kemény munkát dirigálni? — kérdettem az egykori gólzsáktél.

Elmosolyodott.

— Tud. Ráadásul még a szí­ve sem vérzik miatta. Ha ez a kor követelménye, ha csak ez vezet a siker felé, akkor nincs más út. A szép, a könnyed futball már a múlté, erő, harcosság nélkül nincs boldogulás már a pályákon. Más kérdés, hogy átlagon felüli technika nélkül sincs, tehát kedvenc „műfajomban” annak oktatásában is kiélhetem magam.

— Vannak tehetséges gyerekek most is az FTC-nél?

— Vannak. S nekünk úgy kell megalapoznunk őket, hogy közülük minél többre mondják majd évek múltán a rövid, de igen szépen csengő jelzőt: saját nevelés.

Három volt ferencvárosi labdarúgó hazament. Hogy ismét a zöld-fehér szí­nekért munkálkodjék.

Várkonyi Sándor

(Labdarúgás 1980. augusztus)