Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 9.
„A Flóri gyerek… Tudjátok, akiről az Albert kekszet elnevezték!”
A dorogi drámán gyorsan túl kellett tennie magát a Fradi szurkolóinak és játékosainak, mert a hatvanas évek közepén nem olyan idők jártak a magyar labdarúgásra, amelyek a sebek nyalogatására, az önsajnálatra sok időt hagytak volna.
1964 (a tokiói olimpia éve) egészen rendhagyó módon kezdődik az NB I-es futballisták számára. Az MLSZ először rendel el úgynevezett központi alapozást, amelynek lényege, hogy egymást váltva 7-7 csapat költözik le a tatai edzőtáborba, hogy ott, ha külön-külön is tréningezve, de mégis együtt, egymás szeme láttára készüljön fel a bajnokságra.
(Esténként kultúrprogram is van, premier filmeket visznek a táborba, az egyik este a Ranódy László rendezte Pacsirta van műsoron, Páger Antallal, Tolnay Klárival, Nagy Annával, Latinovits Zoltánnal, Törőcsik Marival a főbb szerepekben.)
A Fradinak talán azóta is minden év elején Tatára kéne utaznia, mert az akkori felkészülés olyan jól sikerül, hogy az első tíz meccsből tízet megnyernek!
Ha valaki nem hinne a szemének, s azt gondolná, hogy rosszul lát, vagy olvas, annak leírom másként is:
10 meccs, 10 győzelem!
És micsoda tíz meccs.
Mindjárt a rajton, a Népstadionban a Komló ellen megtörténik az, ami mind a mai napig életre szóló élmény azoknak, akik az irgalmatlan hidegben és hóesésben is kimentek a meccsre.
A pályán akkora a hó, hogy már a mérkőzés elhalasztásán gondolkoznak, amikor (vajon, kinek a fejéből pattanhatott ki ez az egészen remek ötlet?) a hangosanbeszélőn arra kérik a lelátón vacogó úgy ötezernyi nézőt, ugyan már, menjenek le a pályára és közösen tapossák le a havat! Talán akkor sikerül a talajt meccsképes állapotba hozni.
És a szurkolók egy emberként állnak fel a helyükről, hagyják el a szektorokat, hogy mintegy háromnegyed órányi munkával a szó szoros értelmében kitapossák maguknak a meccset.
(Ehhez a magyar futballban tényleg példátlan történethez képest zárójelben fér ide, hogy a meccset a Fradi nyeri 2:0-ra. Góllövő: Albert 2…).
Az MTK-nak lőtt gólja csak annyiban különleges, hogy 11-esből szerzi (büntető elvégzésére tényleg csak a legritkább esetben, jobbára vészhelyzetben vállalkozott, vagy akkor, ha mindenáron gólt akart rúgni az adott meccsen), az azonban felold minden zárójelet, hogy amikor a Pécs 15 pernyi játék után a Népstadionban 2:0-ra vezet a Fradi ellen!
A vége 3:2 a zöld-fehérek javára.
Mindhárom gólt Albert lövi!
Az elpöttyentgetett további hol két, hol háromgólos meccsein lépjünk is túl (Flóriékat a 11. fordulóban a Vasas állítja meg, a piros-kékek 65 000 néző előtt nyernek 2:1-re), a tavaszi idényzárón a Tatabányát verik 6:1-re (Albert – 4) és 13 meccsből szerzett 23 pontjukkal, 11 győzelemmel, egy döntetlennel, egy vereséggel, 34:12-es gólkülönbséggel várják a nyarat.
Persze közülük csak azok, akik nem válogatottak.
Mert nekik nyáron sem egyszerű… Ellentétben, a mozikban éppen azokban a napokban bemutatott, mára kultmozivá lett Bacsó Péter rendezte „Nyáron egyszerű…” című filmmel.
A válogatottra júniusban az EB négyes döntője vár (Nemzetek Kupájának hívták akkoriban, Wales, az NDK és Franciaország legyőzése árán jutottak ki) a házigazda Spanyolország, a Szovjetunió és Dánia társaságában.
A spanyoloktól (Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy, Sipos – Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. összeállításban) hosszabbításos meccsen a 113. percben kapott góllal szenvedünk vereséget, s miután a szovjetek verik a dánokat, 1960-as olimpiai „kivégzőinkkel” játszunk a 3. helyért.
A dánok nagyon jók, a győzelem, s vele az EB-bronz egyáltalán nem biztos, Baróti mégis valami egészen ritkán látott ritkítást hajt végre a spanyolok ellen pályára lépett csapaton. Madrid után már Barcelonában (erre a meccsre már csak 3 000 néző volt kíváncsi) Dánia ellen kimarad Mátrai, Sárosi, Nagy Pista, Komora és Tichy, bekerül Novák (s milyen jó, hogy bekerül), Ihász, Solymosi, Farkas és… életében először ekkor húz címerest mezt Varga Zoltán.
A rendes játékidőben itt sem születik döntés, a hosszabbításban viszont a jobbhátvéd Novák Dezső lő két gólt, ami a válogatott 3:1-es győzelmét és az EB 3. helyét jelenti.
Flórinak nem sikerül igazán jól ez az EB, amiről talán éppen az a Képes Sport címlapon megjelent képaláírás árulkodik leginkább: „Válogatottunk 3:1-re verte Dániát és ezzel megszerezte a 3. helyet. Az eredmény tulajdonképpen elfogadható, a mutatott játék azonban… Bene (képünkön a labda mögött) legalább igyekezett. A háttérben Albert áll. A spanyolországi 240 perc során ez volt a legjellegzetesebb póza…”.
A Képes Sport (gondolom, ez ma már elmondható) futballról író munkatársai imádták Flórit, így aztán ha ők egy ilyen kritikára kényszerültek, akkor valóban nem ezek a napok jelenthették pályafutásának csúcspontját.
A válogatott itthon jól megkapta a magáét a közönségtől és a sajtótól, hogy „csak” harmadik tudott lenni az EB-n (ha belegondolok: 1972 óta ki sem jutunk, pedig nem négyen, hanem 1980 óta nyolcan, 1996 óta pedig 16-an lehetnek résztvevői a döntőnek, akkor döbbenek rá igazán, hogy milyen értékes is volt az a „csak bronz”), ám az igazi dráma az őszi bajnoki rajton, Komlón várt a fradistákra.
Azon az „őszi” rajton, amelynek dátuma július (…) első vasárnapja, zárórája pedig szeptember második hétvégéje, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy néhány nappal több, mint két hónap alatt lezavarják a 13 fordulót (az örült hajsza oka a tokiói olimpia kezdete).
A Fradi nyert ugyan 3:0-ra, de Albert egy kíméletlen szerelés után a földön maradt, s mint később kiderült az utolsó negyedórát nem kis hősiességről tanúbizonyságot téve, repedt bokával játszotta végig.
(Ez is az Albert-képhez tartozik, nemcsak az, hogy „álldogált csípőre tett kézzel”…)
(fotó: Képes Sport)
(fotó: Képes Sport)
Tíz meccset hagy ki, ám azon a találkozó, amelyen visszatér, a Fradi meg is nyeri a bajnokságot!
Bányásznapi meccset játszanak Tatabányán (ezeknek a bányásznapi meccseknek külön történelmük van), s a Géczi – Havasi, Mátrai, Dalnoki – Vilezsál, Galambos – Orosz, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállítású csapat Rákosi bal felső sarkos bombagóljával 1:0-ra nyer.
A remek fedezet Galambos Antal lábtörése jelentősen ront ugyan a hangulaton, de minden más a földöntúli boldogsággal egyenlő a 10 000 Tatabányára látogató Fradi szurkoló számára.
A már tétnélküli Győri ETO elleni bajnokavatóra (0:0) a Népstadionban össze is gyűlik 65 000 néző, akik a helyszínen akarnak részesei lenni annak, ahogy a Fradi visszaveszi a bajnoki aranyat a Győrtől.
A mérkőzés lefújásának pillanatában főhősünk Albert Flórián a következőket mondhatja el magáról:
Két nappal 23. születésnapja előtt, immáron 6 éve NB I-es játékos, s ebből ötöt úgy futballozik végig, hogy ha nem sérült, akkor biztos helye van a Ferencváros kezdőcsapatában.
Szerepelt egy olimpián (1960), egy világbajnokságon (1962), egy Európa bajnokságon, kétszer nyert bajnokságot a Fradival, kétszer volt gólkirály, 42-szeres válogatott, és a nemzeti 11-ben szerzett góljainak száma is eléri a 20-at.
Tíz hónapja nős, egy másfél szobás Visegrádi utcai lakásban élnek, van egy Ford Taurusa, s előtte a világ!
A tokiói csapatban nem lehet érdekelt, mert az olimpián nem szerepelhetnek azok, akik az 1962-es világbajnokságon játszottak. De ellenfeleink között ott vannak többek között azok a románok, akik nem voltak Chilében , így az A válogatottjukat küldhetik; azok a jugoszlávok, akik felvonultatják Fazlagicsot, Belint, Vujovicsot, Csopot, Zambatát, Oszimot és Dzsajicsot; a döntőt pedig azzal a Csehszlovákiával játsszuk, amely ugye két éve vb-döntőt vívott Brazíliával, így az úgynevezett „második sora” sem lehetett éppen gyenge.
A Fradit Novák Dezső, Orosz Pál és Varga Zoltán képviseli a játékokon, az aranyérmet Novák Dezső veszi át egy ugyancsak fradista legendától, a NOB-ban akkor mát tekintélyes tisztséget betöltő Csanádi Árpádtól.
(fotó: Képes Sport)
Mindeközben itthon Albert Flórián valami olyat tesz, aminek nem nagyon van párja a világ futballtörténelmében.
Az A válogatott 1964. október 4-e és október 25-e között, azaz három hét alatt három mérkőzést játszik.
Először Svájcban nyerünk 2:0-ra, a két gólt Albert szerzi.
Aztán „jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok” (bár ez még nem az a meccs, amely után Szepesi György mondása klasszikussá válik, de mégis nagyon emlékezetes, hiszen ezen búcsúzik a válogatottól a nagyszerű Csikar, azaz Sándor Károly) a legjobb csapatukkal.
A végeredmény 2:2, a két magyar gól Albert Flórián nevéhez fűződik.
Végül a jugoszlávokat fogadjuk, mi több: verjük őket 2:1-re, s igen… a két magyar gól közül az egyik Flóri fejéről, a másik Flóri lábáról kerül a vendégek hálójába.
Három hét, három válogatott meccs, hat magyar gól, mind a hatot Albert szerzi!
Csoda, hogy futball-lázban ég az ország futball szerető népe?
A Fradi a bajnok, éppen azokban a napokban nyerjük meg az olimpiát, az A válogatott az év 8 mérkőzéséből csak egy barátságost veszít el Bécsben az osztrákok ellen, s a hosszabbítás utolsó perceiben kapott góllal bukja az EB-elődöntőt, van egy ikszünk (szintén barátságos találkozón) a vb-döntős Csehszlovákia ellen, a többi győzelem, győzelem és győzelem!
Ekkor már egyáltalán nem véletlen, hogy a kabarékból kihagyhatatlan a magyar futball.
A Vidám Színpadon a felejthetetlen Kazal László szilveszteri konferanszában egyenesen himnuszokat zeng Albertékról.
Az igazi nagy nevettetők stílusában a nézőtéren ülő közönséghez kiszólva mondja:
„Mert nektek barátaim halvány fogalmatok sincs arról, hogy mi az igazi foci! Ti, drága barátaim ugatjátok a focit! Nektek egyetlen, drága, magyar testvéreim a Vava az egy kutyaugatás, a Schroiff nektek egy anyacsavar, az Aesopust meg összekeveritek a Masopousttal… De láttátok, ti egyetlen vér- és szesztestvéreim ezt az Albert gyereket? Amikor az megindul a labdával? Ezt a Flórit… tudjátok, akiről az Albert kekszet is elnevezték…”
Idáig jutott, amikor már dörgött a taps.
A magyar futball bombabiztos poén volt a kabaréban.
Nem nevettek rajta.
Megtapsolták.
Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ebben az időben jelentős változások következtek be a szurkolásban is. Amiben ugyan élenjártak a fradisták, ám a példát a többiek is követték. Manapság a fene gondolná (leszámítva a magamfajta »hetvenkedőket«), hogy rendőrségi ügy lett belőle. Pedig az volt.
Mert már az is rendőrségi probléma lett, hogy a játékosok a mérkőzés után a szurkolóknak megköszönték a biztatást. Ez a ma már természetes esemény akkor külön bekezdést érdemelt a rendőrségi jelentésben.
„…a mérkőzés végén Dalnoki vezetésével a csapat többsége a „gyertek ide” felhívásra az őrjöngő, zászlót lobogtató szektor közönségéhez ment. Ezzel fokozódott a hecckampány,”
„Az 1963 közepétől kialakult rendbontás új jellegzetessége az volt, hogy több száz fiatalból nagyobb arányú ifjúsági csoportosulás jött létre a Népstadionban, elsősorban az N, O, P, R, S szektorokban, ahol zászlókkal, zajeszközökkel hívták fel magukra a figyelmet. 1962-ben még elkoboztuk a zajeszközöket és a zászlókat, később azonban – mivel a nemzetközi mérkőzéseken a külföldi szurkolók ilyeneket használtak, másrészt a tv közvetítései révén ez széles körben ismertté vált – engedélyeztük ezek használatát.” – írta 1964 őszén készült (akkor még szigorúan titkos) jelentésben a budapesti rendőrfőkapitány.
Az 1963-as és 64-es bajnokavatás utáni »tömegoszlatásból« szerencsésen kimaradtam, mert időben kaptam egy »fülest< hogy mire készül a rendőrség, és végzős egyetemistaként, majd mind a Hadtörténeti munkatársaként (akinek a rokonságából volt aki nemrég szabadult) egyszersmindenkorra „lenulláztam” volna magam. Mehettem volna segédmunkásnak. Erre az időre tehető az addig egységes B-közép szétzilálása is. Ebben peresze közrejátszott az is, hogy a régi falelátós pályát használaton kívül kellett helyezni, és a fontosabb meccseket már a Népstadionban játszották. De a tábor régi vezetőit, Krampuszt és Mikit, akik a legnehezebb időben is fegyelmezetten együtt tartottak minket, olyannyira, hogy nem lehetett belénk kötni, »kivonták a forgalomból«. Büntetőlejárást még ők sem tudtak indítani ellenük, de kötelezték őket, hogy minden mérkőzés idején jelentkezzenek a rendőrségen. Ám ezzel csak azt érték el, hogy egy fegyelmezett csoport helyett sok kisebb, és nehezebben ellenőrizhető csoporttal lett dolguk. [Nagy Bélától valamikor a nyolcvanas években kaptam egy erre vonatkozó visszaemlékezést másolatban, de jelenleg nem találom.] „Az eddigi operatív munka során azonban nem tudtunk elég mélyen behatolni azon elemek közé, akik tudatos szervezői a tömeghangulat szításának és ellenséges cselekményeknek. Eddig kizárólag a felszínen jelentkező ellenséges elemek és huligán hangadók ismertek, akik lényegében egyedi vagy kisebb csoportokban elkövetett izgatásokat hajtanak végre. A rendbontók felderítése céljából több galerit illetve ismert hangadót vontunk feldolgozás alá.” – ismerte be jelentésében a rendőrfőkapitány. „Véleményünk szerint az „FTC Híradó” nagyméretű terjesztése is fokozza az amúgy is széles körben lévő FTC-hisztériát.” – olvasható még a jelentésben, s a „tömegoszlatással kapcsolatban az is, hogy„Az intézkedő rendőrök ténykedéséről valamint a tömegről felvételeket készítő Fejes László – Képes Sport riportere – ügyében, a filmek lefoglalása mellett, vizsgálatot folytatunk.” Természetesen mindez nem a rendőrség (azaz a III/III) fejéből pattant ki. Amikor a kilencvenes évek elején az 1958-as Afrika-expedíció létrejöttét kutattam, eljutottam az akkor éppen Politikatörténeti Intézetnek nevezett közgyűjtemény archívumába. Végül is nem jutottam semmire, mert a vonatkozó iratokat nem találtuk. Viszont a mutatókönyvből kiderült, hogy már 1963-ban a Politikai Bizottság foglalkozott az FTC ügyével. Hogy ott miről volt szó, nem tudom, mert a kutatási engedélyem másra vonatkozott, de biztosan nem szentté akarták avatni a Fradit. Egyébként az Archivnet című internetes folyóirat közöl néhány a Fradira vonatkozó dokumentumot is, innen vettem én is az idézeteket.