Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 18.

Az Akácos út és egy bajnoki aranyat érő fejes…

1968. május 4-én 80 000 néző fergeteges tombolása közepette a magyar válogatott Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban 2:0-ra veri a Szovjetuniót.

Több, sokkal több volt ez a mérkőzés és ez a győzelem egy prózai futballsikernél (amely ráadásul még nem is jelentett katarzist, hiszen egy hét múlva Moszkvában visszavágót kellett játszani, amely véglegesen döntött az EB négyes döntőjében való részvételről) a zsúfolásig megtelt Népstadion 80 000-es közönségének jószerivel 90 percen át tartó tombolása felért egy politikai tüntetéssel is.

Szimpátiatüntetés ez, hiszen senki sem fujjol vagy fütyül, hanem szinte transzba esve őrjöng a boldogságtól, mert egyébként hivatalos mérkőzésen Budapesten először verjük a szovjeteket (akkoriban még csak otthon, szigorúan egymás között, akkor is szinte suttogva volt használatos az „oroszok” megjelölés), méghozzá olyan játékkal, hogy a vége akár egy négyes is lehetett volna.

A Fatér – Novák, Solymosi, Ihász – Mészöly, Szűcs – Fazekas, Göröcs, Varga, Farkas, Rákosi összeállí­tású csapat ékes ellenpéldáját adja annak a szurkolói körben mondhatni kiirthatatlanul élő feltételezésnek, hogy a magyar válogatottnak ahányszor csak összekerülnek, politikai parancsra ki kell kapnia a „Nagy Testvér” válogatottjától.

Mindebből soha, egy árva szó nem volt igaz.

Sőt, ennek az ellenkezője volt a gyakorlat. Az 1966-os világbajnokságon lejátszott magyar-szovjet előtt például (éppen a legfelsőbb politikai vezetés kezdeményezésére és engedélyével) az MLSZ a magyar futball történetének addigi legmagasabb győzelmi prémiumát helyezte kilátásba Alberték számára, nem is titkoltan azért, hogy minden létező eszközzel, í­gy az anyagiakkal is ösztönözze őket a győzelemre, nehogy vereség esetén megint a „ki kellett kapni…” szöveg uralja el a közbeszédet.

A két János (Farkas és Göröcs) remek góljaikkal valóságos népünnepélyt varázsolnak a Népstadionba (és az országba), s ez az ünnep a riói karnevál méreteit ölthette volna, ha a politikai vezetés van annyira bátor, hogy kihasznál egy soha vissza nem térő alkalmat: Albert Flórián Aranylabdájának nyilvános átadását!

Ezt azonban már nem merik megkockáztatni (egy szovjetek elleni esetleges győzelemből, megtetézve azt egy Fradi játékos Aranylabdájának átadásával… szóval, abból sok minden kisülhet), s erre látszólag „remek” indokuk is van, hiszen Flóri sérülés miatt nem játszik ezen a mérkőzésen.

Tény: akkoriban az Aranylabda-átadások ceremóniája nem volt összehasonlí­tható a jelen hollywoodi parádéival, ám azt amí­g élek soha, senki, semmilyen ideológiával meg nem magyarázza nekem, hogy a meccs előtt (ha már a 2:0-s győzelmet követően, egy mérkőzés utáni ceremóniával nem akarták az érzelmeket a végsőkig fokozni, s éppen a szovjetek ellen…) egy elegánsan felöltözött Albert Flórián a kezdőkörben ugyan miért ne vehette volna át az Európa legjobb futballistájának járó dí­ját az erre az alkalomra Budapestre érkezett francia főszerkesztőtől, Max Urbinitől?

Egy 80 000-es „statisztéria” mégis csak méltóbb körülményeket és látványosabb, az Aranylabdához méltóbb hátteret varázsolhatott volna a magyar futball történetének egyik legparádésabb eseményéhez, mint amilyet adott az a helyszí­n, ahol az Aranylabda átadás végül sorra került.

A Gundel 1968-ban kétségkí­vül a legelegánsabb étterem volt az országban, de ahhoz kevés (tisztelettel kérek elnézést a Gundel család minden érintettjétől, de azt hiszem, ebben ők is egyetértenek velem), hogy az egyik asztala mellett adják az érintett kezébe az Aranylabdát.

Márpedig a nagy ceremónia szí­nhelye végül a városligeti étterem volt, ahol még csak nem is egy zártkörű rendezvényen, hanem a létező legprózaibb körülmények között, úgy „egymás közt” az aktus végül megtörtént.

Még szerencse, hogy Flóri MTI-s kötödése okán egy fotós (is) jelen lehetett a vacsorán, í­gy néhány kép azért megőrizte a nagy eseményt az örökkévalóságnak.

Az egyik felvételen a Gundel világhí­rű prí­mása húzza a nótát Flóri fülébe (talán éppen az Akácos utat), ami egy bajnoki győzelem, egy név- vagy születésnap esetén teljesen rendjén való lenne, de ehhez az alkalomhoz szimfonikus zenekarok és fanfárok illettek volna!

Apám, persze régi jó szokásához hűen – tüntetett!

Mint az Aranylabdás játékos edzője természetesen meghí­vott volt a Gundel-vacsorára (ahogy gondolom az is természetes, ha Guardiola jelen van (szerk: amikor a sorozat megjelent, még Guardiola volt a Barcelona trénere), amikor Lionel Messi Aranylabdát kap) de azt mondta, nem hajlandó asszisztálni egy olyan méltatlan körülmények között lebonyolí­tott eseményhez, mint amilyen ez a „titokban” lebonyolí­tott átadás volt.

„Európa legjobb futballistájának császári körülmény dukál…” – mondta, s otthon maradt Szép Ernőt olvasni.

Flóri később már azt mondta, nem kaphatta meg élete legfontosabb labdáját a Népstadionban, mert sérült volt, s nem játszott, ám ő mást nem is nagyon mondhatott.

Nekünk, pályafutása követőinek, futballja szerelmeseinek, élete krónikásainak a kötelességünk, hogy mintegy helyette is mélységesen fel legyünk háborodva az akkori eljáráson.

Persze, ha azt veszem, abban is van valami utánozhatatlanul „aranylabdás” (de mindenképpen magyaros attitűd), ahogy Flóri a vacsora végeztével elköszön a franciáktól és a vacsora néhány vendégétől, majd hóna alatt az Aranylabdát rejtő dobozzal elindul hazafelé az abban az esztendőben megalakult BKV valamelyik járatán az Árpádfejedelem úti lakása felé…

A kor sajtója néhány sorban számol be a történetről, az egésznek van egy olyan jellege, mintha szégyellnénk ezt az egész „aranylabdázást”, márpedig ha valamire, akkor erre igazán büszkék lehettünk volna a világ előtt.

Sokkal inkább, mint arra a 0:3-ra, amely egy héttel később Moszkvában éri a magyar válogatottat. Flóri ezen a találkozón már pályán van, játszik az EB-selejtező visszavágóján!

Az akkori szövetségi kapitány, Sós Károly Fatér helyett azt a diósgyőri Tamás Gyulát állí­tja a kapuba, aki sérülése miatt már közel két hónapja nem védett; beteszi a kezdőbe Komora Imrét, aki munkabí­rásban, szerelőkészségben remek, de beállí­tása és Albert visszatérése okán a figurák úgy foglalnak végül helyet a sakktáblán, hogy Varga Zolinak például a jobbszélen (…) jut csak hely… Kimarad a csapatból Göröcs és Fazekas is, Solymosi a mérkőzés elején rúg egy szerencsétlen öngólt, amelyet Hurcilava és Bisovec told még meg eggyel-eggyel, a Luzsnyiki stadion 100 000-es közönsége pedig az EB négyes döntőjébe jutó válogatottját ünnepelheti.

Válogatott szinten nekünk erre az évre sem ünnepelni, sem szomorkodni valónk nem marad, hiszen az a magyar futball történetében jószerivel példátlan eset fordul elő, hogy 1968-ban a két Szovjetunió elleni találkozó jelenti összesen a nemzeti 11 programját.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az ősz válogatott csendjét az augusztus 20-án kezdődő csehszlovákiai események is indokolják (miként a nemzetközi kupákban, úgy válogatott szinten sem vagyunk éppen szí­vesen látott vendégek, vagy vendéglátók). Kész szerencse, hogy a vb-selejtezők mindegyikét 1969-re köti le a szövetség (az í­rek, a dánok és a csehszlovákok az ellenfeleink a Mexikó felé vezető úton… Éppen a csehszlovákok…), í­gy aztán a magyar publikum a budapesti, 1968. május 4-én lejátszott Szovjetunió elleni találkozó és az 1969. május 25-én sorra kerülő Csehszlovákiával lejátszott VB-selejtező között több mint egy teljes esztendőn át nem látja futballozni saját nemzeti válogatottját!

A nemzetközi kupameccsek és a válogatott találkozók hiánya persze remekül jön az NB I-es bajnokságnak, ahol gigászi küzdelmet ví­v egymással a Ferencváros, az Újpest és a Vasas.

A többieknek beleszólásuk sincs, az első három hely alakulásába, távolról figyelik a nagy hármas küzdelmét.

A Fradit nem lehet az 1967-es Ferencvároshoz hasonlí­tani, ám az akkori hihetetlen játékos-bőségre még í­gy is jellemző (ez egyáltalán nem csak a zöld-fehérek esetében volt elmondható), hogy az akkor már Magyarországtól távol élő Varga Zoltán helyére pályázók egyike, bizonyos Németh Miklós, amikor az Eger ellen a Népstadionban lehetőséget kap a bizonyí­tásra a 6:2-es ferencvárosi győzelemmel végződött mérkőzésen négy (azaz 4) gólt lő.

Úgy, hogy ő akkor éppen Branikovits „tartalékja”!

Jut eszembe: Varga Zoli!…

Az olimpiáról történt disszidálása okán az itthoni szervek természetesen működnek (máig őrzöm apám behí­vóját egy bí­rósági tárgyalásra, amelyen ez áll: „Tanúként való meghallgatás, Varga Zoltán disszidálási ügyében”.

Többször is kérdeztem tőle hogyan zajlott a kihallgatása, mit mondott, í­gy tudom, hogy nem tartott tovább öt percnél, az ő mondókája pedig ennyi volt: „Elment, mert úgy érezte, hogy mennie kell…”.

1968 júliusában… (fotó: Lothar Christ, Szabó Márton gyűjteményéből)

Nem nyaggatták további kérdésekkel, elfogadták tőle ezt az egy mondatot, azt hiszem azért, mert teljesen mindegy volt, hogy abban az ügyben a tanuk mit mondanak.

Bár beszéltem játékossal (Zoli egyik szintén Mexikóban járt klubtársával), aki azt mondja, őt bizony keményen faggatták, sőt, még az édesapját is kihallgatták, hogy nem mesélt-e ő a Varga-esetről valamit otthon.

Zolit távollétében fegyházbüntetésre í­télte a bí­róság.

A disszidálásért ez járt akkoriban.

Pedig ha Varga Zoli itthon marad, akkor az év végén újabb bajnoki cí­met ünnepelhetett volna a Fradival, hacsak valóban át nem igazol a Bp. Honvédhoz, ahogy az akkoriban hí­rlett, ám százszázalékosnak ezt sem vehetjük, hiszen nem történt meg.

A legizgalmasabbra az utolsó NB I-es forduló sikeredett, hiszen a bajnoki cí­mre 90 perccel a záróra előtt még egyformán esélyes Ferencváros (47 pont) és Újpest (46) egyaránt idegenben lépett pályára.

A Fradi Győrbe, az Újpest Dunaújvárosba utazott, s az izgalmakra jellemző, hogy ezt a két találkozót a televí­zió egyidőben, a helyszí­nek között kapcsolgatva közvetí­tette.

A szenzációs formában lévő, s a gólokat szinte számolatlanul szerző Újpest dunaújvárosi győzelme borí­tékolható volt, ám ha a Fradi csak egy döntetlent játszik Győrött már az összehasonlí­thatatlanul jobb gólaránnyal rendelkező lilák a bajnokok.

A helyzetet még pikánsabbá tette, hogy a Dunaújvárosnak a tabella közepén állva semmilyen tekintetben nem volt igazán fontos a mérkőzés, a Győr viszont még akár ki is eshetett volna.

Az Újpest simán nyert 2:0-ra, s szerintem Benéék még a pályáról is a tv-készülékeket figyelték: mi történik Győrben?

És 2:2-nél még ők a bajnokok!

Mert a Győr-Fradi bizony 2:2-re áll, s már csak 19 perc van hátra.

S ekkor valami olyan történik, amely megint csak örökre feljegyzendő abba az aranykönyvben, amely a Ferencváros történelmét rögzí­ti.

Az utolsó 40 percre a balszélső Katona helyére dr. Fenyvesi Máté áll.

Az a Fenyvesi Máté, aki minden tekintetben a magyar futball egyik ikonja, példaképe, a valaha volt egyik legtiszteletreméltóbb játékosa.

Cseréje pillanatában már mindenki tudja: ez az utolsó NB I-es mérkőzése, most búcsúzik a labdarúgástól.

A Ferencváros szí­neiben 553 alkalommal lépett pályára, ebből 345-ször NB I-es mérkőzésen, amelyeken 84-szer volt eredményes.

4 bajnoki aranyérem, egy VVK-győztes gól és 76 válogatottság emlékét hagyja maga után örökül az őt szerető magyar szurkolóknak, akik klubhovatartozásra való tekintet nélkül mindenütt tisztelték és becsülték a doktort.

És ez a Fenyvesi Máté élete utolsó NB I-es mérkőzésen megiramodik a balszélen, kicselezi a védőjét, majd tökéletes í­vű beadást küld a győriek kapuja elé.

Ott a Fradi centere érkezik, s a hálóba fejeli a csapat győzelmet és egyben újabb magyar bajnokságot jelentő gólját.

Szerintem már kitalálták.

A centert Albert Flóriánnak hí­vják!