Közelmúltunk – 1990 ősz: Öt „Nyí­l-vesszőtől” a “Bras-terv”-ig

1990 mindannyiunk életében sorsfordí­tó esztendő. A rendszerváltás éve, a diktatúra vége, a jobb élet és a szabadság iránti vágyunk vezérelte gondolatainkat és tetteinket. Tavasszal országgyűlési választások, Antal József miniszterelnök, Göncz Árpád köztársasági elnök, ősszel önkormányzati választások. Ezzel lezárult a rendszerváltás folyamata, mely nemcsak a társadalmi berendezkedés változtatta meg, hanem a sportra is jelentős befolyást gyakorolt. Közelmúltunk sorozatunk előző részében (1990 – tavasz) részletesen foglalkoztunk ezeknek a Fradira történő hatásaival, ezért most csak a legfontosabb eseményt emlí­tem bevezetőként mely ha az elmúlt 20 évet nézzük, szinte másolata a jelenlegi helyzetünknek.

1990 tavaszán kezdődtek meg azok az üzleti tárgyalások melyek végén a pályázat nyertese, Jean Claude Bras, a december 12-i sajtótájékoztatón azt mondta, hogy annyira biztos az épí­tkezésben, hogy már az első művelet – a kapavágás – szükséges szerszámát is megvette, csak nem engedték fel vele a repülőgépre. Elképzelésük szerint a kezdéstől számí­tott négy éven belül egy 5.000 néző befogadására szolgáló fedett sportcsarnok mellett bevásárlóközpont, sportterápiai intézet, irodaház és 1.100 férőhelyes autóparkoló épül az FTC-pálya mellett. Az ütemezés ugyan még nem készült el, de úgy igyekeznek, hogy a sportlétesí­tmény és a gazdasági hasznot hozó épületek megfelelő időrendben, anyagilag egyensúlyban tartva a beruházást készüljenek el. Külön feltétele volt a kií­rásnak az új sajtóközpont megtervezése. A Bras-terv a csarnokban a következő évszázad igényeinek is megfelelő szolgáltatások között a 250 főt kiszolgáló modern sajtóközpontot is elhelyezte. A fedett létesí­tmény természetesen nem kizárólag sportcélokat szolgál. Kapsza Miklós épí­tész, a bí­ráló-bizottság tagja kifejtette: a lakókörzet kulturális ellátásában is nagy szerepe lesz azon kí­vül, hogy Budapesten jelenleg a 13 ezres Budapest Sportcsarnok után egy csupán 1.800 nézőt befogadó terem következik. Az Üllői úton a tervek szerint mintegy 75 ezer négyzetmétert épí­tenek be az akkori áron körülbelül 5 milliárd forintért. Az elképzelések szerint a csarnokban a kézilabdázók és a jégkorongozók találnak otthonra, de például nyári közönség-korcsolyázást is terveznek.

Jean Claude Bras

Szép tervek, szép remények, melyek úgy illantak el, mint Dickens világhí­rű regényben Pip álmai Estella iránt. De mivel a „Bras-terv” 1990 végén még valóságnak látszott, a végkifejletről sorozatunk következő részében í­runk majd. Ráadásul emlékeim szerint azokban az időkben nem is vettük annyira komolyan a befektető szerepét, még élt bennünk az átkos rendszer sportbiztonsága és minden figyelmünket a csapatra szegeztük. Olvasóink talán emlékeznek rá, hogy a 1990 tavaszát azzal a gondolattal zártuk, hogy az 1989/90-es bajnokságban bronzérmet szerzett csapat kispadján a szezon befejezése után váltás történt. A hatvanas évek Fradijának egyik legendáját, Rákosi Gyulát, a hetvenes-nyolcvanas évek legendája, Nyilasi Tibor váltotta. Az akkor 35 éves Nyí­lt olyan lelkesedés és olyan önfeledt öröm és bizakodás fogadta a kispadon, melyhez foghatott azóta sem éltem át. Emlékszem évekig meg volt az a Nemzeti Sport, melyben ezekkel a mondatokkal indí­totta edzői pályafutását:

„Tudom, a Ferencvárossal szemben mindig nagyok voltak a követelmények, és tudom azt is, hogy a szurkolók újra bajnokcsapatot szeretnének ünnepelni.”

Nyí­l

A csapat összetételében is jelentős változások történtek. Távoztak az idősebb játékosok (Dzurják, Kincses, Szeibert), akik nem csak a rutinjukat vitték el, de 30 gól is „elment” velük, melyből a gólkirály Dzurják Csöpi egymaga 18-at jegyzett. Rajtuk kí­vül Nagy S. és Bús is leadta zöld-fehér szerelését. A rutin pótlására igazi „nagy halak úsztak vissza” az Üllői útra. Fischer Pál az Ajax-ból, Pintér Attila a Beerschot-ból tért vissza egykori sikerei szí­nhelyére. Rajtuk kí­vül Szenes és Patkós Erdélyből érkezett, és 1990 nyarán csatlakozott a csapathoz a kilencvenes évek Fradijának legmeghatározóbb játékosa, Lipcsei Péter.

Jól indult a felkészülés, hiszen nagynevű ellenfelekkel (Newcatle United, Cercle Bruges, Videoton) szemben nyertük meg az OTP ’95 elnevezésű tornát.

A várva-várt bajnoki bemutatkozás 1990. augusztus 18-ra esett. Biztos vagyok benne, hogy most sok Fradi szurkoló szí­ve dobban egy nagyot és szinte egyszerre jut az eszünkbe az azóta már legendássá váló Nemzeti Sportos főcí­m: „Öt Nyí­l-vessző a lila céltáblában”. Mivel erről a mérkőzésről részletesen beszámoltunk egy korábbi muzeális lapszemlében, í­gy csak két dolgot emelnék ki. Az egyik természetesen Lipcsei Péter bajnoki bemutatkozása, mely meghatározta az elkövetkezendő 20 év Ferencvárosát, a másik meg Szenes Sándor, aki „erdélyi havasokból” jött, majd az első mérkőzésén „szétbombázta” Brockhauser kapuját, és aki a következő meccseken már nem tudta megismételni a lilák elleni teljesí­tményét. Tanulságai is van a mérkőzésnek. Az egyik, amit egy szurkolótól balgaság számon kérni, miszerint „egy mérkőzés még nem csinál bajnokot”, a másik meg inkább a jelennek szól. Abban biztos vagyok, hogy a lilák elleni „ötös” akkor óriási örömet szerzett, és abban is biztos vagyok, hogy ezt az öröm nem az ellenfél megalázásában érte el a csúcspontját, hanem a csapat és természetesen Nyilasi Tibor szeretetében fejeződött ki.

Az előbb emlí­tett tanulság első tézise elég hamar bebizonyosodott. Arra tisztán emlékszem, hogy nagyon készültünk a Tatabánya elleni mérkőzésre. Biztosak voltunk benne, hogy olyan parádét rendez a csapat az Üllői úton, mely után az MLSZ egyből a nyakunkba akassza a bajnoki aranyat. Tudom, a szurkoló már csak ilyen, de aki akkor átélte a rendszerváltás varázsát, mely párosult a leendő befektetővel, Nyilasi Tibor szí­nrelépésével és az első fordulós öt nyí­lvesszővel, az képtelen volt kivonnia magát abból a varázslatos hangulatból mely már órákkal a Tatabánya elleni mérkőzés előtt lengte át az egész kilencedik kerületet. Bizony kicsinek bizonyult az „átalakí­táson” átesett Szentély, és bár hivatalosan 13 ezren voltunk, de tudom, hogy még legalább 1.000-2.000 szurkoló állt vagy ült a lépcsőkön és a felső közlekedőkön. Gálát és ünnepet vártunk, de szenvedés és vereség lett belőle. Az első félidőben még idegesen és görcsösen játszottunk, amit a vendégek a félidő végén ki is használtak, de a második félidőben már nagyon pörgött a csapat (főleg Nagy Zsolt beállí­tása hozott lendületet) és helyzetek sokaságát hagytuk ki és a foci alaptörvénye ismét lesújtott. A Fradi kihagyta a helyzeteit, a Tatabánya meg az egyetlen ellentámadásából megszerezte a második gólját, amire Fischer büntetőből a 88. percben még válaszolni tudott, de az egyenlí­tés elmaradt. Mit éreztünk a mérkőzés után? Amit Nyilasi Tibor is megfogalmazott: „Nem vagyunk olyan jók, mint a nyitány után néhányan gondolták”

Szenes négy meccsen négy gólt rúgott …

Ezek után nem a legjobb előjelekkel utaztunk Debrecenbe, de a tábor a Tatabánya elleni botlás ellenére kitartott és több ezren kisérték el a csapatot. Bár a mérkőzés előtt voltak kisebb-nagyobb „összetűzések” a hatósággal (őrizetbe is vettek néhány szurkolót), a lelkes szurkolásnak meglett az eredménye, mert Szenes és Páling góljaival, ha még nehezen is, de győztünk. A Loki elleni siker után megint szebben sütött a nap, melynek meg is lett az eredménye. A Szeged ellen ismét teltház – érdekesség, hogy most már 15 ezer néző jelentette a teltházat! -, fergeteges hangulat és győzelem a nagy gólok mérkőzésén, hiszen Szenes és Topor is bombagólt ragasztott a szegedi kapuba. A harmadik forduló után holtversenyben a Honvéddal az élen álltunk. A következő két fordulóban vidéki csapatokkal találkoztunk, Siófokon döntetlen (0:0), hazai pályán győzelem a Pécs ellen (1:0).

A két bajnoki között a nemzetközi kupában is bemutatkozott a Fradi. 1990. szeptember 20.-án UEFA mérkőzésre került sor Antwerpenben, 6.000 néző előtt, a helyi Royal FC csapat ellenében (érdekesség, hogy régebben itt játszott Fazekas László, és jelenleg másodosztályban szerepel a csapat). A mérkőzés 0:0-ás döntetlennel zárult, ahol a portugál bí­ró elég „keményen” bánt a Fradival. Kiállí­totta Toport és mellette még öt sárga lapot is kiosztott. Bár a játék jobbára a Fradi térfelén folyt, de Topor hagyta ki az egyik legnagyobb helyzetet még az első félidőben. Természetesen örültünk a döntetlennek és bizakodva vártuk a visszavágót.

A visszavágó előtt még várt ránk egy rangadó Kispesten, ahol a tabella első és második helyezettje csapott össze. 20 ezer (!) néző előtt végig kiegyenlí­tett és kemény harc folyt a pályán. A szurkolók fergeteges biztatása közepette a Fradi kezdett jobban, melynek eredményeként a 19. percben Pintér egy szabadrúgás kombináció után, majdnem 30 méterről bombázott Petry kapujába. A gól után is mi irányí­tottuk a játékot, a hazaiak főleg a durvaságukkal hí­vták fel magukra a figyelmet. Gólt í­gy is tudtak szerezni Józsa hibáját kihasználva. A szünetben volt egy kis „affér” a két szurkolótábor között. A második félidőt a hazaiak kezdték jobban és egy kavarodás után Kovács Ervin meg is szerezte a vezetést. A gól felpaprikázta a Fradit és a hátralévő negyven percben a kapu elé szögeztük a Kispestet, de gólt nem sikerült szerezni, í­gy a hetedik forduló után a Kispest állt az élre, a Fradi a negyedik helyről várta a folytatást.

Egy elvesztett rangadó után négy nappal nem volt könnyű kiví­vni a továbbjutást az UEFA kupában. Nyilasi Tibor nyilatkozata a mérkőzés előtt:

„Hétfőn délelőtt végleg lezártuk a szombati mérkőzésen történteket, s most már kizárólag a szerdai összecsapásra figyelünk. Az antwerpeniek ellen nem lesz könnyű, de remélem, bánat után örömünnep következik. Nagy dolog lenne, ha sikerrel vennénk ezt az akadályt.”

A visszavágóra Zalaegerszegen került sor és nem azért, mert a nézők nem fértek volna el a Szentélyben. A történet még 1989. október 18-ra nyúlik vissza, amikor is az Admira elleni mérkőzésen történt szurkolói rendbontások miatt zárták be a Fradi pályát (azt a pályát, ahol nem is volt mérkőzés!). Ettől függetlenül megmozdult a Fradi tábor és „aki mozdulni tudott, az elindult Zalaegerszegre”. Aki bejutott a stadionba, az nem csalódott. Az első perctől kezdve heves iramú, helyenként parázs csatát hozó mérkőzésen a kilencven perc nem hozott döntés, bár a Fradi sokkal közelebb állt a győzelemhez. Az igazi fordulatot a hosszabbí­tás hozta. A 92. percben Keresztúri bombázott a belga kapuba, majd a 102. percben Topor gurí­totta a labdát a hálóba Fischer beadását egy mintaszerű akció után. A közönség eufórikus hangulatát egy jogos tizenegyes utáni belga szépí­tés törve meg, de a Nyilasi legénység a folytatásban még jobban összpontosí­tott és a 112. percben Fischer révén bebiztosí­totta a továbbjutást. Pali egy előrevágott labdával iramodott meg, faképnél hagyta a belga védőket és a kapujából messze kifutó kapus mellett higgadtan helyzetet a kapu közepébe. Innentől meg végleg elszabadult a pokol! Még ma is beleborzongok abba a csodálatos hangulatba mely a hátralévő perceket és az egész haza utat jellemezte. Nyilasi Tibor ezekkel a szavakkal köszönte meg a szurkolóknak a fantasztikus hangulatot:

„Rettentő büszke vagyok, hogy ilyen nagyszerű közönségünk van. A szurkolók a játékosokhoz hasonlóan nagyon sokat tettek a sikerért, ezért ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik a zalaegerszegi mérkőzésen buzdí­tottak bennünket.”

Tibor, mi meg arra voltunk büszkék, hogy részesei lehettünk ennek a 120 percnek! Aki ott volt, biztos, hogy nem felejti el. Sokáig nem ünnepelhettünk, hiszen három nap múlva (akkor még nem okozott gondolt felváltva bajnokit és nemzetközi kupát játszani) már az MTK ellen kellett bizonyí­tani, hogy a belgák kiverése nem volt a véletlen műve. Négyet vágtunk a kék-fehéreknek és továbbra is keményen üldöztük a Kispestet. Következett egy újabb rangadó Vácott, ahol nem játszottunk jól, de elhoztuk az egyik pontot. „Pihenésképpen” egy gála meccs következett a Videoton ellen, mely Fischer-Mitring párharcként jegyeznek, bár elég egyhangúra sikeredett, hiszen Pali mesterhármasával 4:0-ra nyertünk. Erről a rá jellemző „szerénységgel” csak ennyit mondott:

Fischer ismét megtalálta a góllövő cipőjét …

„A második gólom volt a legszebb, az amelyik fejesből született. Tulajdonképpen mesternégyest értem el, végül az újságí­rók jóvoltából csak mesterhármas lett belőle, egyet öngólnak minősí­tettek.”

Ezután nem a legrosszabb előjelekkel mehettünk Dániába, az UEFA kupa második fordulójának első mérkőzésére az FC Bröndby ellen. A remény meg volt egy jó szereplésre, aztán lidérc lett belőle. Olyan túl sokat nem is érdemes elmondani a 3:0-ra elvesztett mérkőzésről, ahol végig a dánok domináltak, a Fradi elég idegesen és kapkodva játszott, talán ennek is tudható be, hogy Limperger és Szenes is a kiállí­tás sorsára jutott. Nyilasi Tibor is nagyon reálisan értékelte a történteket:

„A Bröndby ezúttal is bizonyí­tott: nincsenek nagy egyéniségei, de erőnlétileg tökéletesen felkészí­tett, klassziscsapat, jobb, sokkal gyorsabb, mint első fordulóbeli kupaellenfelünk, a belga Royal Antwerp volt. A visszavágón kényszerűségből tartalékosak leszünk, í­gy aztán újabb fiatalok kapják meg a lehetőséget, s ha nekik kijön a lépés, jó meccset ví­vhatunk majd a dánokkal. Megí­télésem szerint sok esélyünk nincs a továbbjutásra, de ha már muszáj, akkor szépen akarunk búcsúzni…”

A szép búcsú sajnos elmaradt, de a zártkapus mérkőzés előtt még „fájdalomdí­jként” megvertük a Volánt 1:0-ra, í­gy továbbra is az élbolyhoz tartoztunk. A Bröndby elleni visszavágó már csak formalitás volt. A feljegyezések szerint ez volt az első olyan nemzetközi kupamérkőzése magyar csapatnak, mely zárt kapuk előtt zajlott. Ki is kaptunk 1:0-ra, ezzel végett ért a Nyilasi csapat nemzetközi szereplése. A vereség egy kicsit megviselte a csapatot, hiszen három nap múlva Veszprémben kikaptunk 1:0-ra, ezzel leszorultunk a dobogóról. Győrből is kicsi szerencsével hoztuk el a három pontot, Báder a 87.percben szerezte a győztes gólunkat.

Az őszi szezon vége felé úgy látszik, hogy idegileg elfáradtunk. Féltettük az utolsó két mérkőzésről a csapatot, de a fiúk rácáfoltak a rossz előérzetre. Először a Békéscsabát „küldtük” haza egy négyessel (ez volt a harmadik 4:0-ás hazai győzelmünk), ahol Fischer ismét két gólt szerzett, mellyel át is vette a vezetést a góllövőlistán. Mivel az előttünk állók pontokat vesztettek, í­gy a záró forduló előtt elérhető vált a dobogó. Ehhez a Vasas otthonából kellett elhoznunk a két pontot.

Keresztúri három meccset döntött el 1990 őszén

Sikerült, bár saját magunknak köszönhetően a végén elég nehezen. Végig uraltuk a játékot, hamar két gólos előnyt is szereztünk (Fischer, Keresztúri), amit egy ritka„bravúrral” sikerült eltékozolni. A Vasas az első félidő utolsó két percében szerzett gólokkal egyenlí­teni tudott, ezzel újra nyitottá téve a mérkőzést egy olyan félidő után amikor a Fradi öt-hat gólt is szerezhetett volna. A második félidőt is végig támadta a csapat, de a rossz talaj miatt inkább iszapbirkózás folyt mint játék, de szerencsére ebből is mi kerültünk ki győztesen. Keresztúri a 75.percben szerezte a győztest gólt. Andrásnak ez volt a harmadik olyan mérkőzése, amikor győzelmet jelentett gólt szerzett!

A győzelem azt is jelentette, hogy a csapat az előkelő második helyen zárta az őszi szezont. Fischer Pali bizonyí­totta, hogy még mindig remekül érzi a kaput, 10 találattal vezette a góllövőlistát. „Levezetésképpen” december 2.-án még egy különleges mérkőzés várt a csapatra. Az MLSZ, az FTC és a Nemzeti Sport közös szervezésében jótékony célú Ferencváros – Erdélyi válogatott labdarugó mérkőzést rendeztek az Üllői úton, amelynek bevételét a többgyermekes erdélyi családok megsegí­tésére fordí­tották. Az eseményre a zord, télies időjárás ellenére is 5.000 néző volt kí­váncsi. A rendhagyó találkozót az ötvenes évek legendás aranycsapatának egykori sztárja, Buzánszky Jenő vezette, munkáját partjelzőként a hatvanas-hetvenes két évek kitűnő ferencvárosi labdarugója, Szűcs Lajos és Novák Dezső segí­tette. Az első félidőben Fischer góljával a ferencvárosiak jutottak vezetéshez, s a zöld-fehérek végül 4:3-ra győztek. A hazaiak további találatait Albert, Wukovics és Báder szerezte, mí­g az erdélyi csapatból Muzsnay, Újvári és Ozsváth volt eredményes.

1990 őszi szezont bemutató í­rásunkat azzal a sajtótájékoztatóval kezdtük, ahol kihirdették az Üllői úti Ferencváros pálya környékére kiirt hasznosí­tási tervpályázat eredményét. Mindenki bí­zott benne, hogy Jean Claude Bras személyében nagyon gyorsan megtalálta a klub a további biztonságos működés alapkövét. Nagyszerű tervek körvonalazódtak és semmilyen jel nem utalt arra, hogy egy 20 éve tartó folyamat első állomására érkezett meg a Ferencváros vonata, mely sajnos nem a végállomás volt. De 1990 telén még minden olyan szépnek tűnt!

Volt befektető, új vezetőség került a Ferencváros élére. Dr. Harza Lajos földművelésügyi minisztériumi helyettes államtitkár lett a Ferencváros új elnöke, ezzel az „állami szál” sem lett teljesen elvágva. Az ügyvezető elnöki posztra pályázatot í­rtak ki, mely az első fordulóban eredménytelennek minősí­tettek. Az elnökség emléktárgyat adott át Hargitai Károlynak, aki 17 éven át szolgálta a Ferencvárost. Béke volt és nyugalom 1990 telén. A rendszerváltás örömteli fuvallata lassan elillant, felváltotta a tétovaság (gondoljunk csak a taxisblokádra) és a bizonytalanság az új jövő irányában.

Ettől függetlenül akik átélhették az 1990-es esztendőt, azok minden bizonnyal életük egyik legnagyszerűbb időszakaként emlékeznek rá vissza. Számomra biztosan az volt, hiszen aktí­van vehettem részt a rendszerváltásban, részese lehettem egy új világnézet születésének és ami még szebbé varázsolta az esztendőt, hogy részese lehettem Nyilasi Tibor első edzői szezonjára, hogy láthattam Lipcsei Petit először pályára lépni zöld-fehérben, hogy kezembe foghattam az „Öt Nyí­l-vesszős” Sportújságot, hogy ott szoronghattam Zalaegerszegen az Antwerpen elleni visszavágón.

Arra már nem emlékszem, hogy vajon milyen gondolatokkal léptünk át 1991-be, de ismerve zöld-fehér szí­vemet, valószí­nűleg biztos voltam abban, hogy 10 év után újra bajnoki cí­met ünnepelhetünk 1991 tavaszán. Arról, hogy ebben mennyi volt a valóság és mennyi volt az álom, sorozatunk következő részében részletesen beszámolunk.

– lalolib –

Előző rész: 1990 tavasz – Következő rész: 1991 tavasz