„Ó kapitány…kapitányom!…” – 23.

Mészöly Kálmán első kapitánysága idején olyan volt, mint egy, a játékosai közül…

Mészöly Kálmánt még másfél hónap választotta el attól, hogy betöltse 39. életévét, amikor először ült teljes tréneri felhatalmazással a magyar válogatott kispadján.

Azért nem í­rhatom, hogy szövetségi kapitányként, mert ekkor még nem volt az!

Dr. Lakat Károly 1980. április 30-án, Kassán a Csehszlovákia elleni A-válogatott mérkőzésen vezette utoljára a nemzeti tizenegyet (fontos tudni: ez nem azonos azzal az olimpia selejtezővel, amelybe voltaképpen belebukott) és ezen a Katzirz – Paróczai, Bálint, Garaba, Tóth J. – Pál, Nyilasi (Kovács I.), Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady összeállí­tású csapat 1-0-ra veszí­tett az Antonin Panenka (van-e, ki e nevet nem ismeri?), Zdenek Nehoda, Marián Masny hármas köré épí­tett Eb-cí­mvédő ellen. Nem volt ez tragikus eredmény, arról nem beszélve, hogy ez a kudarc már nem az amerikaiak ellen pályára lépő „C”-válogatottat érte.

A mérkőzés időpontjában már teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mészöly Kálmán korszaka következik, hirtelen, szinte egyik napról a másikra mindenki úgymond válogatható lett, akikről néhány héttel korábban a szövetség döntéshozói még hallani sem akartak…

Maga a kapitányváltás amúgy nem sikerült igazán elegánsra.

Nem az volt a baj, hogy kapitányváltás történt (a mindenkori MLSZ-vezetésnek joga és felhatalmazása van még arra is, hogyha úgy akarja, akár minden válogatott meccsre vezetőtrénert váltson), inkább annak módja volt az akkor már 60 éves dr. Lakat Károlyra nézve megalázó.

A sporthivatal és a szövetség vezetői mindenáron arra akarták rábí­rni, hogy „betegségére való hivatkozással” mondjon le a posztjáról (az egyik percről a másikra történt, szakmai szempontból nem igazán indokolt váltást a szurkolók felé í­gy könnyebb lett volna kommunikálni), erre azonban ő nem volt hajlandó.

Részint azért, mert nem volt igaz, részint, mert ha „elvállalja”, hogy beteg, ugyan hogy szerződhetett volna szinte azonnal (immáron harmadszor) Tatabányára?

Az elnök, Szepesi György is érezte, hogy ebben az esetben legendás diplomáciai érzékét is latba kell vetnie, í­gy történt, hogy Lakat Károlyt egy időre „jegelték”, a soron következő két válogatott mérkőzésre Skócia és Ausztria ellen (mindkét összecsapás barátságos, azaz tétnélküli mérkőzés volt) Mészöly nem kapitányként, hanem „szövetségi edző” titulussal készí­tette fel a legjobbakat, és ebben a státusban meccselt velük.

A dokumentált, hivatalos, és egyben végleges szakí­tásra 1980. július 8-án került sor, amikor az MTI (abban az időben csak a távirati Iroda hí­re számí­tott hivatalosnak és végérvényesnek) ezt röpí­tette világgá:

„Az OTSH elnöke az MLSZ javaslatára, dr. Lakat Károly egyetértésével, 1980. július 1-től felmenti őt a labdarúgó-szövetségi kapitány tisztsége alól, s egyben Mészöly Kálmánt bí­zza meg a kapitányi teendők ellátásával. Kovács Ferenc, az MLSZ szakfelügyelője is távozik hivatalából, helyét Mezey György, az MTK-VM jelenlegi edzője foglalja el”.

(Amikor ezeket a sorokat olvasom az „egyetértésével” kifejezésen még 35 évvel a történtek után is elmosolyodom kicsit.)

Megtörtént tehát a nagy generációváltás, ne feledjük, hogy amikor Mészöly Kálmán először, hivatalosan kinevezett szövetségi kapitány lett, 16 nap hí­ján 39 éves volt (a jelenlegi „első ember”, Dárdai Pál fél évvel előzi meg Mészölyt a „korversenyben”), és ez akkoriban még szenzáció számba ment.

Pedig Mészöly Kálmán közel sem edzői múlt hí­ján került a legelőkelőbb tréneri pozí­cióba.

Farkas, Mészöly és Ihász búcsúmérkőzése
Balról: Göröcs, Sipos, Farkas J., Albert, Novák, Bozsik, Mészöly, Mátrai, Tichy, Ihász, Buzánszky. Lent: Budai, Grosics, Fenyvesi
(Novák Dezső gyűjteményéből)

1974-es visszavonulása után (a fiatalabb generáció kedvéért ezen a ponton megjegyzendő: a Vasas Fáy utcai pályáján – sem azelőtt, sem azóta – nem gyűlt össze annyi ember, mint amikor a Mészöly-Ihász- Farkas hármas búcsúmeccsét rendezték, 22 000-en vastapsolták a három legenda hattyúdalát) remekül érzett rá arra, hogy a legnagyobb formátumú edzőkhöz hasonlóan, csak akkor érhet a csúcsra, ha végigjárja azokat a kimondatlan, ám mégis kötelező lépcsőfokokat, amelyek hozzásegí­tik a szakma megtanulásához.

Tény: az akkori szokásokhoz képest villámgyorsan (gondoljuk csak bele: elődje 1956-ban lett NB I-es edző és 23 év múltán választották szövetségi kapitánnyá) hat esztendő alatt ért a csúcsra, de addigra legalább megjárta az NBII-es Ganz MÁVAG, és Budafok, az NB I-es Békéscsaba kispadját, majd négy évvel a visszavonulása után 1978-ban már a Vasas vezetőedzője volt.

Az 1979-1980-as bajnokságban a piros-kékekkel elért bajnoki bronzérem pedig már egy viszonylag megalapozott edzői hitelt is kölcsönzött számára, no és ugye hátizsákjában ott volt az a fantasztikus futballista múlt, amelynek nagyságrendjéről a mai, fiatalabb generációknak érintőleges fogalma sem lehet, mert mészölyi futballista-pályaképpel az utóbbi közel négy évtizedben nem rukkolt elő senki!

Ha a kapitányváltás nem is volt fair, és az érintettek személyiségéhez, múltjához, a magyar futballban betöltött szerepéhez méltó, azt le kell szögezni: Mészöly Kálmán személyében a szövetségi kapitányságra minden tekintetben alkalmas személyt választott dr. Szepesi György.

Mí­g dr. Lakat Károly, ha belépett a válogatott öltözőjébe, az körülbelül ahhoz hasonlí­tott, mint amikor az egyetem professzora érkezik órát tartani a tanulni vágyó ifjúságnak, addig Mészöly még mindig szinte egy volt a meccsre készülődő játékosok közül.

Az addigra a korábbi évtizedekhez képest minden tekintetben megváltozott világszemléletben, a futballhoz való hozzáállásban, a közös érdeklődési körökben, magában a gondolkozásmódban összehasonlí­thatatlanul közelebb állt Nyilasiékhoz, mint elődjei.

Ekkor még sokkal közelebb volt a játékos-edző fogalmához, mint a klasszikus szövetségi kapitányi képhez, és a játékosoknak erre az edzői attitűdre volt akkor igazán szükségük.

Gondoljuk csak végig: az 1980-ban egyformán 25 éves Nyilasi Tibort, és Törőcsik Andrást, azaz a kor két világ-, de minimum Európa-klasszisát a nemzeti tizenegyben addig a náluk évtizedekkel idősebb Baróti Lajos, majd a szintén nem a korosztályuk közelében lépkedő Kovács Ferenc, végül, ha csak egy-egy meccs erejéig is, de a 60-at betöltő dr. Lakat Károly irányí­totta, addig Mészöly személyében jött „egy fiú a házból”, akivel adott esetben akár még haverkodni is lehetett!

És ezzel egyáltalán nem állí­tom azt, hogy Mészöly „elhaverkodta” volna a kapitányi munkát.

Egyáltalán nem, sőt.

Egészen elképesztő akarattal, szí­vóssággal, hittel, lendülettel és elszántsággal vágott neki a munkának, ahogy játékos korában önmagát sem kí­mélte, amikor edzésről volt szó, úgy kapitányként a gondjaira bí­zottaktól is megkövetelte a legteljesebb odaadást és a néha akár már túlfeszí­tettnek is mondható munkát.

Abból a szempontból szerencséje volt, hogy a vb-selejtezőkre szerződtetett Lakat doktort villámgyorsan vették le a tábláról, í­gy a „Szőke sziklának” bőven maradt ideje egy ütőképes csapat kialakí­tására a kvalifikációs mérkőzések megkezdéséig.

Mészöly Kálmán

Közel egy esztendőn át alakí­tgathatta, formálgathatta azt a gárdát, amellyel a selejtezőknek neki akart vágni, nem volt rajta igazi eredménykényszer, ha csak saját egészséges becsvágyát és a szurkolók részéről jelentkező állandó győzelmi elvárást nem számí­tjuk annak.

Attól azonban egy másodpercig sem kellett tartania, hogy ha a sok próbamérkőzés nem sikerül, vagy a csapat nem mutat látványos fejlődést, nem í­géri egyértelműen azt, hogy reális esélyünk van a vb-re való kijutásra, akkor leváltják, hiszen azt azért még a magyar szövetség mindenre képes vezetői sem kockáztatták volna meg, hogy 1978 nyara és 1981 tavasza között (utóbbi időpontra esett az első vb-selejtező) azaz nem egészen három év alatt negyedszer (!) is kapitányt cserélnek.

Azt már 1979 októbere óta tudtuk, hogy az 1982-es spanyolországi vb-részvételért (nem elhanyagolandó szempont: ekkor vett részt először az addigi 16 helyett 24 válogatott a világjátékon) Angliával, Romániával, Svájccal és Norvégiával kell megküzdenünk, és ebben a kvartettben akkor még toronymagasan a norvégok számí­tottak a leggyengébbeknek!

Mi, magyarok úgy voltunk vele, mint az angolokon kí­vül a csoport valamennyi további tagja: az első helyet, néha csak sejtetve, de adott esetben konkrétan ki is mondva, szinte flambí­rozva tálaltuk fel Brookingéknak (mondván: „rájuk felesleges erőt, energiát pazarolni, hiszen úgyis simán nyerik a csoportot…”), mindenki a 2. helyet vette célba, amely ugyanúgy vb-szereplést jelentett, mint a csoportelsőség.

Hogy végül minden másként és számunkra váratlanul remekül alakult, abban nagy szerepe volt annak az útnak, amelyet a válogatott az első selejtezőig (1981. április 28-án Luzernben Svájc volt az ellenfél) megtett.

A válogatott Mészöly első mérkőzésétől, a Magyarország-Skócia találkozótól számí­tva 23-szor lépett pályára, ami jelentős meccsszám még akkor is, ha az ellenfelek játékerősségüket illetően meglehetősen nagy szórást mutattak (a partnerek között szerepelt a Szarvasi Főiskola Spartacus, az Épí­tők, a Ganz MÁVAG, a MOTIM TE ugyanúgy, mint Ausztria, Svédország, a Szovjetunió, vagy Spanyolország válogatottja), ha másra nem, arra egy kontinens labdarúgása volt kénytelen felfigyelni, amikor a vb-selejtezők nyitánya előtt két héttel a magyar válogatott Valenciában Kiss, Bodonyi és Nyilasi góljaival 3-0-ra verte a vb-rendezésre készülő spanyol válogatottat!

Ezt már nem lehetett a „kicsúszott” eredmények közé sorolni, í­gy nem véletlen, hogy bár Svájcnak kifejezetten erős válogatottja volt akkoriban (is), a magyar csapatot a győzelem elvárásával engedte útjára a honi szurkolóhad a luzerni csatába.

A svájci gólgép látványos találatát a lélektanilag legjobb pillanatban, a félidő lefújása előtt egalizáltuk, méghozzá egy olyan játékosnak köszönhetően, akitől meglehetősen távol állt a gólszerzés művészete. Az előretörő Bálint László Törőcsikkel játszott össze, és bár Törő a labda átvételének pillanatában elcsúszott és térdre esett, jobb belsővel még visszatudott passzolni a „Báró”elé, aki kapura tört  és 10 méterről, ha nyögvenyelősen is, de Burgener kapujának jobb alsó sarkába tudta rúgni a labdát.

A fordulás után ismét Sulser szerzett előnyt a hazaiaknak, ezt Müller 11-esből elért góljával egyenlí­tettük ki.

Örültünk is a 2-2-nek, meg nem is.

Nyerni mentünk, aztán egy szerencsés, inkább kibrusztolt, mint kifutballozott 2-2 lett a vége.

És két hét múlva már a románok következtek!

Azok a románok, akik ellen egy válogatott mérkőzés (játsszák akár Bukarestben, akár Budapesten) soha sem sorolható a szimpla, egyszerű, csak és kizárólag a futballról szóló összecsapások közé.

Sokak szerint (döntő többségük még nem is élt, amikor a meccset játszották) a magyar futball akkor ugyan már réges régen haldoklott, ahhoz képest 1981. május 13-án 65 000 tomboló néző várta a Népstadionban a pályára kivonuló két válogatottat!

A „nagy agonizálás” közepette 42 fokos futball-lázban égett Magyarország…

Következik: Egy majdnem jól sikerült világbajnokság