“Ó kapitány…kapitányom!…” – 48.

Egy meccs és más semmi?…

A Máltán elszenvedett és a magyar futball-lelkeket mélyen megrázó vereség után a szövetségnek egy teljes hónapja volt arra, hogy a leváltott Bozsik-Détári kettős után megtalálja az új szövetségi kapitányt és annak segí­tőjét, hiszen az a csúfság mégsem eshetett meg , hogy a 2006-os esztendőből még hátralévő (megjegyzem: az égvilágon semmilyen téttel nem bí­ró) Kanada elleni meccsen ne üljön edző a kispadon, bár, az összecsapás jelentőségét és szükségességét illetően ez sem lett volna olyan óriási baj, mint azt sokan gondolják…

Vészhelyzet lévén, az akkori elnök, Kisteleki István háztáji megoldást választott, az U19-esekkel akkoriban remekül szereplő Várhidi Pétert kérte fel arra, hogy a Székesfehérvárott lejátszandó mérkőzésre vegye át az A-válogatott irányí­tását.

Egy árva szó nem esett Várhidi Péter megválasztásáról, kinevezéséről, véglegesí­téséről, vagy egyáltalán a vele kapcsolatos jövőbeni tervekről, hiszen annyira világos volt mindenki számára, miszerint V. P. csak erre az egyetlen meccsre, amolyan beugró kapitányként szereplője az MLSZ „Kapitány kerestetik!” cí­mű drámájának, hogy még csak fel sem vetette senki, miért ne az edzőként akkor már szép eredményekkel büszkélkedő tréner lehetne egyben a végleges megoldás is.

Várhidi az Újpestben (édesapja okán, ugyan, hol másutt ?) kezdett futballozni, de csak a második csapatig jutott, aztán a Ganz-MÁVAG, a Dömsöd végül a BVSC következett, utóbbinál lett NB I-es játékos (4 meccs erejéig), s ott indult edzői pályája is, az utánpótlás felügyeletét bí­zták rá a zuglóiak.

Az nyilvánvaló volt, hogy az első adandó alkalommal visszatér majd Újpestre (ahová amúgy mind a mai napig kitéphetetlen szálak kötik), 1994-ben meg is kapta a lila-fehér ifik gondozásának igazán nemes feladatát, ám csak egy évig tartott a megyeri úti munkája, mert akkor egy hirtelen fordulattal a Hungária körút felé vette az irányt.

Egyáltalán nem véletlenül (innen is gyökerezik a Kisteleki-Várhidi kapcsolat), hiszen a kék-fehéreknél akkor Kisteleki István lett a vezetőedző, ő pedig a Ganz MÁVAG-ban volt Péter játékostársa, és nem csak „kí­vül-belül” ismerték egymást, hanem nagyon jó barátok is voltak.

Amikor aztán a kék-fehérektől Kistelekinek mennie kellett, Várhidi is lépéskényszerbe került, no, de neki Újpest mindig egy holtbiztos kikötőnek számí­tott, miként az volt 1996 nyarán is!

Elsőre Nagy László munkáját segí­tette pályaedzőként, majd amikor az egykori remek újpesti balszélső (kilencszeres bajnok, olimpiai bajnok) karakánsága és szókimondása sok lett az újpesti vezetésnek, 1997 őszén ő vette át az első csapatot.

A váltás igazságtalan és magyarázhatatlan volt ugyan, ám annál látványosabb sikerrel járt, hiszen a csapat Várhidi Péter vezetésével már az első évben bajnokságot nyert, a következő idényben pedig bronzérmes lett.

Hősünk azonban nem a kispadon, hanem a szakmai igazgató posztján folytatta, a közvetlen tréneri munkához csak akkor tért vissza, amikor a korábban helyére állt Glázer Róbertet leváltották (talán éppen Várhidi?), de ekkor már vele sem villogtak a lilák, a nemrégiben még bajnokcsapatot vezénylő edzőtől a 10. helyet nem fogadta el senki.

(Nincsenek véletlenek: Várhidi Pétert Kisteleki István váltotta az Újpest FC kispadján, azaz a Várhidi-Kisteleki saga folyatódik…)

Nem maradt sokáig munka nélkül, a Videoton azonnal lecsapott rá (milyen furcsa is az edzők élete: ahogy Újpesten Nagy Lacinak, úgy Székesfehérvárott is egy klublegendának, Csongrádi Ferencnek köszönték meg éppen a munkáját), és a Várhidi-recept is változatlan maradt: az első évben a „bánya mélyéről” a Vidi szempontjából akkoriban szinte bajnoki cí­mmel felérő 5. helyre hozta fel a „tévéseket”, ami azért volt nagy bravúr, mert az azt megelőző évtizedben a fehérvári gárda nem szerepelt a táblázat első felében!

A Videotonnál is a második évben ütött be a krach, 2002 őszén olyan gyengén szerepeltek, hogy a téli szünetben a Kí­nából éppen hazatérő Bicskei Bertalant szerződtették Várhidi Péter helyére.

A nagyon tehetséges, a köztudatba szinte egyik percről a másikra berobbant fiatal tréner életében akkor egy nagyon nehéz négyesztendős periódus kezdődött (amelyből csak a nyí­regyházi szakmai igazgatóskodás érdemel emlí­tést, bár annak sem lett szép a vége…), de ugye milyen is sors, no meg a futballista-barátság, igazán komoly munkához csak 2006-ban jutott ismét, ahhoz is az kellett, hogy ki más, mint Kisteleki István legyen az MLSZ elnöke.

Kisteleki pontosan tisztában volt Várhidi képességeivel, azonnal felajánlotta neki az utánpótlás válogatottak melletti munkát, ám amikor az igazán nagy pillanat eljött, elsőre Kisteleki István sem merte végleges, kinevezett szövetségi kapitánnyá tenni egykori játékos- és edzőtársát, ha úgy tetszik barátját.

Bozsikékat 2006 októberének végén váltották le, a szövetségnek, ha nincs a Kanada elleni meccs, hónapok álltak volna rendelkezésre egy igazán nagynevű és éppen szabadon lévő edzőt szerződtetni, hiszen a következő fontos tétmérkőzés csak 2007 márciusának legvégén várt a magyar válogatottra.

Várhidi egymeccses megbí­zását mindenki természetesnek tartotta, dacára annak, hogy az előző teamből csak Bozsik távozása volt teljesen egyértelmű, „jobb keze” , a nemzeti csapat mellett kifogástalanul dolgozó és a játékosok nyelvén nagyon is értő Détári Lajos például a szövetség kötelékén belül maradt, ráadásul egy elnökségi tag által azzal az í­gérettel a „mellényzsebében” (a szót csak azért tettem idézőjelbe, mert kétlem, hogy Lajos valaha is hordott volna mellényt), miszerint a Kanada elleni meccs mindenképpen az övé, ott bizonyí­thatja alkalmasságát a kapitányságra.

(Az edzői sors iskolapéldája: ki tudja, hol tart ma Détári Lajos edzői karrierje, ha ott és akkor valóban megkapja azt a bizonyos egy válogatott mérkőzést?)

Nos, mint azt ma már pontosan tudjuk: nem í­gy történt!

Az egymeccses megbí­zást Várhidi Péter kapta, bár az akkori sajtót lapozgatva feltűnő, hogy a toll, a kamera és a mikrofon emberei milyen elképesztő nyomást gyakoroltak a szövetségre abban a kérdésben, hogy ismét külföldről kellene egy igazán tekintélyes, nagynevű edzőt Magyarországra csábí­tani.

Ez a kérdés már Bozsik kinevezés előtt is napirenden volt, sokan támogatták, sokan ellenezték.

A támogatók érve az volt, hogy a magyar edzői kar egyszer és mindenkorra leszerepelt, tőlük megújulást várni már nem lehet, nincs most közöttük olyan, aki méltó lenne a kapitányi tisztség betöltésére, az ellenzők ezzel szemben azzal kontráztak, hogy volt már nálunk első számú edző a BEK-győztes Jenei Imre éppen úgy, mint a 150-szeres válogatott Lothar Matthäus, és velük ugyanúgy elbuktuk az aktuális selejtezőket, mint a magyar kapitányaink (tisztelet a korábbi évtizedek kivételeinek) vezetésével.

Sem Kisteleki, sem a magyar edzői kar, sem a szurkolók, de még maga Várhidi Péter sem gondolt többre annál, minthogy megbí­zott szövetségi kapitányként meccsel egyet az A-válogatott kispadján november 15-én Székesfehérvárott Kanada ellen, aztán szépen megy vissza a „gyerekeihez” az U19-esekhez, akikkel Cipruson megnyerte az Eb-selejtező csoportküzdelmeit, és akikre 2007-ben nagy feladatok várnak.

Ennek ellenére több mint pikáns volt a helyzet: mindenki fokozott érdeklődéssel várta mit kezd a maga egy meccsével a próbakapitány?

A logika azt diktálta volna, hogy dacára a máltai vereségnek ne fordí­tsa ki négy sarkából a házat, az eredménynek az égvilágon semmi jelentősége, a futballban nálunk megszokott divat szerint „vigyék a balhét azok, akik a máltai kudarc részesei voltak”, ő azonban egészen másként gondolkozott.

Miután szemernyi vesztenivalója sem volt, emberemlékezet óta nem látott „nagytakarí­tást” végzett a válogatott keretében, magára a mérkőzésre pedig a Végh – Bodnár, Balogh B., Juhász, Vanczák – Tóth B., Vass, Huszti, Sándor Gy. – Hrepka, Priskin összeállí­tásban küldte ki a válogatottat (később pályára lépett még Rodenbüchler, Bodor, Farkas B., és Torghelle) ami azt jelentette, hogy a Máltán pályára lépett kezdőcsapatból csak négyen (Juhász, Vanczák, Tóth B., Huszti) őrizték meg helyüket az „új érában”, de ötödiknek ideszámí­thatjuk a Kanada ellen csereként pályára lépő Torghellét is.

(Várhidi első brigádja önmagában véve korrajz, hiszen a fentebb már emlí­tetteken kí­vül a válogatott keret tagja lett Fülöp Márton, Tőzsér, Bori, Horváth A., Filkor, Hajnal, Kanta és Németh Krisztián, Gera amolyan egyedi összekötő-kapocsnak számí­tott Málta és Székesfehérvár között, hiszen szerepelt Várhidi első keretében, de pályára nem lépett Kanada ellen.)

Első közelí­tésre a legnagyobb vesztesnek a kapus Király Gábor látszott, akiről volt lap, amelynek újságí­rója kijelentette: nem megy meccsre többé, ha még egyszer Király Gábor őrzi a magyar válogatott kapuját. A kolléga Székesfehérvárra már nyugodtan leutazhatott, arról viszont nincs hí­rem, hogy K. G. három év és egy hónap múlva (!) történt „rehabilitációja” óta ott van-e a meccseken, de az tény: a remek kapus Máltán a 70. válogatottságával látszott végleg búcsúzni a nemzeti tizenegytől, hétfőn Belfastban pedig 97. alkalommal húzta fel a mára kultikussá lett szürke macialsóját a válogatott tagjaként.

Várhidi „kölyökcsapata” mindenesetre felnőttekhez méltóan helytállt, ha nem is szemkápráztató, de fogalmazzunk úgy, hogy néhol ügyes játékkal, minimális, de biztos győzelmet aratott Kanada legjobbjai ellen.

A mára jószerivel a feledés teljes homályába merült mérkőzés gólja amúgy úgy esett, hogy a csapat egyik újonca, Sándor György a baloldalról csavart középre egy szabadrúgást, a remekül érkező Priskin pedig pontosan annyival előzte meg a kapujából kifutó és öklözni igyekvő kanadai kapust, Wagenaart, ami ahhoz kellett, hogy fejjel, látványos mozdulattal a hálóba csúsztassa a labdát.

A csapatot a közönség (ha kissé visszafogottan is) megtapsolta, a feladatot a „srácok” teljesí­tették, az esztendő győzelemmel ért végét, Várhidi Péter győzelemmel debütált, csak azt nem tudta senki: ki lesz az új szövetségi kapitány?…

Következik: Padlón a világbajnok, padlón Várhidi…