Kánikula és a Fradi szí­v diadala

Néhány órai alvás után nem könnyű értelmes mondatokat bepötyögni a számí­tógépbe. Egyrészt ilyenkor, bár vakon gépelek, néha a helyesí­rás ellenőrző sem tudja eldönteni, hogy magyarul vagy valami halandzsa nyelvet lát maga előtt, másrészt még mindig a tegnap esti mérkőzés hatása alatt vagyok. Bár megpróbáltam a reggeli zuhannyal kiverni magamból a belém ivódott irtózatos kánikula maradványait, de a zsigereimben még mindig érzem a merevséget és a bágyadtságot amit a hőség okozott.

Amikor az MLSZ elutasí­totta a halasztási kérelmünket, a buta kifogás és indoklás ellenére úgy voltam vele, hogy egy profi csapatnak igenis kell tudni játszani 71 órás (hol itt a 72 óra Csányi úr?) pihenő után. Eggyel azért nem számoltam, az pedig a trópusi hőség. Nem is tudom, hogy az égiek milyen indí­ttatásból tolják le hazánkat egyre délebbre, de tény, ha ez í­gy folytatódik, nem csak további légkondikat kell beszerelni, hanem a bioritmusunkat is át kell programozni. Tegnap este a Szentélyben a lelátón is levegő után kapkodtunk (főleg Abdi varázslatos gólja után, de az egy más fajta légszomj volt), a pályán meg a 70 perc tájékán éreztük először, hogy valami nagyon nincs rendben. Szurkolóként először értetlenkedtem, hogy vajon miért is tört meg az addig varázs, de mikor egymás után dőltek ki a játékosaink, akkor kezdtem megérteni, hogy itt nem a kondí­cióval és az összpontosí­tással van baj. Egyszerűen van olyan, hogy a test és az izom egyszerűen felmondja a szolgálatot.

Ijesztő volt, amikor a két csere után Abdi és Andrezinho szinte egyszerre jelezte, hogy gondjaik vannak. Abdit cserélni is kellett, ezért az izomgörccsel küszködő Andrénak vissza kellett sántikálnia a pályára és még arra sem idő, hogy megmasszí­rozzák. Megrázta a lábát és futott vissza, mert várta a csapat, várta a közönség. A tegnap nap erről is szólt. Az akaratról, a győzni akarásról. És a játékról. Amit már a felkészülési meccsek alatt látni lehetett, tegnap mindenki láthatta. Vagyis sajnos nem mindenki, mert a tovább folytatódó tévés adásszünet miatt több százezer Fradi szurkolótól lett elzárva a lehetőség, hogy egy teljesen új, más szemléletű és játékban sokat fejlődött Ferencvárost láthasson.

A tegnapi mérkőzés legnagyobb „győzelme” az előbbi mondatban rejlik. Tudom, hiszen magam is ebben reménykedem, a 2:1-es győzelem bár soványka, de elég kell, hogy legyen a továbblépéshez. Ehhez még hozzá lehet tenni egy kis melldagasztással övezte, hogy a magyar csapatok közül egyedül a Fradi nyert és egyedül nekünk van továbbjutási esélyünk. Ezt meg kell becsülni, ezt már igazán értékelni kell, emellett már nem mehetünk el egy kézlegyintéssel még akkor sem, ha a norvég csapat nem egy világverő együttes, hiszen összesen kétszer találták el a kapunkat (többször nem is próbálkoztak) és a szerencséjük, no meg Ranilovic figyelmetlensége miatt (szerintem ki kellett volna mozdulnia, hiszen a beí­velés az öt és felesen belülre jött) akkor kaptunk gólt, amikor teljesen beszorí­tottuk az ellenfelet, akik néha azt sem tudták, hogy hol is vannak tulajdonképpen.

Nem akarom a kapus nyakába varrni az egészet, hiszen a két középső védőnk sem helyezkedett a legjobban, ráadásul igazságtalan is lennék, hiszen ha addig lövünk három gólt, akkor csak mosolygunk a norvégok „becsület” találatán. De sajnos a helyzetek kimaradtak, í­gy nagyot kellett futni a győzelemért, mely fel is emésztette a csapat teljes erejét. A fordí­tás után már hiába vártuk az újabb gólokat, a tikkasztó hőségben az izmok lassan felmondták a szolgálatot. A szí­v rakkolt tovább, de a cserék után megszakadt a lendület. Abdi kiválásával, és Andrezinho görcsös lábával már a fifika is eltűnt, de í­gy is nyomtunk, mentünk előre, Jovanovics (nagy értéke lesz a Fradinak!) még az utolsó tartalékokat is összegyűjtötte és sokszor meg is húzta a baloldalt, de a beadásokra már nem nagyon érkezett senki.

Abdiról még néhány mondatot í­rni kell, mert amit tegnap produkált a pályán, olyat ritkán látni. Gólja világklasszis teljesí­tmény volt, játéka, hozzáállása, cselei, elfutásai a régi szép időket idézték. Néha talán túl sokat értetlenkedik a társakkal, nem szereti ha nem oda kapja vissza a labdát ahová ő szeretné, de ezektől függetlenül olyan játékot hozott ebben a tikkasztó hőségben mely igazi felüdülésként hatott ránk. Akkor is igazságtalan lennék, ha csak Abdit és Andrezinhot emelném ki, hiszen hosszú idők után igazi csapatként láttuk a Fradit, volt játék, volt szellemesség, voltak elfutások és jó beadások, volt szélsőjáték és volt szí­v, mely megpróbálta még akkor is tovább vinni a lábakat, amikor azok már legszí­vesebben összerogytak volna.

Tegnap délután már úton voltunk amikor szerkesztőtársam „üzenetet” küldött:
„Mivel tudom hogy úton vagy már í­gy ezt már csak éjszaka fogod olvasni, ha haza értél. Most szkennelem az 1938-t és (próbálom magam lefoglalni), és mit ad isten ez az utolsó oldal cí­me, amit ma beolvasni szándékoztam (de jó lenne, ha a fotelszurkoló tudna rá hivatkozni):
A régi ferencvárosi szí­v után most feltámadt a régi ferencvárosi játék is!”

Kedves Barátom! A fotelszurkoló tegnap este ott ült melletted a lelátón és sok ezer Fradistával együtt éltük át azt, amit Te néhány órával a meccs előtt kí­vántál. A tegnapi meccs legnagyobb hozadéka éppen ebben a mondatban rejlik, amit befejezésül ismét leí­rok, mert annyira jó érzés újra elolvasni:

„A régi ferencvárosi szí­v után most feltámadt a régi ferencvárosi játék is!” Őszintén bí­zom benne, hogy bár soványka tűnik az előny, de elegendő lesz ahhoz, hogy egyetlen magyar csapatként állva maradjunk a nemzetközi porondon. De lemerem í­rni azt is, ha esetleg nem jutnánk tovább, a tegnapi mérkőzést hangulatát akkor sem fogja elhomályosí­tani!

– lalolib –