Hruscsov és Kádár a Fradi-indulóra lépett be…

Ónody Lajos í­gy emlékezett:

– 1953-tól a Fradiban – akkor Budapesti Kinizsinek hí­vták – én lettem a labdarúgó-szakosztály vezetője, majd elnöke. Hozzáteszem, hogy a sportban mindig társadalmi munkásként dolgoztam, és sohasem kaptam érte egyetlen fillér honoráriumot. Ez olyan időszak volt, amikor a klubra rásütötték a fasiszta bélyeget. S mindenki csak bennünket bántott. Fel akarták számolni a klubot. Ebben az időszakban jóformán csak az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezete részéről kaptunk erkölcsi és anyagi segí­tséget. Felülről pedig gyakorta a fejünkre koppintottak, mondván, a Fradi múltja nem kötődött annyira a munkásmozgalomhoz, mint a Vasasé. Arról már senki sem beszélt, hogy ez az egyesület mindig is a prolik egyesülete volt, a melósoké, a kisembereké. De hát ránk tették a bélyeget.

– Tudom, hogy Önök 1955-ben egy bécsi húsvéti tornán elkövettek egy olyan turpisságot, amiből világra szóló botrány lett.
– A Kinizsi szí­ne piros-fehér volt, de mi a Práterben zöld-fehér mezben léptünk pályára. Még le sem fújták a meccset, Budapesten már tudtak erről a rebellis akcióról.

– Ha jól tudom, az egyik magas rendfokozatú Honvéd-vezető jelentette fel a Kinizsi vezetőit és játékosait.
– Bárki is panaszolt be bennünket, akkor is megérte, mert sohasem felejtem el azt a sok könnyes szemű játékost, aki a tükör előtt tolongott zöld-fehér mezben. Dalnoki Jenő simogatva a dresszt, azt mondta: „Fiúk, ebben csak győzni lehet!” Tudja, akkor már öt éve betiltották a Fradit, egyetlen tollvonással megszüntették a zöld-fehér klubot.

Ónody, amint Moszkvában kiszolgálta a „nagy kettőst”

– Pártfegyelmit kapott ezért?
– Azt nem, de mint a csapat vezetőjét, elmarasztaltak, és egy évre eltiltottak a szakosztályelnöki tisztség betöltésétől. Mindössze annyi történt, hogy a húsvéti torna utáni vacsorán az ÉDOSZ-ban az egyik elvtárs felszólí­tott, hogy hagyjam el a termet.

– Ez 1955-ben volt, s ’56-ban tért vissza az FTC-hez?
– Engem még a Kinizsi-időszakban rehabilitáltak, 1956 októberében. Gáspár Sándor behí­vatott a SZOT-ba, s elmondta, hogy nem ismerte a családom múltját: vasiparhoz való kötődését, apám kazánkovács mesterségét. Nagyon sajnálta a történteket, s beismerte, felső utasí­tásra ő váltatott le engem a húsvéti torna után. Mi több, még azt is felajánlotta, legyek a Vasas labdarúgó szakosztályának elnöke. Megköszöntem a bizalmát, de arra kértem, hagyjon engem csak a Fradinál. Én már oda kötődöm.

– S mi volt a kérése a rehabilitálásnál?
– Pusztán annyi, hogy egy vacsora keretében jöhessek vissza azon az ajtón, amelyiken kiutasí­tottak.

– Az Éttermi és Büfé Vállalat vezérigazgatójaként ünnepelt vezető volt, igazán befutott káder. Gondolom, gyakran lehetett a kor ünnepelt vezetőinek társaságában?
– Több parlamenti fogadást csináltam, olyanokat, amelyeket Rákosi Mátyás és Nagy Imre adott, például az első téesztagoknak, s ezen ezerkétszáz vendég volt. A legnagyobb élményem mégis egy moszkvai kiküldetés. A szovjet fővárosban a magyar bisztróhálózatot kellett bemutatnunk, s a moszkvai vezetőknek annyira megtetszett, hogy még azt sem engedték meg, hogy egy szerszámosládát hazahozzunk, mindent szőröstül-bőröstül megvettek.

– Rendeztünk egy nagy fogadást, amelyre a protokoll szerint mindössze öt percre hivatalos volt Hruscsov és Kádár János. Amikor a terembe beléptek, a világhí­rű prí­más, Lakatos Sándor megkérdezte, hogy mit játsszon. Odasúgtam neki, a Fradi-indulót. Kádár, a Vasas-szurkoló észrevette a turpisságot és huncutul rám kacsintott. Remek volt a hangulat, s végül is a két vezető három és fél óráig maradt a mi pavilonunkban.

– Árulja el, melyik volt életének legszebb szakasza?
– Az, amikor az ötvenes évek elején azért harcolhattunk, hogy a Ferencváros talpon maradjon, s ne essen ki az NB l-ből. Az akkor ott igazi család volt. Tudja, olyan jó érzés időnként megnézni azokat a megsárgult fotókat…

Gyenes J. András, 1989